Szentmise szenvedés II. vasárnapján (virágvasárnapon)

 

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. március 29-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

 Clairvaux-i Szent Bernát (2.) beszéde virágvasárnapra (PL 183:256–259). In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 164–170. o.

Körmenetet készülünk tartani, s utána csakhamar hallani fogjuk Krisztus szenvedésének történetét. Mi célja ennek a csodálatos kapcsolatnak, vagy mi lehetett Atyáink gondolata, hogy a szenvedés-történetet összekapcsolták a körmenettel? Az érthető, hogy a körmenetet ma tartjuk, mivel a mai napon történt. De miért kapcsolódik hozzá a szenvedés, amely csak a rá következő pénteken következett be? Azért, hogy megtanuljuk, hogy e világ semmiféle örömében el ne bízzuk magunkat, mivel az öröm mögött gyász leselkedik ránk. Ne legyünk hát olyan ostobák, hogy szerencsénk vesztünket okozza, hanem a jóban se feledkezzünk meg a szerencsétlenségről!

A jelen élet jónak és rossznak keveréke, nemcsak a világi, hanem a lelki ember számára is. Azt látjuk ugyanis, hogy a világi emberrel is egyszer olyan dolgok történnek meg, amelyek tetszenek, máskor meg olyanok, amelyek nem tetszenek. A lelki emberrel sem történnek csak szomorú, vagy csak vidám dolgok, hanem egy nap alatt szomorú is, vidám is, mint a Szentírás mondja: „Minden reggel meglátogatod, és minduntalan próbára teszed”(Jób 7,18). Bizony így van, míg a világ áll, helyesebben, míg folyik.

Egyébként két nagyon ellenkező élet következik. Az egyikben csak sírás lesz s fogak csikorgatása, a másikban hálaadás és dicséret. „És az lsten majd letöröl szemünkből minden könnyet, és halál nem leszen többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem leszen többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21,4). S most, a jelen életben Isten szolgáival sem mindig az történik, amit szeretnének, mint ahogy a világ szerelmeseinek is sok kellemetlenséget kell kiállaniok. De az előbbiek rossz napokban a jókra emlékeznek, hogy kislelkűek és türelmetlenek ne legyenek, amilyenekről a zsoltár beszél: „Mikor jót teszel vele, dicsőít téged” (Zsolt 48,19). A jó napokban meg a rosszakra emlékeznek, hogy föl ne fuvalkodjanak, és jólétükben azt ne mondják: mindörökre így maradunk.

Amint pedig a földi dolgokban való szerencse vesztét okozhatja az oktalan világi embernek, éppígy megronthatja a tanulatlan lelki embert a lelki kincsekben való bővelkedés. Igaz, az ilyen ember nem igazi lelki ember, mert a lelki ember mindent megfontol. A szerencse a dőréket veszíti el, nem az okosakat (Péld 1,32). S ámbár a szerencsétlenség is sokakat letör, mégis sokkal többnek árt a szerencse. Erre vonatkoztat hatjuk a zsoltár szavát: „Ezren esnek el bár oldalad mellől”, tudniillik baloldalad mellől, ami a szerencsétlenséget jelenti, de sokkal többen „tízezren esnek el jobbod felől”, ami viszont a szerencsét jelképezi (Zsolt 90,7).

Mivel pedig mindkét oldalról fenyeget a veszedelem, könyörögve kéri a bölcs: „Ne adj nekem se nyomort, se gazdagságot!”(Péld 30,8), nehogy talán a gazdagság gőgössé, a szegénység türelmetlenné tegyen. Ezért van az, hogy az Úr is alázatosságot akar tanúsítani bevonulásakor, mint ahogy türelmes volt szenvedés közben. Szenvedéskor vitték, mint a juhot leölésre, és elnémult, mint nyírója előtt a bárány, és nem nyitotta meg száját, nem fenyegetett, mikor verték, hanem inkább imádkozott: „Atyám! Bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34).

És Jeruzsálembe való bevonulásakor hogy cselekedett? A nép készülődött, hogy eléje menjen; és Krisztus tudta ezt, hisz tudja, ami az emberben lakik. És ő is útra kelt, de nem diadalszekereken, és aranyhámos lovakon, nem aranyveretes trónuson, hanem egy kicsiny kis szamár hátán, amelyre az apostolok ócska ruhája volt terítve. De miért akart diadalmas bevonulást tartani, mikor tudta, hogy nemsokára a szenvedés következik? Talán azért, hogy keserűbb legyen a szenvedés, amelyet diadalmenet előzött meg. Hisz ugyanaz a nép, ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben feszítette néhány nap múlva keresztre, amely oly nagy lelkesedéssel fogadta. Ó, mennyire másképp hangzik: „El vele, el vele, feszítsed meg őt!” (Jn 19,15), mint az: „Áldott, ki az Úr nevében jön. Hozsanna a magasságban!” (Mt 21,9); vagy: „Izráel királya” (Jn 12,13), és „Nincsen királyunk, csak császárunk!” (Jn 19,15). Mennyire más a zöld ág, mint a kereszt, mennyire más a virág, mint a tövis! Aki elé előbb mások ruháját terítették, azt megfosztják saját ruháitól, és sorsot vetnek reájuk. Jaj, a mi keserves bűneinknek! Eltörlésükért kellett neki annyi keserűséget elszenvednie!

Most már a bevonulásra térve mintha négy rendet látnék benne megkülönböztetve; mindez talán a mi körmenetünkben is látható lesz. Némelyek előrementek és előkészítették az utat. Ezek azok, akik utat készítenek az Úrnak a ti szívetekbe, akik kormányoznak titeket, és irányítják lépteiteket a béke útján. Mások követik ezeket; ezek azok, akik a maguk tudatlanságának ismeretében állandó odaadással szegődnek az előttük menők nyomdokaiba. Itt voltak a tanítványok is, a Krisztus mellé szegődött háznép. Ők azok, akik a legjobb részt választották, akik kolostorban egyedül Istennek élnek, állandóan az Isten mellett vannak, az ő tetszését keresik.

De barom is volt a menetben, ezen ült az Úr. Ez a keményszívűeket és ezért valamiképpen állati lelkűeket jelképezi. Efféle állat nem volt nagyobb számban abban a menetben, nem is illett volna oda. Inkább teher lett volna, mint dísz, s a menet fönségét aligha emelte volna. Mert az ilyen állatok nem tudnak énekelni, s hangjuk idomtalan állati hang. Állandóan ostorral és sarkantyúval kell noszogatni őket. De őket sem ejti el az Úr, míg alkalmazkodnak a rendhez. Hozzájuk intézi e szavakat: „Szolgáljatok az Úrnak rettegve”, és „tanuljatok fegyelmet, hogy föl ne gerjedjen az Úr haragja, és az igaz útról el ne vesszetek” (Zsolt 2,11–12) Mert ha a barom nem tűri ezt a fegyelmet, mi marad más hátra, minthogy méltatlankodva veti el az Úr. És tüstént letér ekkor az útról, rohan a tövisek és kórók közé, amelyek elnyomják Isten igéjét. E tövisek és kórók a világ gazdagsága és a test vágyai. De ha itt köztünk vannak ilyenek, akiknek nehéz a rend, és minden terhes, akiket gyakran kell ostorozni és nógatni, kérem őket, tanuljanak az állatoktól, és ha tudnak, alakuljanak át emberré. Hadd lehessen őket a többi emberek közé sorolni, akár az elől menők, akár az ezekhez csatlakozók, akár a távolabbról követők közé. Ha ezt nem teszik, akkor csak arra kérem őket, hogy legalább mostani helyükön maradjanak meg, s közben türelemmel viseljék el azt, ami számukra üdvös, ha nem is nagyon kellemes. Talán majd méltóztatik az Úrnak rátekinteni alázatosságukra, s valami jobb helyre lépteti elő őket.

Akarjátok, hogy valamivel megvigasztaljuk a mi barmunkat? Azt tudjuk, hogy énekelni nem tud. Nem azok közül van, akik azt mondhatják: „Énekek nekem a te parancsolataid, zarándokságomnak helyén” (Zsolt 118,54). Mégis az összes közül őhozzá van legközelebb az Úr. Mert még tanítványai sincsenek oly közel hozzá, mint a barom, amelyen ül. Ezt halljuk a prófétától is: „Közel van az Úr a megtört szívűekhez” (Zsolt 33,19). Hisz a beteg gyermeket az anya is jobban kényezteti, és gyakrabban megcsókolja. Senki se méltatlankodjék, ne vesse meg azt, aki Krisztus barma akar lenni. Mert aki egyet megbotránkoztat e kicsinyek közül, súlyosan megbántja azt, aki e kicsinyeket, mint az anya irgalmasságának keblén melengeti, míg meg nem erősödnek. Ezért figyelmeztet Szent Benedek is az erkölcsi fogyatékosságok béketűrő elviselésére (Regula 72).

Négy rendet lehet tehát az Úr bevonulásában megkülönböztetni. Az okos jó emberek mennek elől, és az egyszerű jó emberek követik őket. Hozzáteszem, hogy jó emberek, mert a nem jó okosak gonoszak, mint a Szentírás mondja: „Értenek ahhoz, hogy rosszat cselekedjenek” (Jer 4,22), s a nem jó egyszerűek pedig ostobák. Krisztus menetében pedig nincs helyük a gonoszaknak és ostobáknak. Akik hozzájuk csatlakoznak, azok a szemlélődők. A keményszívűek és kissé jámborak azok, akik hordják őt, akiket megterhel. De íme, mind az Úr menetében vannak, s senki sem látja az ő arcát. Akik ugyanis elől mennek, el vannak foglalva az úttöréssel, a mások bűnei és kísértései miatt való aggodalommal. Azok sem láthatják arcát, akik követik. De amint Mózesnek mondta az Úr, hátulról láthatják.

A barom, amelyen ül, szintén nem emeli föl látására tekintetét, hanem mindig a földre néz. Azok azonban, akik hozzája csatlakoznak, néha láthatják az arcát, de csak futólagosan és nem állandóan, nem teljesen, mindaddig, míg úton vannak. A többiekhez viszonyítva mégis ők látják leginkább színről-színre, éppúgy, mint Mózes, akivel színről-színre beszélt az Úr, míg a többi prófétával csak látomásokban és álomban. De arcának teljes látását maga Mózes sem nyerte meg életében, mert mint maga mondja az Úr, nem lehet őt látni ebben az életben, ebben a bevonulásban.

Adja meg hát az ő nagy jósága szerint, hogy bevonulásában megmaradhassunk, míg élünk, hogy majd ama nagy bevonulásban, amikor övéivel együtt fölveszi őt az Atya, és mikor átadja földi megbízatását az Atyaistennek, mi is méltók legyünk belépni a szent városba, vele együtt, aki él és uralkodik mindörökkön örökké. Ámen.

Szentmise az angyali üdvözlet (megtestesülés), népiesen: Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. március 25-én 18:00 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Alexandriai Szent Cirill dicsérete az Istenanyáról (Encomium in Mariam Deiparam; Beszéd a 431-es Efezusi Zsinaton; PG 77:1029–1040.) In: Az egyházatyák beszédeiből, I. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1942), 17–20. o.

Világos, könnyű és kegyelemmel teljes a beszédem, mert a Szentatyáknak is előkelő a gyülekezete. Nagyon bánkódom Nestorius istentelen káromlásai miatt, azért kísérletezem itt a hangos, szép, angyali és mennyei hallgatóságnál. Ti vagytok az istenfélők tanítói, a hit oszlopai és betetőzői. Ti rendíthetetlen oszlopok, örvendetes kikötők. Hűségesen és lelkiismeretesen gondunkat viselitek. Ti okos építők. Ti mennyei hajósok, angyalhoz hasonlóan éltek itt a földön. A prófétákkal együtt éltek. Kormányzótársai vagytok az apostoloknak és elöljárói az Egyháznak.

Megtoroljátok az aljas káromlást. Megvéditek bölcsen az én szegénységemet. A főpapság szép, Istenre emlékeztető hatalmát birtokoljátok. Gyöngyöző mézforrások, akik az isteni gondviselés szavait csurgatjátok. Fáradhatatlanul bejárjátok a világ négy táját. Sem a hőség, sem a hullámzó tenger, sem a vadul rohanó folyók, sem a romboló viharok nem tudták megakadályozni, hogy örömmel jöjjetek ide. Minden nehézséget legyőzött vágyatok és az Úr félelme. Kezetekbe vett kereszttel bölcsen megvéditek Istenanyánkat, Máriát. Erősítsen meg imádságtok! Köszöntöm ezt a várost és így kezdek bele Istenanyánk magasztalásába.

