Szentmise szenvedés I. vasárnapján (feketevasárnapon)

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. március 22-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Nagy Szent Leó pápa beszéde Szenvedés I. vasárnapjára (Homilia 52; PL 54:313–317). In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 159–163. o.

Kedveseim, az Úr szenvedésének szent titkát, amelyet az Úr Jézus, Isten Fia, az emberi nem üdvösségéért magára vállalt, s általa ígéretéhez híven mindent magához vont a keresztfán, oly érthető világossággal őrizte meg az evangéliumi elbeszélés, hogy a hívőknek és jámboroknak semmi másra nincs szükségük, mint olvasni az írást, s látni a történteket. Mivel pedig a szent elbeszélésnek előttünk rendíthetetlen hitele van, Isten segítségével csupán arra kell törekednünk, hogy világosan álljon előttünk az, amiről a történelem tanúskodik.

Mert az emberi gonoszság ama első és általános bukása után, melynek következtében „a bűn egy ember által jött be a világba és a bűn által a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett” (Róm 5,12), senki sem tudta elkerülni az ördög sötét uralmát, a kemény szolgaság bilincseit. És senki számára nem nyílt volna meg a kiengesztelődés vagy az életre való visszatérés útja, hacsak az Atyaistennel egyenlő és egyformán örök Fiú nem kegyeskedett volna Emberfiává is lenni és eljönni, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett (Lk 19,10). Hogy amint Ádám által a halál, úgy Krisztus Urunk által a föltámadás legyen osztályrészünk (1Kor 15,22).

De nem kell azt gondolnunk, hogy mivel az isteni bölcsesség kifürkészhetetlen akarata következtében az Ige csak később lett testté, ezért a Szűz szülötte csak az újabb kor szülötteinek lett volna hasznára, s nem árasztotta volna ki áldásait a régebbi korokra. A régi korok összes igaz istenhívői, a régi korok szentjeinek teljes száma e hitben élt és tetszett Istennek. Sem a pátriárkáknak, sem a prófétáknak, sem bármely más szentnek nem volt másban üdve, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus megváltásában, amelyet várt az emberiség, mivel a próféták jóslatai és jelei megjövendölték, s ami az ő működése folytán be is következett.

Azért most, testvéreim, az Úr szenvedésének rendjén ne állítsuk annyira szemünk elé az ő emberi gyöngeségét, hogy mintegy azt véljük, hogy hiányzott belőle az isteni hatalom; de a Fiúnak az Atyával egyenlő és egyformán örök formáját se úgy, hogy azt gondoljuk, hogy nem is igazak azok, amelyek Istenhez méltatlannak látszanak. Kettő ugyanis a természet, egy a Krisztus. Az Ige itt nem választható szét az embertől, sem az ember az Igétől. Nincs megvetve az alázatosság, mert nem csökkent a fönség. Semmit sem ártott a sérthetetlen természetnek az, amit el kellett viselnie emberi természetének.

Az az egész áldozat, amit együtt mutatott be az emberiség az istenséggel, Isten irgalmasságának elrendelése volt, s a jóság tette. Oly bilincsek kötöztek le bennünket, hogy csak ez által a tett által szabadulhattunk meg. Az Istenség alázatossága tehát a mi hasznunkért volt. Ily ár vált meg bennünket, ily költség árán gyógyulunk meg! Ki jutna el a gonoszságból a megigazulásig, a nyomorúságból a boldogságig, ha az Igaz nem hajolt volna le a gonoszakhoz, s a Boldog a szerencsétlenekhez? Nem kell hát szégyenkeznünk, szeretteim, Krisztus keresztje miatt, melyet nem a bűn okozott, hanem az isteni bölcsesség ereje hozott létre!

Francke mester (c. 1430): A fájdalmak férfia (Museum der bildenden Künste, Lipcse)

Ámbár a mi gyöngeségünkből kifolyólag valóban szenvedett az Úr Jézus, valóban meg is halt, mégis nem tartózkodott annyira isteni dicsőségétől, hogy a szenvedés megaláztatásai közt semmi isteni működést nem gyakorolt volna. Mert amikor a gonosz Júdás már levetette a bárány álarcát és kimutatta farkasi dühét, és a békecsók álarca alatt megkezdte végrehajtani bűnét, Krisztus egyetlen szava oly hatalmas volt, hogy a leggonoszabbakból toborozott csapatot úgy földre terítette, mintha villám vágott volna közéjük. Hol volt ekkor a gyűlölők szövetsége, hol a harag tüze, hol a fölfegyverzett hadsereg? Az Úr csak azt mondta: „Én vagyok”, s szavára porba hull a gonoszok tömege. Mit tehetett volna az ő ítélő fönsége, mikor ennyire volt képes ítélet előtt álló embersége?

Mindazonáltal tudta az Úr, mit kell tennie az elvállalt titok értelmében, s ezért nem élt hatalmával. Megengedte, hogy üldözői végrehajtsák bűnüket. Mert ha nem akarta volna, hogy elfogják, nem fogták volna el. De ki üdvözült volna az emberek közül, ha Krisztus nem engedte volna magát elfogni? Szent Péter, ki lelkes állhatatossággal állt az Úr mellett, a kegyetlen támadókkal szemben a szent szeretet föllobbanásával kardot rántott a papi fejedelem szolgája ellen, s levágta annak fülét. De nem engedte az Úr, hogy a tüzes apostol tiszteletreméltó föllobbanásában tovább menjen, ezért megparancsolja, hogy tegye hüvelyébe kardját. Nem engedte, hogy késsel és karddal védjék meg a gonoszokkal szemben.

Megváltásunk titka ellen lett volna, ha nem akarta volna magát elfogatni az, aki mindenekért meghalni jött e világra. Nem akarhatta, hogy a dicsőséges kereszt diadala halasztást szenvedjen, s az ördög uralma, az emberiség fogsága még tovább tartson. Alkalmat ad hát üldözőinek dühük kielégítésére. De ebben is kimutatta magát az Istenség. A szolga levágott fülét, amely már meghalt azáltal, hogy megszűnt az élő testtel kapcsolatban lenni, az elcsúfított fejre visszahelyezte az Úr keze. Újjáalakította azt, amit ő alakított, s a hús serényen engedelmeskedik alkotója parancsának.

