Dobszay tanár úr azt mondta egyszer újságírói kérdésre válaszolva, amikor a kérdező életművének jelentőségéről vallatta, hogy mint mindig a világtörténelemben, az ő esetében is életében végzett munkájának értéke csupán halála után fog igazán megmutatkozni, az idő lesz az, ami eldönti, hogy valóban tett-e le valamit az asztalra, vagy ez csak napjaink illúziója, amely gyorsan tovarepül.
És íme, a Mindenható Isten akaratából 2011. augusztus 26-án, pénteken hajnalban Dobszay László zenetörténész, karnagy, a Magyar Egyházzenei Társaság alapítója és sokáig elnöke, a Zeneakadémia Egyházzene Tanszakának újbóli életre hívója és annak professor emeritusa, a MTA Zenetudományi Intézet Régi Zenetörténeti Osztályának vezetője, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke, számos könyv, tanulmány és írás szerzője, számtalan lemez társkarnagya, a XX-XXI. század magyar és nemzetközi egyházzenéjének ill. liturgikus életének minden szerénysége ellenére is meghatározó alakja visszaadta lelkét annak, aki megengedte, hogy életének e 76 esztendejét teljesen Őneki szentelje.
Számszerűen nehéz lenne megmondani, hogy hányan vagyunk ebben az országban és a világon, akik liturgikus szemléletünk alakulását, egyházzenei irányultságunkat, tudásunkat tanár úrnak, az ő fáradhatatlan munkálkodásának, kérlelhetetlen egyenességének, meg nem alkuvó igényességének, halálig tartó példamutatásának köszönhetjük, de nem is ez a lényeg. Sokan vagyunk és kimondhatatlanul sokat köszönhetünk neki. És sokat köszönhet neki a Magyar Katolikus Egyház, mert üldözve bár, félretéve és (látszólag) katakombákban elrejtőzve, de élő lelkiismerete volt évtizedekig a magyar liturgikus életnek, és azoknak, akik szavát nem szégyellték meghallani.
Tanár úrnak igaza volt. Most történt meg a fordulópont. Most mutassa meg az, akinek ez feladata, hogy van-e füle a hallásra és keze a cselekvésre! Vége a személyes sérelmeknek, az ujjal mutogatásnak, az arra legkevésbé méltó nyilvános megszólásának, a Dobszay-társasághoz való tartozás sokak számára áldott, mások számára átkozott bélyegének...
Tanár úr imádságait másutt folytatja. Olyan helyen, ahol a liturgiát nem sumákolják el sem hivatalosak, sem világiak. Ott, ahol ráérnek vég nélkül zengeni a dicséretet, anélkül, hogy kényszerűen az órájukra pillantgatnának. Ott, ahol a liturgia igazságát nem hamisítják meg, ahol tökéletes az elkötelezettség, és ott, ahol végre felteheti azokat a kérdéseket, amelyekre nem kapott választ több évtized kitartó kutatómunkája ellenére sem, s amelyeket régóta oly igen óhajtott megtudni...
Doctor Ladislae, ora pro nobis!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése