Szentmise hatvanad vasárnapon

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. február 8-án 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Tiszteletreméltó Szent Béda magyarázata a magvetőről szóló példabeszédhez (In Lucae ev., lib. III, cap. 8; PL 92:429–432). In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 107–112. o.

„Midőn pedig nagy sereg gyűlt egybe és a városokból tódultak hozzá, mondá ezt a példabeszédet: Kiméne a magvető elvetni az ő magvát”. Ezt a példabeszédet az Úr azért méltóztatott maga megfejteni, hogy kitűnjék, hogy ő képletesen szokott beszélni, és hogy így a dolgok jelentését azokban is keressük, amelyeket ő maga nem akart kifejteni. És mivel itt az Úr maga megmondta, hogy a mag Isten igéjét, a különféle föld pedig a hallgatók különböző szívét jelenti, nekünk csak a magvetőt kell keresnünk, és ezt senki másra nem érthetjük jobban, mint az Isten Fiára, aki „kiméne el vetni az ő magvát”, mivel az Atya méhéből, ahol teremtménynek helye nincs, kijött és azért jött a világra, hogy az igazságról tanúságot tegyen. Azért jól mondják a többi evangélisták, hogy ezt a példabeszédet a házból kijőve, a tengerre szállva és a hajón leülve mondta el, hogy testi helyzetével is jelezze beszéde jelentését.

„És amint vetett, némely része az útfélre esék, és eltapostaték, és az ég madarai fölevék azt.” Amit az Úr itt kifejtett, azt jámbor hittel el kell fogadnunk. Amit azonban hallgatásával a mi megértésünkre bízott, azt röviden érintjük. A mag, amely az útfélre esett, két okból ment veszendőbe: egyrészt a járókelők eltiporták, másrészt a madarak fölszedték. Az út tehát a szív, amelyet a jövő-menő gondolatok taposnak és szárítanak, nehogy az ige magvát befogadja, ez ott kikeljen. Azért, ami csak a jó magból így az útfélre esik, azt a rossz gondolatok menete eltapossa és az ördögök elragadják. Őket nevezik ugyanis az ég madarainak; vagy azért, mert égi és szellemi a lényük, vagy mert hogy a levegőben röpködnek.

„És másik a kősziklára esék és kikelvén elszárada, mert nem volt nedvessége.” Jól mondja itt a kemény, vad szívről, hogy az szikla, amelyet az igaz hit ekéje nem vágott föl. A mag gyökerének szükséges nedvesség pedig az, amit egy másik példabeszéd a szüzek lámpáját tápláló olajnak mond: az erény szeretete és a benne való kitartás.

„És másik a jó földbe esék és kikelvén, százszoros gyümölcsöt hoza.” A százszoros gyümölcs a tökéletes gyümölcsöt jelenti. A tízes szám ugyanis mindig a tökéletességre utal, mivel 10 parancsolat megtartásából áll a törvény. A szemlélődő és a cselekvő élet össze van kapcsolva a Tízparancsolatban, mert az megparancsolja az Isten szeretetét is, a felebarát szeretetét is. Isten szeretete pedig a szemlélődő élethez tartozik, a felebarát szeretete viszont a cselekvő élethez. A tízet pedig önmagával megszorozva, 100-at kapunk. Ezért a 100-as szám jól kifejezi a nagy tökéletességet, ahogy arról is, aki mindenét elhagyta az Úrért, azt mondja az Írás: „százannyit kap és az örök életet fogja örökölni” (Mt 19,29). Mert aki az Isten nevéért a földi és mulandó dolgokat megveti, eljut a lélek tökéletességére, hogy már nem kívánja azt, amit megvet és a másvilágon az élet örök dicsőségéhez jut. Tehát a jó föld százszoros gyümölcsöt hoz, amikor a tanulékony szív elnyeri a lelki erények tökéletességét.

„Ezeket mondván, kiáltotta: akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg”. Valahányszor ezt a figyelmeztetést halljuk az Evangéliumban, vagy Szent János Apokalipszisében, tudjuk, hogy valami misztikus dolgot mond és annál buzgóbban keressük, hogy fejtse meg nekünk. "Megkérdezték azért öt a tanítványai, mit jelent a példabeszéd.” Ne gondolja senki, hogy rögtön a példabeszéd végén kérdezték ezt a tanítványok az Üdvözítőtől, hanem ahogy Szent Márk mondja, mikor egyedül volt a tizenkettővel. És nekik mondta: „Nektek adatott tudni az Isten országának titkait”. Másoknak pedig példabeszédekben, hogy „látván ne lássanak, és hallván, né értsenek”. Szent Márk így mondja: „Azoknak pedig, akik kívül vannak, minden példabeszédekben szól” (Mk 4,11). Tehát mi is belépünk Krisztus tanítványaival együtt Isten Szentélyébe, hogy megértsük az Isten országának végső misztériumait. Mert akik lábához közelednek, kapnak tudományából, a zsoltárossal mondván: „nyisd meg szemünket, hadd szemléljük a csodákat törvényedben” (Zsolt 118,18). Illő tehát, hogy példabeszédekben és rejtvényekben hallanak, kik szívük értelmét bezárva, nem iparkodnak belépni és megismerni az igazságot, megfeledkezve az úr parancsáról: „Kinek fülei vannak a hallásra, hallja meg”.

„Az útfélre esők azok, akik hallják az igét, de aztán eljön az ördög és kiveszi az igét szívükből, nehogy hívén üdvözüljenek”. Erről a magról Szent Márk így ír: „Akiknél az ige az útszélre vetődik, azok, kik mikor azt hallják, azonnal eljön a sátán és elhordja az igét” (Mk 4,15). Szent Máté pedig így: „Mikor valaki hallja az ország igéit, és meg nem érti, eljön a gonosz és elragadja azt”. Ezekből világos, hogy azoknál hullik a mag az útszélre, akik a hallott igét egyáltalán nem fogadják semmi hittel, semmi megértéssel, de még meg sem próbálják valahogyan fölhasználni. Továbbá sziklákra és tövisek közé ott hull a mag – ahogy az úr kifejtette –, akik hallják ugyan az igét, látják is hasznát, vágyódnak is rá, de nem jutnak el oda, ahová vágynak, mert visszatartja őket vagy az élet nehézsége ijesztgetésével, vagy a kedvező sors hízelkedésével. Mindkét kár ellen oltalmazni akarja a magot az, aki így szólt: „Jobbról és balról az igazságosság fegyverzetében, dicsőségben és becstelenségben, gyalázatban és jó hírnévben, mint csábítók és mégis igazmondók” (2Kor 6,7–8).

Tehát a földnek ez a három fajtája jelenti mindazokat, akik a hallott igét nem cselekszik meg. Akik pedig a kapott magvat megtartják, azok a jó föld. Nincs szó itt azonban a zsidókról és pogányokról, akik még csak hallani sem akartak. „A tövisek közé esők azok, akik hallgatják, de az igék utóbb az élet gondjai, gazdagságai és gyönyörűségei közt elfojtatnak és gyümölcsöt nem teremnek.” Csodálatos, hogy az Úr a töviseket hogyan értelmezheti a gazdagságra, amikor azok szúrnak, ez pedig gyönyörködtet. De mégis csak tövis a gazdagság, mert a reá való gondolás szúrásai a szívet tépik, és midőn bűnbe is viszik, mintegy a rajta ütött sebbel megvérzik. És azért itt az Úr, egy másik evangélista tanúsága szerint, helyesen szól nem egyszerűen gazdagságról, hanem csalárd gazdagságról. Mert csalárd az, ami nem lehet sokáig a mienk. Csalárd az, ami lelkünk szükségén nem tud segíteni.

Az igazi gazdagság az, amely az erények kincseivel gazdagít minket. Meg kell jegyeznünk, hogy az Úr fejtegetésében azt mondotta, hogy az élet gondjai, gazdagságai, gyönyörűségei fojtják meg az igét. Megfojtják, mert nyomasztó gondolataikkal lelkünk torkát szűkítik össze: s mint megakadályozzák, hogy helyes vágyak bejussanak a szívünkbe, mintegy az élet leheletét ölik ki onnan. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy két dolgot hoz kapcsolatba a gazdagsággal: a gondokat és a gyönyöröket, mert bizony a gond elnyomja a lelket, a bőség pedig föloldja; ez a két ellentétes dolog vagy lesújtottá, vagy pedig könnyelművé teszi az embert. De mivel a gyönyör nem lehet együtt a levertséggel, egyszer a gazdagság őrzésével okoznak gondot, máskor a bőség által a gyönyörökbe süllyesztenek.

„Amelyik pedig jó földbe esett, azok, akik tiszta és jó szívvel hallván az igét, megtartják azt magukban és gyümölcsöt hoznak a türelemben.” A jó föld, mint föntebb mondottuk, szemben áll a rossz föld három fajtájával, azáltal, hogy szívesen veszi be az ige magját, és azt, amit befogadott, jó és balsorsban türelmesen meg is tartja az aratás idejéig. Vagy másképpen: a jó föld gyümölcsöt a türelem által terem, mivel, tudniillik, semmit sem ér az a jó, amit teszünk, ha nem viseljük el türelmesen a rosszat, amelyet az emberek okoznak nekünk. Minél magasabbra jut ugyanis valaki a tökéletességben, annál több dolgot talál ebben a világban, amelyet nehezen tud elviselni. Mert ahogy ennek a világnak szeretetétől lelkünk eltávolodik, úgy nő e világ ellenkezése irántunk. Innen van az, hogy sok igen jó embert látunk, akik mégis súlyos megpróbáltatások terhe alatt izzadnak. De az Úr szava szerint gyümölcsöt hoznak türelmükkel. És mivel alázatosan fogadták a csapásokat, a csapások után fönséges nyugalom fogadja őket. Amit pedig Szent Máténál találunk: „És gyümölcsöt hoz és terem az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, más meg harmincannyit” (Mt 13,23), harmincszoros gyümölcsöt az az ige hoz, amelyik a Szentháromság hitét tanítja. Hatvanszorost az, amely a tökéletes munkára oktat; mert hat nap van, amelyen dolgoznunk kell. Százszorosat pedig az, amely a mennyországi örök életet hirdeti. 

Szentmise Gyertyaszentelő Boldogasszony (Urunk bemutatása a Templomban) ünnepén

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. február 2-án 18:00 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

A mise előtt gyertyaszentelés (gyertyát hozhatnak magukkal) és processzió.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Alexandriai Szent Cirill homíliája: „A mi Urunk Jézus Krisztus elé” (Patrologia Graeca 77:1040–1049.) In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 204–212. o.

Milyen sűrű sorokban töltjük ma meg a templomot és milyen buzgón figyelünk; szegényesek azonban a mester képességei. De aki az embernek szájat ad és nyelvet, kellő világosságot nyújt értelmének. Maga mondja ugyanis: „Nyisd csak ki szájadat, hadd töltsem meg” (Zsolt 80,11). Miután buzgón egybegyűltünk fényesen kivilágított templomunkban, kezdjük megfontolni mindazt, amit ma ünneplünk, hogy megtanuljuk mindazt, ami hitünk, áhítatunk megerősítésére szolgál.

A minap a jászolban fekvő csecsemő Emánuelt láttuk, emberi szokás szerint pólyába takarva, de angyalok szent seregétől Istenként dicsőítve. Ezek hirdették a pásztoroknak a születést. Az Atya, mint kiváló jutalmat adta az égieknek, hogy Krisztust elsőként hirdessék. Ma látjuk Krisztust engedelmeskedni a mózesi törvényeknek, sőt a törvényhozó Istent mint embert saját törvényeinek alávetve. Ezért mondja Szent Pál ezeket a szavakat: „Míg kiskorúak voltunk, a világ elemeinek szolgasága alatt voltunk. De midőn elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldé Fiát, ki asszonyból lett, ki a törvény alattvalója lett, hogy azokat, kik a törvény alatt voltak, megváltsa” (Gal 4,3–5). Tehát Krisztus megváltott minket a törvény átkától, akik a törvény alatt voltunk, de nem azokat, akik a törvényt megtartják Megváltott, de hogyan? Egyrészt a törvényt teljesítve, másrészt, hogy megfizesse Ádám vétkének adósságát, Isten Atyjának mindenben engedelmesnek és alázatosnak mutatva magát. Mert írva van: „Valamint a sok ember megtétetett bűnösnek egy ember engedetlensége által, éppúgy a sok ember megtétetik megigazultnak egynek az engedelmessége által” (Róm 5,19). Alávetette magát velünk együtt a törvénynek, hogy példát adjon. Mert illett, hogy betöltsön minden igazságot. Mert mikor szolga alakját vette föl, hogy eleget tegyen a törvénynek embersége miatt, mint alattvaló az adóbehajtóknak, másokkal együtt kifizette a két drachmát, bár természete szerint szabad volt, és mint fiú nem tartozott adót fizetni (Mt 17,23–26).

Ne botránkozz meg tehát, mikor látod, hogy megtartja a törvényt. És ne tartsd a szabadot szolgának, hanem az Isten akaratának nagyságát vizsgáld. Tehát mikor elérkezett a nyolcadik nap, amelyen a törvény előírása szerint a körülmetélést szokták végezni, Jézus nevet kapott, melynek jelentése: nép üdvössége. Mert így akarta az Atya nevezni fiát, aki test szerint asszonytól született. Akkor lett különösen a nép üdvössége, de nemcsak eggyé, hanem sokaké, sőt az összes nemzeteké és az egész földkerekségé. Tehát ugyanabban az időben metélték körül és kapott nevet. Mit rejt ez magában és milyen titkot jelez az, ami itt történik? Vizsgáljuk meg!

Szent Pál apostol mondja: „A körülmetéltség semmi, és a körülmetéletlenség is semmi” (1Kor 7,19). Erre azt mondja talán valaki, tehát akkor a semminek megtartását parancsolta meg a mindenség Istene a törvényhozó Mózes által büntetést szabva ki az ezt elmulasztókra? Ami a dolog természetét illeti, az ami a testen végbemegy, egyáltalában nem semmi, hanem a titoknak nem hasznavehetetlen előképét jelzi, sőt magát az elrejtett igazságot jelenti.

Krisztus a nyolcadik nap körül adott nekünk körülmetélkedést a Szentlélekben. Apostolainak meghagyta az Isten: „Elmenvén tehát tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében” (Mt 28,19). Ez a lelki körülmetélkedés leginkább a szent keresztség idején megy végbe, mikor Krisztus minket is a Szentlélek részeseivé tesz. Ennek előképe az a Jézus volt (Józsue), aki Mózes után lett a fővezér. Átvezette ugyanis az izráelitákat a Jordánon, utána elvégeztette a körülmetélkedést. Tehát miután mi is átkelünk a keresztség Jordán folyóján, akkor Krisztus a Szentlélek erejével minket is körülmetél, megtisztítva lelkünket a bűntől.

Krisztust tehát nyolcadik napon metélik körül és amint mondtam, akkor kap nevet. Akkor ugyanis, akkor lett üdvösségünk. Fölviszik őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak. Mily nagy és csodálatos az isteni akarat működése! „Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának!” (Róm 11,33) Aki az Atya ölén van, aki vele együtt trónol és örökkévaló Fiú, aki által minden lett, aláveti magát emberi törvénynek, és áldozatot mutat be az, aki előtt mindenki imádva hódol és Atyjával együtt dicsőít.

Mit áldoz fel az elsőszülött Fiú? Egy pár gerlét vagy két galambfiat, ahogy a törvény előírja. Mit akar jelenteni a gerle és mit a galamb, vizsgáljuk meg azt is! Azok turbékolásukkal sohasem hagynak föl, ezek szelídek és csendesek. Ilyen volt irántunk a mindenség Üdvözítője, végtelenül gyöngéd és gerléhez hasonlóan végigsimogatva a földet és hangjának édességével betöltve szőlejét, vagyis minket, akik benne hiszünk. Az Énekek énekében olvassuk ugyanis: „A gerle szava hallatszik földünkön” (Én 2,12), hozzánk szállott ugyanis az üdvösség isteni jóhírének hirdetése. Gerléket és galambokat áldoztak föl, mikor az Úrnak bemutatta magát és látni lehetett egyúttal az előképekben az igazságot. Krisztus odaadta magát érettünk jó illatú áldozatul, hogy minket általa és benne feláldozzon az Atyának. Egykor így kiáltottunk: „Tekints reám és irgalmazz nekem!” (Zsolt 24,16)

Mi hasonlítható ahhoz a gyönyörűséghez, amely eltölti a lelket, mikor megismeri, hogy Isten megváltotta a világot Fia által, mivel hasonló lett hozzánk? Írva van ugyanis: „Egy az Isten s egy a közvetítő is az Isten és az emberek között: az ember Krisztus Jézus, ki mindenkiért adta oda magát váltságul” (1Tim 2,5–6) Önként leereszkedett a mi szegénységünkhöz, hogy minket gazdagokká tegyen. Lásd tehát, hogy föláldozta magát az Atyának, mint egy közülünk és a törvény árnyékát követi és ezért mutat be a szokásnak megfelelően áldozatot, ha Anyja által teszi is ezt.

Rejtve maradt-e mindez a jeruzsálemiek előtt és nem ismerte föl senki? Hogyan történhetett volna ez? Az Atya próféták ajkával előre hirdette, hogy eljön egykor Fia, hogy üdvözítse azokat, akik elvesztek, és világosságot hozzon a sötétségben élőknek. Próféta hirdette: „nemsokára eljön a szabadításom és megnyilvánul igazságom” (Iz 56,1); „Szabadítónk fölgyullad, mint a fáklya” (Iz 62,1). Krisztus könyörület és igazság. Irgalmat nyertünk és megigazultunk, lemossa a vétkeinket benne való hitünk által. Ami az éjszaka sötétjében bolyongóknak a fény, a lelki sötétségben járóknak az lett Krisztus, elhozva számunkra az isteni fényt, ami után a próféták sóvárogtak: „Mutasd meg nekünk, Uram, irgalmasságodat, s add meg nekünk szabadításodat!” (Zsolt 84,8)

Krisztust tehát fölvitték a templomba, mikor még kicsiny csecsemő volt, a szentéletű, prófétálás kegyelmével megáldott Simeon ölébe vette és ujjongva magasztalta Istent: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat, a te igéd szerint békességben; mert látták szemeim a te megváltásodat, melyet készítettél minden népek színe előtt, világosságul a pogányok megvilágosítására és dicsőségére népednek, lzráelnek” (Lk 2,29–32).

Krisztus szent titka már elő volt készítve a világ teremtése előtt, de nyilvánvaló lett az idők teljességében és fényként ragyogott föl a sötétben élők számára, akiket az ördög rászedett és uralma alatt tartott. Ezek inkább áldoztak teremtménynek, mint a Teremtőnek, és imádták a gonoszság kútfejét, a sátánt, Isten dicsőségét tisztátalan démonok sokaságának tulajdonították; de az Atya Fia ismeretére hívta föl őket, az igaz világosságra. Ezért mondja Zakariás próféta szavaival: „Füttyszóval hívom és egybegyűjtöm majd őket, mert megváltottam őket; és megsokasítom őket, amilyen sokan azelőtt voltak” (Zak 10,8), de a meghívást Krisztus által kapták.

Fiúvá fogadást és megváltást nyertünk, miután az Atyától megkaptuk a béke jelét, Isten barátságát és kegyelmét a Krisztusban való hit által. Szétszóródtak tanítványai a népek között. Mi következik ebből? Akik távol voltak Istentől, lélekben közel jutottak, akiknek Szent Pál is így ír: „Most azonban ti, kik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus Jézusban, Krisztus vére által” (Ef 2,13). Akik közel jutottak, azok dicsősége Krisztus. Róluk mondja az Isten: „Megerősítem őket az Úrban, és az ő nevében járnak majd, úgymond az Úr” (Zak 10,12). Erre oktat a zsoltáros a mindenség Üdvözítőjéhez szólva: „Uram, az ilyenek arcod világosságánál járnak, nevedben egész nap ujjonganak, s igazságodban fölmagasztosulnak. Mert erejük és dicsőségük te vagy” (Zsolt 88,16–18). Majd Jeremiás prófétát halljuk, aki így kiált az Úrhoz: „Uram, én erőm és erősségem, menedékem a nyomorúság napján. Hozzád mennek majd a nemzetek a föld végső határairól és így szólnak: Valóban hazugság volt atyáink osztályrésze, hiábavalóság, mely nem használt nekik” (Jer 16,19).

Krisztus a nemzetek világossága lett, de Izráel dicsősége is. Bár számosan voltak e népből hűtlenek, hálátlanok és engedetlenek, de a maradék megmarad, és Krisztus által megdicsőül. Ennek a megdicsőült maradéknak első zsengéi voltak a tanítványok, kiknek dicsősége a föld kerekségét beragyogja. Krisztus Izráel dicsősége, mert test szerint tőlük származott, bár mint Isten minden nemzet fölött áll és áldott örök időkre. Ámen.

Simeon megáldotta a Szent Szüzet is, aki Isten akaratának eszköze volt születésekor. Nem volt alávetve emberi törvényeknek, szüzen szült a Szentlélektől megárnyékozva. Krisztusról mit mondott a szentéletű Simeon próféta? „Íme, tétetett ez sokak romlására és föltámadására Izráelben és jelül, melynek ellene mondanak” (Lk 2,34). Krisztust az Atya Sion alapkövévé tette, mivel választott drágakő, szegletkő. Akik benne hisznek, nem szégyenülnek meg; a hitetlenek azonban és a közömbösök, akik nem törődnek a megtestesülés titkával, elhullanak és összetörik magukat. A Szentírás más helyén olvassuk az Isten szavát: „Íme, Sionban leteszem a botlás kövét és a botrány szikláját és senki sem szégyenül meg, aki hiszen benne” (Róm 9,33). Más helyen a próféta buzdítja az izráelitákat: „A seregek Urát, őt valljátok szentnek, csak tőle remegjetek, és csak tőle rettegjetek! Ő nektek szent helyetek leszen, de botlás köve és botrány kősziklája leszen Izráel két házának, tőr és romlás Jeruzsálem lakóinak; és közülük sokan megbotlanak, elesnek és összezúzzák magukat” (Iz 8,13–14).

Mivel Izráel Krisztust, az Istent és Urat nem vallotta szentnek és nem akart neki hinni, hitetlensége miatt beleütközött a szegletkőbe, összetört és elesett, de föltámadtak sokan azok, akik hisznek benne. Akik a törvény betűje helyett a lélek elmélyítésére törekedtek, a szolgaság helyett a szabadság Szentlelkét vették, az isteni természet részeseivé lettek, Isten fogadott fiaivá, az örök élet elnyerésének reményét, vagyis a mennyek országát kapták

Jelnek, melynek ellene mondanak, a szent Keresztet nevezi, amint ezt Szent Pál is írja a korinthusiakhoz írt első levelében: „Ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság”, majd így folytatja: „maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztust, az Isten erejét és az Isten bölcsességét” (1Kor 2,23–24). Ellentmondanak tehát a jelnek, mivel a mellette elmenők oktalanságnak tartják, azok számára pedig, akik erejét ismerik, üdvösség és élet.

A Szent Szűznek pedig ezt mondta Simeon: „Neked magadnak is tőr fogja átjárni lelkedet” (Lk 2,35). Tőrnek nevezte azt a fájdalmat, amelyet Krisztus miatt szenvedett, mikor keresztre feszítve látta Szent Fiát és nem tudta biztosan, hogy fölülkerekedik-e a halálon és föltámad-e? Ne csodálkozz azon, hogy a Szent Szűz nem tudta ezt, mikor még az apostolok is kicsinyhitűek voltak ebben a kérdésben. Szent Tamás apostol sem hitt addig, amíg Krisztus oldalába nem bocsátotta kezét és nem érintette a szögek helyét, bár a többi apostolok mondták, hogy Krisztus föltámadt és nekik megjelent. A szent evangélista mindent elmond, amit értünk elvisel az emberré lett második isteni személy, aki emberszeretetében fölvette szegénységünket, hogy dicsőítsük őt, Megváltónkat, Urunkat, Üdvözítőnket és Istenünket, akinek az Atyával együtt dicsőség és hatalom a Szentlélekkel örök időkre! Ámen.