E tettek tehát isteni erőből folynak. De az, hogy az Úr fönségének hatalmát elnyomta, s megengedte, hogy üldözői erőt vegyenek rajta, csak azért van, mert megszeretett bennünket, és átadta magát érettünk (vö. Ef 5, 2). Közreműködött ebben az Atya, „ki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért” (Róm 8,32). Egy ugyanis az Atya és Fiú akarata, amint egy az Istenség. Az ő elhatározásának gyümölcséért nem tartozunk hálával sem a zsidóknak, sem Júdásnak. Az ő gonoszságuk akaratukon kívül ugyan a mi megváltásunkat szolgálta, s általuk történt mindaz, „amiről kezed és akaratod elhatározta, hogy megtörténjék”(ApCsel 4,28).

 Krisztus halála minket tehát megszabadít, őket vádolja. Egyedül csak ők nélkülözik a Megváltót, pedig mindenki számára el akarták pusztítani. És mégis oly nagy a mi Megváltónk jósága, hogy ők is bocsánatot nyerhetnek, ha Krisztust elismerik Isten Fiának, s ezzel elhagyják gyilkos gonoszságukat. Nem imádkozott hiába az Úr a keresztfán: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Ez az orvosság még Júdást is meggyógyította volna, ha ahhoz a bűnbánathoz menekült volna, amely visszavezette volna Krisztushoz, s nem ahhoz, amely az önakasztásra ösztökélte. Mikor azt mondta: „Vétkeztem elárulva az igaz vért” (Mt 27,4), megmaradt gonoszságának bűnében, mert halálának küszöbén Jézust nem hitte Isten Fiának, csak hozzánk hasonló embernek. Ha nem tagadta volna az ó mindenhatóságát, talán megnyerte volna irgalmasságát. Legyen ma, kedveseim, jámbor figyelmeteknek ennyi elég! A többiről majd a következő alkalommal fogunk beszélni.

Szentmise nagyböjt IV. (Laetare) vasárnapján

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. március 15-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Aranyszájú Szent János beszéde a kenyérszaporításról nagyböjt IV. vasárnapjára (42, 1; PG 49,239–244). In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 147–158. o.

A többi evangélista azt mondja, hogy a tanítványok hozzá menve kérték és figyelmeztették: ne engedje el étlen a népet. Jánosnál pedig maga Krisztus kérdezi Fülöpöt. Szerintem mindkét állítás igaz, csak nem egyszerre és egy időben történt, hanem az egyik esemény megelőzte a másikat, úgy, hogy valójában két különböző esetről van szó. De hát miért kérdezte meg Fülöpöt Krisztus? Mert jól tudta, melyik tanítványnak van több tanításra szüksége. Hiszen Fülöp az, aki később így szólt: „Mutasd meg nekünk az Atyát és elég nekünk” (Jn 14,8). Ezért oktatja őt előbb. Mert hiszen ha minden előkészítés nélkül tett volna csodát, akkor nem tűnt volna akkorának a csoda.

Krisztus azonban előbb arról gondoskodik, hogy megvallják ínségüket; így aztán már jobban látják a csodát. Lásd csak, mit mond nekik: „Honnét veszünk kenyeret, hogy ezek egyenek?” Így beszélt az Ószövetségben Mózeshez is, mielőtt csodát tett volna: „Mi az, mit kezedben tartasz?” (Kiv  4,2). Mivel pedig azok a csodák, melyek hirtelen történnek meg, az előbbieket el szokták felejtetni, először vallomásra bírta őt, hogy azután a bámulattól meglepve az előbb megvallottakat el ne felejtse, és így a régit az újjal összehasonlítva, e csoda nagyságát átlássa. Ez itt is így történt.

A kérdezett válaszol: „Kétszáz dénár áru kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson. Ezt pedig azért mondá, hogy őt próbára tegye; mert ő maga tudta, mit akart cselekedni”. Mit jelentsen ez az „őt próbára tegye”? Talán nem tudta, hogy mit fog mondani? Nem, ezt nem állíthatjuk. Mit is jelentsen ez a mondás? Az Ószövetségből megérthetjük. Abban is megtaláljuk: „Ezek után megkísértette Isten Ábráhámot, mondván: vedd egyszülött fiadat, akit szeretsz, Izsákot” (Ter 22, 1–2). Az ugyanis, aki mindeneket lát, mielőtt lesznek, ezt sem azt mondta, hogy megtudja: fog-e neki engedelmeskedni Ábrahám, vagy nem, hanem mind a kétszer emberi módon fejezte ki magát az Úr.

Hasonlóképen áll a dolog, amikor azt mondja: „Aki vizsgálja a szíveket” (Róm 8,27). Nem a nem tudást, hanem a pontos ismeretet akarja kiemelni. Így itt is, evvel a „megkísértetté”-vel, csakis azt akarja kifejezni, hogy alaposan ismeri őt. Vagy másképpen is értelmezhetnők ezt a részt: tudniillik, midőn akkor Ábrahámot, most pedig Fülöpöt is rávezeti kérdése útján a csodás jel alaposabb megismerésére, mindkettőjüket egyúttal kipróbáltabbakká is tette. Ezért tette az evangélista hozzá – hogy a szavak egyszerűségéből ne következtess valami képtelenségre – „Mert ő maga tudta, mit akart cselekedni”. Különben is igen figyelemre méltó, hogy ha valamilyen rosszindulatú gyanakvásra nyílik alkalom, akkor milyen buzgón küszöböli azt ki azonnal az evangélista. Így tehát, hogy ne gyanakodjanak a hallgatók itt is valamilyen hasonló képtelenségre, azonnal hozzáfűzi helyesbítésként: „Mert ő maga tudta, mit akart cselekedni”.

Ugyanilyen magyarázatként teszi hozzá a szöveghez: A zsidók üldözték őt, nemcsak mert föloldotta a szombatot, hanem azért is, mert Istent Atyjának mondta, magát Istennel egyenlővé téve. És ha ez nem lett volna magának Krisztusnak cselekedeteivel megerősített, bebizonyított mondása, akkor az evangélista itt is hozzátett volna helyesbítést. Mert ha már attól is óvakodik, hogy Krisztus szavain meg ne botránkozzék valaki, akkor sokkal inkább gyanakodott volna arra, amit mások beszéltek róla, ha nem tapasztalta volna, hogy helyes az emberek véleménye. Itt azonban nem szólt semmit sem, ismerte ugyanis Krisztus mondását és változhatatlan elhatározását. Ezért, amikor állította: „egyenlővé tette magát Istennel” nem fűzött hozzá helyesbítést. Hiszen ez nem volt téves és helytelen vélemény, hanem inkább cselekedeteivel is bebizonyított igazságot állítottak róla.