Üdvözöllek Efezus város! Most még jobban tengermenti lettél, mert földi kikötők helyett angyali, égi kikötők vesznek körül. Üdvözöllek, ázsiai területeink gyöngye. Drágakőnél értékesebb templomokkal vagy teli! Most meg sok szent atyának és pátriárkának lábnyoma szentel meg. Igazán áldottak még a kapuid, utcáid és kikötőid is, ahol a szent atyák tartózkodnak. Ahol sok pásztor egybegyűl, ott sok mindenben érezhető a megszentelődés. Ezek az istenfélő, hűséges emberek, akik az angyalokhoz hasonlítanak, kiűznek innen minden sátáni erőt, pogány bálványimádást. Megszégyenül általában az egész ragályos eretnekség. Az igazi hithűségnek pedig nagy öröme lesz.

Üdvözöllek nagyon Szent János apostol és evangélista, szüzek dísze, szemérem tanítómestere, az ördög incselkedéseinek elhárítója! Te pusztítottad el a pogány templomot. Efezusiak menedéke és vezérharcosa. Szegények táplálója, szorongatottak oltalma. Te megmented és felüdíted a hozzád folyamodókat. A mi Urunk, Jézus Krisztus a kereszten függve, Istenanyánkat, a mindig Szüzet, neked, a Szűznek adta.

Üdvözöllek téged Isten anyja, Mária, szűzen szülő fényforrásunk, romlatlan edény! Üdvözlégy Szűz Mária, anya és szolgáló. Szűz vagy a belőled született szűz miatt! Anya vagy, mert öledben ringattad és szoptattad fiadat. Szolgáló, mert ő is a szolga alakját vette föl. Megérkezett a király a városodba – méhedbe –; úgy jött ki, ahogy ő akarta. A te kapud bezárult mögötte. Férfi nélkül fogantál, Istenhez illően szültél.

Üdvözlégy Mária, vendégváró templom, te szent! Dáviddal kiáltsuk: „Dúslakodunk… szentséges templomodban” (Zsolt 64,6). Üdvözlégy Mária, világ kincse! Üdvözlégy Mária, örök galamb! Üdvözlégy Mária, olthatatlan lámpa! Belőled született az igazság napja. Üdvözlégy Mária, a téretlen befogadója. Az egyszülött isteni Igének helyet készítettél. Örök kalászt burjánoztattál eke és vetőmag nélkül!

Üdvözlégy Mária, Istenanyánk, miattad prófétáltak az Ószövetségben! Miattad mondtak dicséretet a pásztorok, az angyalok társaságában, annak a fenséges mondatnak szavaival: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” (Lk 2,14) Üdvözlégy Mária, Istenanyánk! Miattad vonulnak az angyalok és főangyalok, miközben fönséges himnuszokat zengenek örömükben. Üdvözlégy Mária, Istenanyánk! Miattad borulnak le a háromkirályok, kiket a fényes csillag vezetett. Üdvözlégy Mária, Istenanyánk! Miattad választotta Krisztus a tizenkét apostolt. Üdvözlégy Istenanyánk, Mária, aki miatt János még anyja méhében repesett és leborult a fény, az örök világosság előtt!

Üdvözlégy Mária, Istenanya! Általad áradt az a kimondhatatlan kegyelem, melyről az Apostol így beszél: „Megjelent ugyanis Üdvözítő Istenünk kegyelme minden embernek” (Tit 2,11). Üdvözlégy Mária, Istenanyánk! Benned gyűlt föl az igaz fény, a mi Urunk, Jézus Krisztusban. így szól magáról az evangéliumban: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). Üdvözlégy Mária, Istenanyánk! Te gyújtottál világosságot a halál sötétjében és árnyékában ülőknek. „A nép, mely sötétben járt, Nagy fényességet lát.” (Iz 9,2). Vajon milyen fényt? Természetesen a mi Urunk-, Jézus Krisztust, az igazi világosságot, „mely megvilágosít minden világra jövő embert” (Jn 1,5).