Szentmise hetvened vasárnapon

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. február 1-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Nagy Szent Gergely homíliája hetvened vasárnap evangéliumi példabeszédéről (Mt 20,1-16)

I. Ez az evangélium sok olyan dolgot tartalmaz, amelyek magyarázatra szorulnak; igyekezni fogok tehát, amennyire lehet, rövidre fogni a magyarázatot, hogy ne váljék terhessé számotokra. A mennyek országa – amint Urunk mondja – hasonló egy gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon fel szőlőjébe. Vajon kit lehetne joggal inkább egy gazdához hasonlítani, mint a mi Teremtőnket, aki a hit házanépének Feje, uralkodik mindazokon, akiket teremtett, és kiválasztottainak Ura a világban, miként a ház ura a saját házában? Ő az, akinek az Egyház a szőlője: egy szőlő, amely soha nem szűnik meg a valódi Szőlőtőnek vesszőit teremni, az igaz Ábeltől egészen a világ végéig megszülető utolsó választottig.

Ez a gazda tehát szőlője megművelésére kimegy kora reggel, majd a harmadik, a hatodik, a kilencedik és a tizenegyedik órában is, hogy munkásokat fogadjon fel szőlőjébe. Így az Úr a világ kezdetétől annak végéig soha nem szűnik meg igehirdetőket gyűjteni hűséges népe oktatására. A világ hajnala Ádámtól Noéig tartott; a harmadik óra Noétól Ábrahámig; a hatodik Ábrahámtól Mózesig; a kilencedik Mózestől az Úr eljöveteléig; a tizenegyedik pedig az Úr eljövetelétől a világ végéig. Ebben a tizenegyedik órában küldettek ki igehirdetőként az apostolok, akik – jóllehet későn érkeztek – teljes bért kaptak.

Szőlője megművelésére, vagyis népe tanítására az Úr soha nem szűnt meg munkásokat küldeni: először a pátriárkák által, majd a próféták és a törvény tanítói által, végül pedig az apostolok által művelte és gondozta népe életét, miként a szőlő ura munkások segítségével gondozza szőlőjét. Bárki, aki – bármilyen mértékben – a megigazulás tanítását az igaz hithez kapcsolta, annyiban Isten munkása volt Isten szőlőjében.

A kora reggeli, a harmadik, a hatodik és a kilencedik órában felvett munkások alatt Isten ősi népe, a zsidók érthetők, akik – Isten kiválasztottaival együtt, a világ kezdetétől – igyekeztek őt igaz hittel tisztelni, és szüntelenül fáradoztak az ő szőlőjében. A tizenegyedik órában pedig ezt mondták a pogányoknak: „Miért álltok itt egész nap tétlenül?” Az Úr az ő üdvösségük iránti gondatlanságukra és közömbösségükre utal, hiszen addig semmit sem tettek annak biztosítására. Mégis, ha elgondolkodtok azon, miként feleltek a gazdának, aki elküldte őket szőlőjébe, okotok lesz szégyenkezni. A gazda kérdésére, hogy miért álltak egész nap tétlenül, ezt felelték: „Mert senki sem fogadott fel minket.” Valóban, másokkal ellentétben nem voltak pátriárkáik és prófétáik, akik tanították volna őket. Senki sem fogadta fel őket, mert senki sem mutatta meg nekik az üdvösséghez vezető utat.

De mi, akik elhanyagoljuk a jócselekedetek gyakorlását, és tétlen életet élünk, mit fogunk felelni igazolásunkra? Hiszen mi – úgyszólván – anyánk méhében kaptuk meg az igaz hitet; még bölcsőnkben hallottuk az élet igéit, és a keresztény tanítás tejét ittuk, amelyet a szent Egyház adott nekünk akkor, amikor testünk életéhez még természetes anyánk keblét szívtuk.

II. A példabeszéd különböző órái az emberi élet különböző szakaszaival is összehasonlíthatók. A gyermekkor – a tudás szűk köre miatt – a kora reggeli óra; az ifjúság a harmadik órához hasonlítható, amikor a nap fölkel, és az évek heve növekszik; a hatodik óra a férfikort jelképezi, amikor a nap pályája csúcsán áll; a kilencedik órában, amikor a nap lassan hanyatlik, fölismerjük az időskor kezdetét, amikor az ember elveszíti ifjúkori erejét; az öregkort pedig a tizenegyedik óra jelképezi.

Gondoljátok meg, hogy egyeseket már gyermekkorukban hívnak meg a tökéletes és szent életre, másokat ifjúságukban, ismét másokat férfikorukban, némelyeket előrehaladott korban, végül másokat öregségükben. Értitek-e, hogy mindannyian munkások vagyunk, akiket bármikor elküldhetnek az Úr szőlőjébe? Vizsgáljátok meg tehát, szeretett testvérek, saját életeteket, és kérdezzétek meg magatoktól: méltó munkásai vagytok-e az Úrnak, tudatában vagytok-e annak, amit tesztek, és valóban az Úr szőlőjében munkálkodtok-e. Bizonyos, hogy akik csupán saját érdekeikért dolgoznak, nem léptek be az Úr szőlőjébe; mert csak azok számíttatnak az ő munkásai közé, akik Isten dicsőségét saját hasznuk és érdekük elé helyezik. Az ilyen méltó keresztények buzgó szeretettel és őszinte áhítattal igyekeznek Istent szolgálni; törekednek lelkeket nyerni Istennek, és fáradoznak azon, hogy másokat is magukkal vigyenek a szentek hajlékába. Akik viszont önmaguknak élnek, és bűneiknek, kívánságaiknak akarnak eleget tenni, tétlen munkásokként ítéltetnek el, akik sem nem dolgoznak, sem nem gondoskodnak az Úr szőlőjéről.