Amikor tehát Fülöpöt megkérdezte, akkor: „Mondá neki egyik tanítványai közül, András Simon Péternek testvére: Van itt egy fiú, kinek öt árpakenyere van és két hala, de mi az ennyinek?” Magasztosabban gondolkodik András, mint Fülöp, de ő sem értette meg egészen a dolgot. Azt hiszem, nem minden ok nélkül beszélt így: mivel hallott már valamit a próféták csodáiról, például Elizeusnak a kenyérrel művelt csodájáról, közeledik ugyan a magasztosabb értelemhez, de a csúcsra még nem jutott föl.

Ezekből pedig tanuljuk meg mi, akik földi gyönyörűségekhez ragaszkodunk; mi lehet az olyan csodálatraméltó férfiak étele, milyen egyszerű és miféle; és utánozzuk őket asztaluk mértékletességében és körülményeiben. A következők sok gyöngeséget árulnak el. Miután ugyanis azt mondta: „kinek öt árpakenyere van”, hozzátette: „de mi ez ennyinek?”Azt hitte András, hogy a minden csodák szerzője kevésből csak keveset és többől tud csak többet előteremteni. Ez azonban nem így van. Hiszen ő egyformán tudott a kevésből is és a többől is igen sok kenyeret előteremteni. Nem volt szüksége az alávetett anyagra, hogy azonban ne tűnjék a teremtmény az ő bölcsességétől távolesőnek – ezt is állították fonákul a marcionisták – a csodatevéshez fölhasználta a teremtményt is.

Amikor tehát a két tanítvány közül egyik sem remélte, akkor tett csodát: így többet is értek vele: mert előbb megvallották a helyzet nehézségét, hogy a csoda megtörténtével fölismerjék Isten erejét. Mivel pedig ez eljövendő csodajel volt, melyet, ha nem teljesen ugyanazon a módon is, de már megjövendöltek a próféták; hogy a kislelkűek ne gyanakodjanak; a hálaadást előrebocsátva fölkészült a csoda elvégzésére. Figyeld csak meg, hogy így mennyire fölcsigázza az érdeklődést és föltünteti a különbséget! Hiszen amikor még elé sem hozták, amikor még ott sem volt a kenyér, akkor tesz csodát, hogy megérthesd: mind a létezők, mind pedig a nemlétezők alá vannak vetve hatalmának, amint Szent Pál mondja: „aki nevet ad a nem létezőknek, mint létezőknek” (Róm 4,17), úgy ad parancsot az azonnali elhelyezkedésre, mintha már meg lett volna terítve az asztal. Így kelti föl a tanítványok figyelmét. Mivel már a kérdésével is megnyerte őket, azonnal engedelmeskedtek, nem zavarodtak meg és nem kezdték kérdezgetni: Mi ez? Miért adsz parancsot elhelyezkedésre, amikor még semmi sincs előttünk? Így hát azok, akik kezdetben annyira hitetlenkedtek, hogy kérdezgették: „honnan vegyünk kenyeret?”, még mielőtt látták volna a csodajelet, máris hinni kezdtek. Sőt gyorsan kiadták a tömegnek a parancsot az elhelyezkedésre.

A paralitikus gyógyításakor, a halott föltámasztásakor, a tenger lecsendesítésekor előzőleg mért nem imádkozik? Miért imádkozik itt, amikor a kenyérről van szó? Azért, hogy megtanítson: evés előtt hálát kell Istennek adni. Máskülönben pedig a legkisebbekben is ezt szokta cselekedni, hogy megtanuld: ő nem azért teszi, mert rászorul. Mert ha rászorult volna, akkor inkább a nehezebb helyzetekben imádkozott volna. Ő, aki azokat a csodákat tekintélyével eszközölte, ezt kétségtelenül leereszkedésével hajtotta végre. Azért, amikor egyedül tesz valamilyen csodát, nem ad előtte nyilvánosan hálát, amikor pedig sokak jelenlétében cselekszi, akkor, hogy bebizonyítsa: nem ellensége Istennek, sem pedig az Atyának; a hálaadás által minden gyanút eltüntet.

„Elosztá a letelepülteknek, amennyit akartak.” Látod-e, mi a különbség az úr és a szolgák között? Mert azok, akik csak mértékben kapták a kegyelmet, kegyelmükhöz mérten tettek csak csodát, Isten pedig, aki határtalan hatalmú, tekintélyével cselekszik mindent. És szólt a tanítványoknak: „Szedjétek föl a megmaradt hulladékokat. Összeszedték tehát és tizenkét kosarat töltének meg”. Ezt nem  hiábavaló fitogtatásként, hanem azért cselekedte, hogy a csoda szemfényvesztésnek ne lássék. Ugyancsak ezért szaporította a kenyeret a rendelkezésre álló anyagból.

Miért nem a néppel hordatta össze a törmeléket, miért a tanítványokkal? Mert azokat akarta leginkább kitanítani, akik a világ eljövendő tanítói lesznek. A tömeg ugyanis még nem tudott sok hasznot húzni a csodákból. Hiszen azonnal el is felejtették, rögtön más csodát követeltek, míg a tanítványok nem kis hasznot húztak belőle. Annak következtében, hogy a kosarat hordozta, Júdásnak sem volt enyhe az elítélése. Hogy pedig ezt az ő okulásukra cselekedte, az abból is kitűnik, amit végezetül mondott, és amit emlékezetükbe idézett e szavaival: „Még most sem eszméltek ... , hogy hány kosárral szedtetek föl?” (Mt 16,9) Éppen ezért volt annyi kosár, ahány tanítvány. Amikor pedig kioktatta őket, akkor már nem volt annyi, csak hét kosár.