Üdvözlégy Istenanyánk, Mária! Te vagy az oka, hogy az evangélium hírül adhatja: „Áldott, ki az Úr nevében jő” (Mt 21,9). Miattad alakulhatott meg az igaz egyház falukon, városokban, szigeteken. Üdvözlégy Istenanyánk, Mária! Belőled született a halál legyőzője és a pokol hatalmának lerombolója. Üdvözlégy Isten anyja, Mária! Belőled származott az első ember teremtője és bűneinek helyrehozója; ő vezet a mennyei királyságba. Üdvözlégy Mária, Istenanyánk! Általad virágzott föl és gyulladt ki a föltámadás szépsége. Üdvözlégy Mária, Istenanya! Általad lett szentté János és a Jordán. Te romboltattad le az ördög hatalmát. Üdvözlégy Istenanyánk, Mária! Te vagy minden hívő lélek megmentője. Üdvözlégy Mária, Istenanyánk! Teveled csöndesedett le és lett nyugodt a tenger hulláma.

Szolgatársaink, munkatársaink örömmel és nyugodtan hajóztak. A föld, mely azelőtt rablók szabad zsákmánya volt, a szent Atyák jövetelére békéssé vált. Írva vagyon: „Mily szép a hegyeken annak a lába, ki kihirdeti és kikiáltja a békét” (Iz 52,7). Milyen békét? A mi Urunk-, Jézus Krisztust, a béke hirdetőjét, aki azt mondja az evangéliumban: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek” (Jn 14,27). Milyen békét? Melyet a káromló Nestorius nem kapott meg. Hiszen azt állítja, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus, az Isten fia, az Ige, nem született Szűz Máriától. Nem ismeri a szüzességet nem sértő szülést. Nem hisz a főangyal szavának: „Üdvözlégy, malaszttal teljes” (Lk 1,28). Azt állítja, hogy az Isten egyszülött Fia nem Isten. Mindezt sok ember romlására és a lelkek pusztulására igyekszik tenni.

Erről a rikácsoló kakasról tegnap eleget beszéltem, mikor elétek tártam a fogolymadarat. Erről Jeremiás így beszél: „Mint a fogolymadár, mely oly tojáson ül, melyet nem ő tojt, olyan az, aki nem igaz úton gyűjt gazdagságot” (Jer 17,11). Olyan aljas és káromló ez a Nestorius, mert látja, hogy csatlósai mindentől megvédik. Merészsége mindenre elragadja. Látja, hogy
megrémülünk. Ez még többre ösztönzi. Mondjuk állandóan fájdalommal, sírással: „Jobb az Úrban bizakodni, mint fejedelmekben reménykedni” (Zsolt 117,9). Ez, ez az istentelen, kilőtte aranyos nyilát, fölizgatta a főhivatalnokokat és környezetüket, a közhivatalokat, sőt a királyné udvarát is. Mondjuk ismételten a próféta szavát: „Ezek harci szekereikben, azok lovaikban, Mi pedig az Úrnak, a mi Istenünknek nevében keresünk segítséget” (Zsolt 19,8). Ha a világ urához, ha magához a legjámborabb királyhoz kellene beszélnem, nem szégyenkeznék, nem félnék.

Dávid figyelmeztet engem állandóan és így beszél: „És bizonyságaidról királyok előtt beszélek, És nem szégyenülök meg” (Zsolt 118,46). Ki hallott ilyen borzalmas és félelmes dolgokat? A próféták és apostolok nekünk hirdették Krisztust, az Istent, az Igét. Most tagadják istenségét és emberré formálják. Szűz Mária Istenanyánkból csak földi anya tett. Ne állítsa nekem ezután senki, hogy a hálátlan és förtelmes zsidók szemtelenül merészek voltak és Krisztussal kegyetlenül bántak. Hát most ki a kegyetlenebb? Aki káromlóan így beszél: Embert feszítettetek meg. A pogányok tévelyeit, istentelen áldozatait, bálványimádását, konok megátalkodottságát, Arius súlyos betegségét, a manicheusok legcsúnyább káromlását, – minden tévedést fölülmúl ennek az istenkáromlása. Jaj! Mindenkin túltesz ez a gonoszság.