III. Mit mondjunk azokról, akik életük végére halasztják megtérésüket? Nem hasonlók-e azokhoz a munkásokhoz, akik a tizenegyedik óráig a piacon álltak, és akikhez a gazda így szólt: „Miért álltok itt egész nap tétlenül?” Üdvözítőnk azt akarja megértetni velük, hogy miután gyermekkorukat és ifjúságukat a világ szolgálatában, Istentől távol töltötték, most – legalább életük legvégén – kötelesek Istenhez fordulni, és nagyobb bátorsággal rálépni az igazság útjára, amely a tökéletességhez és az örök élethez vezet. Hiszen a rájuk bízott munka nem tarthat sokáig, mivel oly későn érkeztek.

Így ez a jó gazda visszahívja őket magához, és gyakran még azok előtt megjutalmazza őket, akiket gyermekkoruktól fogva hívott, mivel igen gyakran az utolsók távoznak el elsőként. Emlékezzetek a jó latorra (Lk 23). A tizenegyedik órában érkezett; mégis az általa elszenvedett halálbüntetés által olyan jutalmat nyert el, amelyet korábbi bűnös élete alapján bizonyosan nem érdemelt volna meg. Fölismerte Jézust a világ Megváltójaként, nyilvánosan megvallotta őt, és szinte ugyanabban a pillanatban kilehelte lelkét. Ebből látjuk, hogy a gazda a megígért dénárt az utolsókkal kezdve adta ki; mert a jó lator előbb jutott be a Paradicsomba, mint Szent Péter.

Ugyanez történt sok jámbor és igaz lélekkel is, akik a Törvény előtt és a Törvény alatt éltek. Nekik várniuk kellett jutalmukra, míg azok, akiket a Messiás eljövetele után hívtak meg, azonnal a Paradicsomba jutottak. Teljes joggal mondhatjuk azt is, hogy ugyanaz a jutalom – vagyis a dénár – adatott azoknak, akik csak egy órát dolgoztak, mint azoknak, akik egész nap fáradoztak, és viselték a nap terhét és hőségét. Mert az örök boldogság, amely jutalomként jár azoknak, akik jól dolgoztak, közös lesz mindannyiuk számára, akár a kezdetkor érkeztek, akár a Megváltóval együtt jöttek.

Ez az egyenlőség váltotta ki a zúgolódást: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét.” Valóban, az elsők mondhatják, hogy viselték a nap terhét és hevét, mivel életük hosszabb volt a miénknél. A kezdet kezdetén érkeztek, amikor az ember élete igen hosszú volt, és sok éven át kellett küzdeniük önmaguk ellen. Mi is érezzük magunkban a rossz kívánság tüzét, amely ellen harcolunk, és amelyet igyekszünk kioltani; ez az állandó küzdelem pedig joggal hasonlítható a nap terhéhez és hevéhez.

IV. Mindezek után fölmerül a kérdés: mit jelentenek azoknak a zúgolódásai, akik igen későn kapták meg a mennyei jutalmat? És miként mondhatjuk, hogy zúgolódtak, hiszen a mennyország nem adatik azoknak, akik zúgolódnak, és akik beléptek a mennybe, sem nem zúgolódnak, sem nem panaszkodnak? Azt válaszolom: ha figyelembe vesszük, hogy a pátriárkák – bár szent és igaz életet éltek – nem léphettek be a Paradicsomba Isten Fiának eljövetele előtt, aki halálával újra megnyitotta a menny kapuit, akkor ebben a késedelemben, amely megakadályozta őket abban, hogy megkapják a kemény munkájukért járó jutalmat, megtaláljuk zúgolódásuk valódi okát. Miután az igazságért küzdöttek, és így kiérdemelték a dicsőség koronáját, lelkük a limbuszba, a nyugalom és béke helyére jutott. Így tehát nekik tulajdoníthatjuk a munkások zúgolódását a nap végén.

Mindazonáltal e föltételezett zúgolódás után az igazak lelkei, elhagyva fogságukat, vagyis a limbuszt, ahol hosszú ideig visszatartattak, megkapják az ígért dénárt, nevezetesen az örök ország boldogságát, amelynek birtokába lépnek. Ami pedig minket illet, akik bár a nap végén érkezünk, mégis megkapjuk a dénárt, nem zúgolódunk úgy, mint azok, akik elsőként érkeztek. A Megváltó világba jövetele óta ugyanis, amint elhagyjuk ezt az életet, belépünk a mennyek országába, és késedelem nélkül elnyerjük a dicsőség koronáját, amelyet a pátriárkák csak nagyon hosszú várakozás után kaptak meg.