Én nemcsak a kenyér mennyiségét csodálom, hanem a mennyiséggel együtt a maradék mennyiségének pontosságát is. Gondoskodott arról, hogy se több, se kevesebb ne legyen, hanem amennyit akart. Csodálom, hogy előre látta, mennyit fognak fogyasztani. Ez az előrelátás pedig kimondhatatlan hatalmat jelent. A maradékok így mindkét csodát erősítik. Bizonyítják, hogy a csoda nem volt szemfényvesztés és hogy abból, amit ettek, még maradt is.

A halakkal a csodát Krisztus most az ott lévő halak segítségével cselekedte, a föltámadás után azonban minden anyag nélkül. Miért? Azért, hogy megismerd: ő is használta az anyagot, nem azért mintha az anyagra mint alapra szüksége lenne, hanem hogy az eretnekek száját elnémítsa. Krisztus azt tanítja, vessük meg a méltóságokat. „Az emberek pedig . . . mondták, hogy ez bizonnyal az a próféta”. Ó, a torkosság mohósága! Számtalan ennél sokkal nagyobb csodát tett, és mindeddig egyszer sem vallották őt igaz prófétának, csak most, amikor jóllaktak. Ebből is következik, hogy a zsidók valamilyen igazi, kiváló prófétát vártak. Már nekiszegezték ugyanis a kérdést: Te próféta vagy? Másutt pedig: Itt a próféta.

„Azért észrevevén Jézus, hogy készülnek jönni és megragadni őt, hogy királlyá tegyék, ismét a hegyre meneküle maga egyedül.” Bezzeg milyen nagy a torok zsarnoksága! Micsoda ingadozó lelkűek! Már nem akarják többé megbosszulni a törvényt, már nem törődnek a szombat megsértésével, már nem mozgatja őket az Isten ügyének lelkesedése, miután gyomruk már megtelt, mindezt elhagyták. Prófétaként állt közöttük és királlyá akarták koronázni: Krisztus pedig megszökik előlük. Miért? Azért, hogy megmutassa nekünk: vessük meg a földi méltóságokat; és hogy egyúttal megmutassa: semmilyen földi dologra sem szorul rá. Hiszen ő, aki mindenben az egyszerűt választotta magának; anyát, házat, várost, nevelést, ruhát, nem a földiekben tündökölve akart eljönni. Hiszen mennyei tanúi, az angyalok, a csillag, az Atya hangja, a tanúskodó Lélek, a régi prófétai jövendölések mind-mind fényesek és nagyszerűek voltak; a földön azonban mindene szegényes volt, hogy így aztán még jobban kitűnjék hatalma.

Egészen biztosan azért jött Krisztus, hogy minket kioktasson, hogy megvessük az evilágiakat, hogy ne kábuljunk el azoktól, amelyek itt, e világon olyan ragyogóaknak látszanak, hanem nevessük ki ezeket és szeressük az eljövendőket. Aki ennek a világnak dolgait csodálja, az nem fog eltelni a mennyország megcsodálásával. Ezért mondta Pilátusnak is: „Az én országom nem e világból való” (Jn 18,36), hogy ne lássék úgy, mintha emberi félemlítéssel és hatalommal meg lehetne őt győzni. De hát miért mondja a próféta: „Íme, bevonul hozzád királyod, igaz ő és megszabadít, szegény ő és szamáron ül” (Zak 9,9)? Itt a mennyei országról, nem pedig a földiről beszél. Azért mondja máshol: Embertől nem fogadok el dicsőséget.

Tanuljuk tehát meg, szeretteim, megvetni az emberi megtiszteltetéseket, nem pedig vágyódni utánuk! Nekünk ugyanis olyan nagy megtiszteltetésben van részünk, melyhez képest az emberi tisztelet megszégyenítés, nevetség és komédia. Amint a föld gazdagság a mennyeihez képest szegénység, és amint ez az élet a másik nélkül halál, (hiszen így szól Krisztus: „hagyd a holtakra eltemetni halottaikat” (Mt 8,22); hasonlóképen ez a dicsőség, ha ahhoz a mennyeihez hasonlítjuk, szégyen és nevetség. Ne hajhásszuk hát ezt! Mert ha már maguk, akik ezt a tiszteletet adják, silányabbak az árnyéknál és az álomnál is, akkor mennyivel inkább értéktelen az ő dicsőségük: „Minden test ... dicsősége olyan, mint a mező virága” (Iz 40,6). Találunk-e valami silányabbat a mező virágánál? (vö. 1Pét 1,24) És ha még néhány napig tartana is ez a dicsőség, mi haszna lenne ebből a lelkünknek? Semmi. Sőt nagyon is árt, szolgákká tesz, a pénzért vett rabszolgáknál is rosszabbakká, akik nem egy, hanem két, háromezer mást és mást parancsoló úrnak szolgálnak. Mennyivel jobb szabadnak lenni, mint szolgának! Az emberek rabságából megszabadulva a parancsoló Istennek szolgálni.

Végre is, ha annyira szereted a dicsőséget, úgy hát szeresd, de a halhatatlant szeresd! Hiszen ennek mind fönsége, mind pedig haszna nagyobb. Ezek arra kényszerítenek, hogy te, a magad számlájára légy az ő tetszésükre, Krisztus evvel szemben az ajándékok százszorosát téríti meg és ráadásul az örök életet adja. Mi jobb tehát: a földön, vagy az égben; az emberektől, vagy Istentől megcsodáltatni; kárhozatodra, vagy pedig hasznodra? Egy napig viselni csak a koronát, vagy mindörökkön örökké?   

Adj a szűkölködőknek, ne pedig a madárjóslásra készülőknek, hogy pénzeddel lelkük vesztét elő ne segítsd. Mert ha te ez iránt túl sokat érdeklődöl, romlásának okozója leszel. Hiszen ha azok, akik zenekarral keresik kenyerüket, tudnák, hogy mesterségükkel semmi hasznot sem fognak húzni, akkor el se kezdenének játszani. Ha azonban látnak téged, amint tapsolsz, odafutsz, költekezel; még ha nem is akartak volna tovább játszani, a haszonért folytatják. Ha tudnák, hogy senki sem fogja őket dicsérni, a haszon megszűntével azonnal abbahagynák munkájukat. Mivel azonban azt tapasztalják, hogy sokan csodálják mesterségüket, a sok dicsérettől lépre mennek. Hagyjuk abba a haszontalan költekezést! Tanuljuk meg; mikor és miért kell pénzt kiadni, hogy Istent mindkét tekintetben, egyrészt jogtalan vagyongyűjtésünkkel, másrészt haszontalan pazarlásunkkal haragra ne ingereljük!