Benne beteljesedett az a mondás: „Elbontom csűreimet, és nagyobbat építek… Az Isten pedig mondá neki: Esztelen! az éjjel számonkérik tőled lelkedet, amiket tehát szereztél, kié lesznek?” (Lk 12,18–20). Amennyire fölfelé merészkedtél, te fertő, te gonosz fajzat, úgy lezuhantál az istenkáromlás mélységébe. Nem győzött meg Pál apostol, a kiválasztott edény, az Egyház tücske, az evangélium és az éj áldozata, illatárasztó forrás. Mennyit szenvedett! Mennyi levelet írt! Megvakult az úton. Újra látott és látomásában „elragadtatott a harmadik égig” (2Kor 12,2). Krisztus meglátásakor arcra borult. Isten megismerése újra hívővé tette. Az egész világot megerősítette, hogy higgyen a Szentháromság Egyistenben, egy Úrban, egy hitben, egy keresztségben, egy Atyában, egy Fiúban, egy Szentlélekben. Higgye a szétoszthatatlan lényeget, a legegyszerűbbet, a megfoghatatlan istenséget, Istent az Istenből, világosságot a világosságtól. Higgye a dicsőség fényét, a Szűz Máriától szülöttet. A főangyal szava szerint: Üdvözlégy, malaszttal teljes, az Úr vagyon teveled (Lk 1,28). „A Szentlélek száll tereád, és a Magasságbelinek ereje megárnyékoz téged; azért a Szent is, mi tőled születik, Isten fiának fog hívatni” (Lk 1,35).

Nemcsak Gábor főangyal, hanem Dávid is bizonyít. Őt naponta halljuk, amint a templomban hirdeti: „Szólt ugyanis hozzám az Úr: Fiam vagy te, A mai napon nemzettelek én téged.” (Zsolt 2,7) A mélyen bölcs Izaiás, Ámosz próféta fia, prófétának próféta fia, így szól hozzánk: „Íme a szűz méhében fogan és fiút szül, neve Emmánuel lesz” (Iz 7,14). Emmánuel annyit tesz: Velünk az Isten. Nem hiszel a prófétáknak és az apostoloknak, az evangélistáknak és Gábor főangyalnak? Legalább utánzod a fajtabelieket, akik borzadtak Jézus hatalmától és így kiáltottak: „Mi közünk hozzád, Jézus, Istennek fia?! Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj bennünket?” (Mt 8,29) Ha akkor igazuk volt, hogy idő előtt, most, úgy látszik, benned teljesedett minden. El kell jönnie az antikrisztusnak. Annak a helyébe te érkeztél. Még az ördögnek sem hittél, pedig ő megcáfolt téged: „Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek kenyerekké váljanak” (Mt 4,3).

Félelmetes esztelenség! Az ördögök ördögatyjukkal Isten Fiának nevezik Mária szülöttét. Ez pedig embernek vallja Isten Fiát. Valami változást akart és gonosz gondolattal el akarta pusztítani a legderekabb királyt, aki barátja és pártolója az igaz hitnek. Ez volt a szándéka a hitben ragyogó, szent királynék udvarában is. De nem ért célt. Elvetemült kapzsisággal szörnyű hajótörést szenvedett. Kikötőben volt, mégis tönkrement, mert nem volt kormánylapátja. Ezért elsüllyedt a gonoszságban és az egész világ előtt a szerencsétlenség szomorú látványa lett. Meggyőződése volt, hogy gonosz és keserű gondolkodásához csalogathatja a jámborokat. Elhomályosult elméjével nem fogadta el a szentatyák, az evangélisták és a főangyalok tanítását, szavait. Valami gyávaság és gonosz gondolkodásmód vett erőt rajta. Elöntötte az istentelenség.

Pusztulást, gonosz szertartásokat akart behozni az egész világra. De nem talált bennünket készületlenül gonosz és rosszindulatú gondolkodásával szemben. Nem katonai fegyverekben bízunk, sem az arany értékében. A szent, sugalmazott Írással felelünk neki. A mi fegyverünk nem földi, nem fogható meg, hanem szellemi, égi, ahogyan Szent Pál hirdette. Ne higgye senki, hegy nevetünk a bajaidon, te szerencsétlen! Mikor az istentelenség szakadékába estél, kinyújtottuk kezünket utánad a Szentírással. Nem hallgattál ránk józan önmérsékletünkben. Ezzel a megátalkodottság gyanújába keveredtél.