Ekkor mondta a ház ura az egyik munkásnak: „Ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked.” És mivel az égben egy léleknek kijelölt hely az ő bőkezű akaratának következménye, hozzáteszi: „Vagy nem szabad-e azt tennem a sajátommal, amit akarok?” Az ember legnagyobb balgasága volna bírálni azt a módot, ahogyan Isten jósága méltóztatik cselekedni. Zúgolódhatnánk Isten ellen, ha megtagadná azt, amivel tartozik; de nem akkor, amikor nem ad meg olyasmit, amire igazságosság szerint nem kötelezhető. Aki tehát zúgolódik, megérdemli ezt a feddést: „A te szemed álnok, mert hogy én jó vagyok?” Ebből arra következtetünk, hogy senki se dicsekedjék munkájával vagy az arra fordított idővel, mert az Örök Igazság ezt mondja: „Így lesznek az utolsók elsőkké, és az elsők utolsókká.” Bár tudatában vagyunk jócselekedeteinknek, nem tudjuk, milyen szigorúan fogja azokat megvizsgálni a nagy Bíró; sőt mindegyikünknek igen boldognak kellene lennie, ha akár csak az utolsó helyet is elnyerheti Isten országában.

V. Ezen evangéliumi szavak: „Sokan vannak a meghívottak, kevesen pedig a választottak”, nem tölthetnek el bennünket mással, mint félelemmel; mert sokan kapják meg a hit világosságát, de csak keveseknek adatik meg a menny boldogsága. Az ünnep miatt most igen sokan gyűltek össze itt, és alig van hely mindenkinek e templom falain belül. De ki tudná megmondani, közülük hányan fognak egykor a választottak közé tartozni? Minden hang hangosan vallja Jézust, de azok élete, akik megvallják őt, nem egyezik külső hitvallásukkal. A jelenlévők többsége elegendőnek tartja, hogy szóban kövesse Jézust, miközben tetteivel elszakad tőle. Szent Pál így mutat rájuk: „Vallják, hogy ismerik Istent, de tetteikkel megtagadják őt” (Tit 1,16). Ezt erősíti meg Szent Jakab is: „A hit cselekedetek nélkül halott” (Jak 2,26). A zsoltáros pedig Isten szavait ismétli: „Hirdettem és szóltam, számuk megszámlálhatatlan” (Zsolt 40,6). E szavakból megértjük, hogy amikor az Úr prófétái által hívja az embereket, a hívők száma nagymértékben növekszik. Ám nem mindazok számláltatnak a választottak közé, akik a hit ajándéka által megismerik az igazságot. Bizonyos, hogy amikor sok gonosz keresztény gyűlik össze Isten igaz szolgáival ugyanazon hit megvallása céljából, mégsem érdemlik meg, hogy a hűségesek közé soroltassanak keresztényietlen életük miatt. Mert tagadhatatlan, hogy bár a szent Egyház ugyanabban az akolban foglalja magában a juhokat és a kecskéket, az Örök Bíró egykor el fogja választani az igazakat a gonoszoktól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől (Mt 25,32).

Tudjátok meg tehát, és ismerjétek föl, hogy azok közül, akik most a világ élvezeteinek adják át magukat, senki sem jut be a választottak közé; a Bíró kizárja őket az alázatosak boldog sorsából, mivel ebben a világban a kevélység szárnyain emelkedtek föl. Megkapták ugyan az égi hit ajándékát, de a földhöz tapadtak, és a menny nem nyílik meg előttük.

VI. Mindazonáltal, bár Isten Egyházában sok olyan ember található, akinek élete nem keresztény, kérlek benneteket, szeretett testvérek, se ne utánozzátok őket, se ne tartsátok őket elveszettnek! Ismerjük mai szerencsétlen állapotukat, de nem tudjuk, milyenek lesznek holnap. Gyakran megesik, hogy azok, akiket az életszentség útján mögöttünk látunk, lelki előmenetelük miatt hamarosan megelőznek bennünket; és akkor nagy nehézséggel követjük azokat, akiket egykor megelőzni véltünk. Amikor Szent István vérét ontotta Krisztusért, gyilkosai egy Saul nevű ifjú lábához tették ruháikat (ApCsel 7,57), aki azzal is vádolható, hogy a gyilkosokat segítve maga is részes volt Szent István megkövezésében; mégis, az Egyházért vállalt nagy fáradozásai által Saul megelőzte a szent vértanút, akinek halálához hozzájárult.

Vegyük tehát komolyan ezt a két, figyelmünkre méltó dolgot. Először is: mivel sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak, senki sem segíthet magán Isten kegyelme nélkül, és bár a hit által meghívást nyer, senki sem lehet biztos örök üdvösségében. Másodszor: amikor felebarátunkat a bűn és a romlottság karmaiban látjuk, ne gondoljuk elbizakodottan, hogy el fog veszni, mert Isten végtelen irgalma előttünk ismeretlen. 

Szentmise a vízkereszt utáni III. vasárnapon

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. január 25-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

Vízkereszt utáni II. vasárnap

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. január 18-án 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.