Milyen büntetésre nem volnál méltó, mikor a szegényt észre sem véve, az utcai nőknek adod pénzedet? Még ha munkád igazságos béréből adnál, nemde akkor is bűn lenne a romlottságot megjutalmazni, és a megérdemelt büntetés helyett valakit tisztelettel elhalmozni? De amikor az árvák becsapásából a tehetetlen aggok kifosztásából szerzett pénzen táplálod a züllött embereket, képzeld csak, micsoda tűz vár az ilyen bűnre!

Figyelj csak Szent Pál szavaira: „Nemcsak akik tesznek ilyeneket, hanem azok is, akik a cselekvőkkel egyetértenek” (Róm 1,32). Talán túlságosan hevesen korholtunk titeket; de ha mi nem korholnánk, úgy gyötrelmek várnak mindazokra, akik nem javulnak meg. Mit használna nektek, ha szép szavakkal beszélnék hozzátok, miközben rossz cselekedeteitek miatt valójában gyötrelmek várnak rátok? Dicséred, ünnepeled és csodálod a táncost? Így még nála is hitványabb lettél! Őt legalább, ha nincs is a bűn híján, látszólag menti nyomora. De te még evvel sem védekezel! Ha őt megkérdezném: Minden más mesterséget félretéve, miért folytatod éppen ezt a piszkos és elátkozott mesterséget? Azt válaszolná: mert kevés munkával sokat kereshetek. De ha téged kérdeznélek meg; miért csodálod a léhát, aki olyan sok ember romlását okozza életével? Te nem folyamodhatnál ehhez a védekezéshez, hanem lehajtott fejjel lennél kénytelen elpirulni. Ha a mi kérdéseinkre meg sem tudsz mukkanni, akkor hogy állsz majd, amikor megjelenik a borzalmas és elkerülhetetlen ítélőszék, mely előtt számot fogunk adni gondolatainkról és tetteinkről? Milyen arccal fogsz a bíróra nézni? Mit fogunk mondani ott? Milyen védekezéssel hozakodunk majd elő? Melyik mentegetőzést fogjuk alkalmasnak vagy alkalmatlannak találni?

Vajon cselekedhetünk-e így a költekezésért, az élvezetért, másoknak, akiket ezzel az eljárással pusztulásra kényszerítünk, veszedelmére? Biztos; akkor majd semmit sem tudunk mondani, hanem szükségképpen sohasem végződő, határtalan gyötrelem lesz a büntetésünk. Hogy ez meg ne történjék, azért már itt a legnagyobb igyekezettél törekedjünk arra, hogy innen jó reménnyel elzarándokolva elnyerjük az örök boldogságot, melyet bárcsak mindegyikünk elérne, a mi Urunk. Jézus Krisztus kegyelme és jósága által, aki által és akivel dicsőség az Atyának és a Szentléleknek, most és mindörökké! Ámen.

Szentmise nagyböjt III. vasárnapján

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. március 8-án 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Bruno Astensis beszéde nagyböjt III. vasárnapjára; Homilia 40., PL 165:794–796. In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 141–146. o.

Szent Máté evangélista elbeszélése szerint ez az ember nemcsak süket, hanem vak is volt (Mt 12,22). Vak ugyanis minden ember, ki nem követi a fényt, amely azt mondja: „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Néma pedig az, aki nem tudja vétkeit megvallani, s ajkait Isten dicséretére megnyitni. Ördöge meg annak van, ki nagy bűnben megmarad; s ezért int bennünket az Apostol: „Ne uralkodjék tehát a bűn halandó testetekben!” (Róm 6,12) Ameddig ugyanis a bűn uralkodik az emberen, addig legyőzött fogolyként tartja őt az ördög. Itt tehát a vakot és némát rögtön meggyógyítja Jézus, mihelyt az Úrhoz vezetik, és bűneit megbánja, úgy, hogy megszabadulva az ördögtől, beszél és lát. Beszél, de nem üres haszontalanságokat, mint azelőtt, hanem szent és üdvös dolgokat, amilyenek teremtményhez illenek. Lát, de nem hiúságokat szíve szemével, hanem az élet és igazság fényét értelmének szemével.

„Némelyek pedig közületek mondák: Belzebub, az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket” (Lk 11,15). Ezekről így beszél Máté evangélista: „A farizeusok pedig mondák, az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket” (Mt 9,34). A farizeusok ugyanis minél jobbaknak és bölcsebbeknek látszottak a többieknél, annál nagyobb irigységgel izgattak az Úr ellen. De ki tanított benneteket erre, farizeusok? Ha nem lennétek Belzebub tanítványai, az ő szócsöveiként ilyeneket nem mondanátok. Látjátok, hogy Jézus halottakat támaszt föl, vakokat megvilágosít, poklosokat megtisztít, minden nyomorúságot és betegséget meggyógyít; s azt mondjátok, hogy Belzebub segítségével űzi ki az ördögöket? Vajon Belzebub, a legyek istene tudott-e valaha ilyent tenni?

„Mások megkísértvén, égi jelet kérének tőle” (Lk 11,16). A másik evangélista mondja el, mit felelt nekik az Úr: „A gonosz és házasságtörő nemzedék jelet kíván; de nem adatik neki jel, hanem csak Jónás próféta jele. Mert valamint Jónás a cethal gyomrában volt három nap és három éjjel, úgy leszen az Emberfia a föld szívében három nap és három éjjel” (Mt 12,39–40). Elég nektek ez a jel, sem a földről, sem az égről nem láthattok más jelet! Csodálatos, nagy jel az, hogy három napra és három éjjelre az emberek hatalmába adta magát az, ki mindent hatalmában tart. Mit jelent ugyanis „a föld szívében”, ha nem azt, hogy a bűnösök kényében, hatalmában, vágyában? Erről maga az Úr is beszélt Pilátusnak: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan fölülről nem adatott volna neked” (Jn 19,11). Amint ugyanis az ég az igazakat jelenti, úgy a föld jelenti a bűnösöket. Ezekről azonban föntebb már szóltam.

De menjünk tovább! "Ő pedig látván gondolataikat, mondá nekik: Minden magában meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik. Ha tehát a sátán magával meghasonlott, miképpen állhat fönn az ő országa? Mert azt mondjátok, hogy Belzebub által űzöm ki az ördögöket” (Lk 11,17–18). Nyilvánvalóan az én gondolatmenetem következményéhez jutnak, kik azt mondják, hogy Belzebub erejével űzi ki az ördögöket. Ha ugyanis így volna, amint ők mondják, Belzebub már teljesen elvesztette volna erejét és hatalmát. Mert ha az ördögök egymás ellen háborút viselnének, vajmi kevés, sőt semmi erejük nem volna az emberek ellen. Pedig elég szomorú, hogy alig van néhány ember, akik annyira egyetértenének a jóban, amennyire a gonosz lelkek szövetkeztek a rosszra. Mert bár a számuk végtelenül nagy, abban mégis mind egyetértenek, hogy csak rosszat kívánnak cselekedni. Ha ugyanis a rosszra való eme egyetértés nem lett volna meg bennük, és bűnbánatot akartak és tudtak volna tartani, akkor Belzebub országa elpusztult volna. Látunk ilyet más birodalmakban.

Nem úgy van tehát, ahogy ők mondják, nem űzi ki a sátánt a sátán, sőt inkább egymásnak mindnyájan mindenben segítenek. Ezért mondja az ördögről az Úr Jób által: „Teste, mint az öntött pajzs, egy-máshoz simuló pikkelyekből van egyberakva; az egyik a másikhoz lapul, még levegő sem férkőzik közéjük; az egyik a másikhoz tapad, egymást tartják s el nem válnak” (Jób 41,6–8). Ezekkel a szavakkal azt mondja ugyanis, hogy a gonosz lelkek oly szoros egyetértésben vannak egymással, hogy semmiképp sem tudnak egymástól elszakadni. Az ördögök testületén értenünk kel! ugyanis a gonoszlelkek egész hadseregét. Bárcsak lehetséges volna, hogy az ő nagy békéjük és egyetértésük fölborulna, s a rossz amaz országa fölbomolna!

Folytassuk! „Ha pedig én a Belzebub által űzőm ki az ördögöt, a ti atyáitok ki által űzik ki?” (Lk 11,19) Ha rólam, mondja, ilyeneket gondoltok, mit mondotok tanítványaimról? Tudom ugyanis, hogy nem értitek meg a tanítványokat, kik oly szörnyű dolgokat gondoltok a Mesterről. Az apostolokat ugyanis farizeusok fiainak nevezték, mert ők is es mindenki más, ki hitt a föltámadásban, amit a farizeusok hirdettek, a farizeusokat mintegy atyáiknak es mestereiknek tekintették. Ebből az is érthető, hogy a tanítványok ennek a szektának a követői voltak; ez a szekta ugyanis a többinél jobb volt, bár sok dologban ez sem volt jó. Ezért olvassuk az Apostolok cselekedeteiben, hogy Pál apostol! is fölkiáltott: „Én farizeus és farizeusoknak a fia vagyok, a reménység és pedig a holtak föltámadása miatt állok törvény előtt” (ApCsel 23,6). Ez az az ok, amiért Krisztus tanítványai farizeusok fiainak mondatnak.

Tovább menve: „Azért ők lesznek a ti bíráitok” (Lk 11,19). Ők ugyanis tizenkét székben fognak ülni, ítélvén Izráel tizenkét törzsét. „Ha meg én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, bizonyára elérkezett hozzátok az lsten országa” (Lk 11,20). Hogy pedig ez mit jelent, kimutatja a másik evangélista, mondván: „Ha meg én az Isten Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor elérkezett hozzátok az Isten országa” (Mt 12,28). Ez pedig igaz, nem lehet kételkedni, eljött hozzánk Isten országa. Ahol ugyanis Isten Lelke, ott van Isten országa. A Szentlelket pedig Isten ujjának mondja a kegyelmek sokágú szélosztása miatt. A test egyetlen részében sincs ugyanis annyi ág, amennyi a kézen az ujj. Olyan ez, mintha mondaná: Én pedig Isten Lelke s az istenség ereje által űzöm ki az ördögöket, mert alá vannak nekem vetve, mert hatalmamban vannak, mert nem tudnak nekem ellenállni, mert megkötözve, bilincsben tartom őket.

„Midőn az erős fegyveresen őrzi udvarát, békében van a tulajdona. De mikor nálánál erősebb jővén, legyőzi őt, minden fegyverzetét elveszti, melyben bízott, és elosztja prédáját” (Lk 11,21–22). Erős volt ugyanis az ördög, de én erősebb vagyok. Beléptem házába, e világra jöttem, mely az ő háza volt; de közel van az idő, mikor e világ vezérét kidobják. Megkötöztem, edényeit összetörtem, s a szerencsétlen embereket, kiket legyőzött, szolgaságából megszabadítottam. Nincs hát velem, nem is gyűjt velem, ördögöt se űz ki velem, nem gyógyítja meg az embereket, mint én, nem gyűjti össze a nyájat, nem is vezeti az élet legelőire, mint én. Mit tesz hát? Akarod hallani, mit? Szétszór, gyilkol, és akiket csak tud, a halálra és örök kárhozatra cipel. Ezt jelenti az: „Aki nincs velem, ellenem vagyon, és aki nem gyűjt velem, szétszór” (Lk 11,23). 

Szentmise nagyböjt II. vasárnapján

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. március 1-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ: 

Nagy Szent Leó pápa beszéde Urunk színeváltozásáról nagyböjt II. vasárnapjára; Homilia 51., PL 54:308–313. In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 133–140. o.

A fölolvasott evangéliumi olvasmány, amely testi fülünkön keresztül lelkünk ajtaján kopogtat, nagy titok megértésére hív bennünket. Hogy Isten kegyelmével ezt könnyebben elérhessük, irányítsuk elmélkedésünket arra az evangéliumi jelenetre, amelyben Péter hitvallást tesz Krisztusról (Mt 16.). Ugyanis Jézus Krisztus, az emberi nem Megváltója, miközben megalapozza azt a hitet, amely a bűnösöket a megigazulásra, a megholtakat az életre visszavezeti, tanításával és csodáival arra neveli tanítványait, hogy Krisztusban úgy higgyenek, mint az Isten és az ember Fiában. Mert ha csak egyiknek hinnék, mit sem használna az üdvösségre. Egyforma hiba volna az Úr Jézus Krisztust csupán Istennek vagy csupán embernek hinni, mikor mindkettőnek vallanunk kell, mivel benne, mint Istenben igazi emberség, mint emberben igazi Istenség lakozik.

E hit megerősítése céljából megkérdezte az Úr tanítványait, hogy vélekednek és mit éreznek róla. Ekkor az Atyától megvilágosított Péter apostol fölemelkedve az emberi vélekedés korlátjain, lelki szemével az élő Isten Fiát látta meg Krisztusban, és az Istenség dicsőségéről tett vallomást, mivel szeme mélyebbre hatott a testnél és vérnél. Csak ekkora hit birtokában, a szentség ekkora fényében nyerhette el a sérthetetlen szikla szent keménységét, amelyen az Egyház dacolni tud a poklok kapuival s a halál törvényeivel szemben. S azóta nem oldanak és kötnek az égben másképp, mint Péter bírói székében.

De, kedveseim, ezt a fölséges belátást benső titkok fölfedésével meg kellett erősítenie, hogy a Krisztus istenségének megvallásáig emelkedett apostoli hit ne ítélje a változhatatlan Istenhez méltatlannak gyöngeségünk befogadását, és azt ne gondolja, hogy benne már megdicsőült az emberi természet, s így nem érezhet szenvedést, s nem tapasztalhatja a halált. Mikor az égi fénytől megvilágosított és az istenfiúság vallomásának tüzében égő Péter azt hallotta az Úrtól, hogy Jeruzsálembe kell mennie, és a nép véneitől, írástudóitól s a papi fejedelmektől sokat kell szenvednie, meg kell halnia és harmadnap föl kell támadnia (Mt 16,21; 20,17–19), mindezt jámbor utálattal utasította vissza. Krisztus erre Jóságosan megfeddette és arra ösztönözte, hogy szenvedésében vele együtt részesedjék. A Megváltó ezután elmondott buzdítása azt sugallotta, azt fejtette ki, hogy akik követni akarják, tagadják meg magukat, s az örök javak reményében semmire se becsüljék az ideigtartó szenvedést. Az menti meg életét, aki nem vonakodik Krisztusért elveszíteni (Mt 16,25).

Hogy tehát az állhatatosság erényét az apostolok magukévá tegyék, a kereszt fölvételétől ne féljenek, Krisztus halála miatt meg ne szégyenüljenek, Krisztus tűrését (aki úgy vetette alá magát a kegyetlen szenvedésnek, hogy nem veszítette el a hatalom dicsőségét) szégyenletesnek ne tartsák, „Jézus maga mellé vette Pétert és Jakabot és Jánost” (Mt 17,1), és velük fölmenve egy magas hegyre, bemutatta nekik dicsőségének fényességét. Ők ugyanis, bár fölfogták benne Isten fönségét, testének hatalmát nem ismerték. Ezért egyeseknek az ott levő tanítványok közül megígérte, hogy addig nem ízlelik meg a halált, míg nem látják az Emberfiát országába menni (Mt 16,28), azaz királyi fönségében tündökölni, amelyet, mint sajátosan a fölvett emberi testhez tartozót, e három férfinak akarta kinyilvánítani. Mert magának az istenségnek kimondhatatlan látását, amely a tiszta szívűek számára van fönntartva a másvilágon, semmiképp sem láthatták azok, akik még halandó testben élnek.

Megnyitotta tehát az Úr az ő dicsőségét a kiválasztott tanúk előtt, és azt a többi emberekéhez hasonló testet oly fénnyel dicsőítette meg, hogy orcája hasonlóvá vált a Nap tündökléséhez, s ruhája a hó fehérségéhez (Mt 17,2). Az átváltozással főként az volt a célja, hogy a tanítványok szívéből kitörölje a kereszt miatt való megbotránkozást. s hogy hitüket meg ne zavarja az önakaratból vállalt szenvedés megaláztatása: hiszen éppen ez hozza fölszínre rejtett méltóságának nagyságát. De nem kevesebb gonddal tartotta szeme előtt megalapítandó Egyházát sem, hogy az ő színeváltozása következtében Krisztus egész misztikus teste belássa, milyen átváltozás vár reánk, s hogy e test tagjai remélhessék azt a dicsőséget, amely már most körülragyogta a Főt. Erről szól az Úr, mikor eljövetelének dicsőségéről beszél: „Akkor az igazak fényleni fognak, mint a nap, Atyjuk országában” (Mt 13,43). Ugyanígy beszél Szent Pál apostol: „Azt tartom ugyanis, hogy amiket most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk” (Róm 8,18); és másutt: „Hiszen meghaltatok és életetek el van rejtve Krisztussal az Istenben. Amikor Krisztus, a ti életetek megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben” (Kol 3,3–4).

De más dolgok is adódtak e csodás jelenetben, amelyek alkalmasak voltak az apostolok megerősítésére és tudományuk növelésére. Ugyanis Mózes és Illés, a törvény és próféták képviselői jelentek meg és beszéltek az Úrral, hogy ez öt férfiú jelenlétével beteljesedjék az Írás: „Két vagy három tanú szájának kell állítania minden dolgot” (MTörv 19,15; Mt 18,16; Jn 8,17; 2Kor 13, 1; Zsid 10,28). Mi biztosabb, szavahihetőbb annál, aminek hirdetésében megegyezik az Ó- és Újszövetség, az evangéliumi tanítás a régiek vallomásával? A két szövetség lapjai egymást erősítik; amit titkok fátyolába burkoltan megígértek az ószövetségi előképek, azt a jelen dicsőség fénye láthatóvá és nyilvánvalóvá teszi. Mert, amint Szent János apostol mondja: „A törvény Mózes által adatott; a malaszt és igazság Jézus Krisztus által lett” (Jn 1,17.) Benne teljesült a próféták ígérete, benne váltak valóra azok, amiket az előképek és legális parancsok jelképeztek; igaz jövendölésekre tanít jelenlétével, és teljesíthetővé teszi a parancsokat kegyelmével.

Eme titkok kinyilatkoztatásától föllelkesült Péter apostol megvetve a világi dolgokat, elragadtatott lelkével az örök dolgok vágyával telt el, s a látottak fölött való örömében Jézussal együtt állandóan itt akart maradni, ahol az ó dicsőségének kinyilvánítása úgy megörvendeztette. Azt mondta tehát: „Uram! Jó nekünk itt lennünk; ha akarod, csináljunk itt három sátort, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet” (Mt 17,4). De az Úr nem felelt semmit erre az ajánlatra, jelezve, hogy bár kérése nem rossz, mégsem megfelelő. A világ csak Krisztus halála árán üdvözülhet. Az Úr példájára a hívők hitének is az a feladata, hogy bár nem lehet kételkedni a megígért üdvösségben, elsősorban mégis inkább a türelem erényét kérje a világ kísértései közepett, s csak azután a dicsőséget. Az üdvözülés nem előzheti meg a szenvedés időszakát.

Mialatt ő az Úrral beszélt, ragyogó felhő vette körül őt, s íme szózat hallatszott a felhőből: „Ez az én igen kedves Fiam, kiben nekem kedvem telt; őt hallgassátok!” (Mt 17,5) Az Atya jelen volt a Fiúban, s az ő tündöklésében, amit a tanítványok láttak. Nem vált el az Atya lényege a Fiútól, mégis mindkét személy sajátosságának bemutatására a Fiút a testből kiáramló fény, az Atyát a felhőből hangzó hang jelezte. E hang hallatára a tanítványok orcájukra estek és nagyon féltek; nemcsak az Atya, hanem a Fiú fönsége miatt is féltek. Fensőbb látással megértették, hogy e kettőnek egy az istensége. S mivel pedig ezt szilárdan hitték, mindkettőtől féltek. Hatalmas tanúságtétel volt ez, s inkább a szavak erejénél fogva, mint hangzásánál fogva volt hallható. Azt mondta az Atya: „Ez az én kedves Fiam, kiben nekem kedvem telt, őt hallgassátok!” Világosan hallható volt ez: Ez az én Fiam, aki belőlem és velem van időtlen idők óta. A Szülő nem volt előbb a Szülöttnél, sem a Szülött később a Szülőnél. Ez az én Fiam, akit nem választ el tőlem az Istenség, nem különböztet meg a hatalom és örökkévalóság. Nem teremtetett mástól, hanem tőlem született. Nem hasonult más természetből hozzám hasonlóvá, hanem az én lényegemből született velem egyenlővé. Ez az én fiam, s „mindenek őáltala lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3), mert mindazt, amit én csinálok, ő is hasonlóan teszi. A Fiú ugyanis az Atyában van, s az Atya a Fiúban (Jn 10,38), s ami egységünk nem oszlik föl soha. És bár én, aki szültem, más vagyok, mint az, akit szültem, még sem szabad őróla másként gondolkoznotok, mint ahogy rólam gondolkoznotok kell. Ez az én Fiam, aki a velem való egyenlőséget nem rablással szerezte meg (Fil 2,6), s élvezésével nem is élt vissza, hanem megmaradt dicsősége alakjában. Mindazonáltal végrehajtotta az emberi nem megváltását célzó közös akaratunkat, és a változhatatlan istenséget lehajlította egészen a szolga alakjáig.

Tehát fontolgatás nélkül hallgassátok őt, akiben mindenképpen jó kedvem telik, aki engem tanításával kinyilatkoztat, kinek az alázatossága engem megdicsőít! Hiszen ő az Igazság és Élet. Ő az én erényem és bölcsességem. Őt hallgassátok, akit az Ószövetség titkai előre jeleztek, akit a próféták szája megénekelt! Őt hallgassátok, ki vérével megváltotta a világot, ki megbéklyózta az ördögöt, összetörte edényeit, széttépte a bűn kötelezvényét, s a romlás szerződését! Őt hallgassátok, aki utat nyit az égbe, a kereszt szenvedésével létrát támaszt alánk az égi királyságig! Mit késlekedtek megváltódni, bűnösök, mit féltek megszabadulni? Legyen az, amit velem együtt Krisztus akar! Vessétek el a testi félelmet, s fegyverezzétek föl magatokat bízó állhatatossággal!

Méltatlan volna, ha az Üdvözítő szenvedésében attól félnétek, amitől az ő segítsége következtében nem féltek a magatok halálakor sem. Ezek, kedveseim, nemcsak azok hasznára hangzottak el, akik saját fülükkel hallották. Ama három apostol személyében az egész Egyház tanulja meg ezekből mindazt, amit azok láttak és hallottak! Erősödjék meg hát a szent evangélium tanítása következtében hitetek, és senki se szégyellje Krisztus keresztjét, ami által megváltást nyert a világ! Senki se féljen az igazságért szenvedni, senki se kételkedjék az ígéretek teljesítésében, ha szenvedés előzi is meg a nyugalmat, ha a halálon át jutunk is az életbe! Hisz kicsinységünk minden gyöngeségét magára vette az, akinek osztozunk a győzelmében, részesülünk ígéretében, ha megvallásában és szeretetében kitartunk. Akár a parancsolatok teljesítésében, akár a megpróbáltatások eltűrésében, állandóan hallanunk kell az Atya szavát: „Ez az én kedves Fiam, kiben nekem kedvem telt; öt hallgassátok!”, aki él és uralkodik az Atyával és Szentlélekkel mindörökkön örökké. Ámen.

Peregrinatio Fidei 2026

 

Testvérközösségünk, a Budapest-Belvárosi Szent Mihály-templom régi rítusú közössége zarándoklatot szervez Mátraverebély-Szentkútra április 18-án. 

A délelőtt egy kb. 12 kilométer hosszú gyalogos zarándoklattal fog telni Mátraszőlősről, érkezéskor ebéd, majd elmélkedés, szabad program, szentmise. A régi rítusú szentmise szónoka Acél Zsolt piarista szerzetes lesz, a celebránsa Kovács Ervin Gellért OPraem atya. A szentmisét követően vesperás lesz.

A zarándoklaton való részvétel regisztrációhoz kötött. A regisztráció határideje: március 22. További információk és regisztráció: IDE KATTINTVA.