Szavaim igazolására tanúul hívom a legszavahihetőbbet, az egész világ szent főpapját, Celesztin atyát, Róma világváros patriarcháját. Ő is figyelmeztetett téged levélben, hogy szabadulj meg esztelen istenkáromlásodtól. Nem hallgattál rá, hanem dicsekedtél hiúságodban és oktalanságodban. Az egész világ öldöklő szerszáma lettél. A föld negyedét megzavartad. A szent embereket ide kényszerítetted. Pedig ez nagy fáradságodba került. Gonoszságot írtál és nem jót. Ezért Isten végre kizárt a papságból. Ez meg is történik az Atyák bölcsességéből. Először a királyi városból kerültél ki, utána az érseki székből, melyet jogtalanul bitoroltál. „Félve látják majd ezt az igazak, Nevetnek rajta és ekképpen szólnak: Így jár az az ember, ki nem az Istent választotta segítőjének, hanem gazdagsága sokaságában bízott, és hiúságában fölfuvalkodott” (Zsolt 51,8). Mi pedig az evangélium igazságainak követői, a próféta szerint olyanok leszünk, „mint a termékeny olajfa az Isten házában” (Zsolt 51,10).

Dicsérni fogjuk a mindenható Atyát, Szűz Máriától született egy Fiát, a Szentlelket, az életadót. Legyünk hű szolgái a hithű királyi családnak! Tiszteljük a szűzi életet élő erényes királynékat! Kérjük az Istent, hogy fiú szülessék házasságukból! Maradjon meg az egész család istenszerető, hűséges és igazhitű a mi Urunk-, Jézus Krisztusban! Legyen neki dicsőség mindörökkön örökké! Ámen. 

Szentmise szenvedés I. vasárnapján (feketevasárnapon)

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. március 22-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Nagy Szent Leó pápa beszéde Szenvedés I. vasárnapjára (Homilia 52; PL 54:313–317). In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 159–163. o.

Kedveseim, az Úr szenvedésének szent titkát, amelyet az Úr Jézus, Isten Fia, az emberi nem üdvösségéért magára vállalt, s általa ígéretéhez híven mindent magához vont a keresztfán, oly érthető világossággal őrizte meg az evangéliumi elbeszélés, hogy a hívőknek és jámboroknak semmi másra nincs szükségük, mint olvasni az írást, s látni a történteket. Mivel pedig a szent elbeszélésnek előttünk rendíthetetlen hitele van, Isten segítségével csupán arra kell törekednünk, hogy világosan álljon előttünk az, amiről a történelem tanúskodik.

Mert az emberi gonoszság ama első és általános bukása után, melynek következtében „a bűn egy ember által jött be a világba és a bűn által a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett” (Róm 5,12), senki sem tudta elkerülni az ördög sötét uralmát, a kemény szolgaság bilincseit. És senki számára nem nyílt volna meg a kiengesztelődés vagy az életre való visszatérés útja, hacsak az Atyaistennel egyenlő és egyformán örök Fiú nem kegyeskedett volna Emberfiává is lenni és eljönni, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett (Lk 19,10). Hogy amint Ádám által a halál, úgy Krisztus Urunk által a föltámadás legyen osztályrészünk (1Kor 15,22).

De nem kell azt gondolnunk, hogy mivel az isteni bölcsesség kifürkészhetetlen akarata következtében az Ige csak később lett testté, ezért a Szűz szülötte csak az újabb kor szülötteinek lett volna hasznára, s nem árasztotta volna ki áldásait a régebbi korokra. A régi korok összes igaz istenhívői, a régi korok szentjeinek teljes száma e hitben élt és tetszett Istennek. Sem a pátriárkáknak, sem a prófétáknak, sem bármely más szentnek nem volt másban üdve, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus megváltásában, amelyet várt az emberiség, mivel a próféták jóslatai és jelei megjövendölték, s ami az ő működése folytán be is következett.

Azért most, testvéreim, az Úr szenvedésének rendjén ne állítsuk annyira szemünk elé az ő emberi gyöngeségét, hogy mintegy azt véljük, hogy hiányzott belőle az isteni hatalom; de a Fiúnak az Atyával egyenlő és egyformán örök formáját se úgy, hogy azt gondoljuk, hogy nem is igazak azok, amelyek Istenhez méltatlannak látszanak. Kettő ugyanis a természet, egy a Krisztus. Az Ige itt nem választható szét az embertől, sem az ember az Igétől. Nincs megvetve az alázatosság, mert nem csökkent a fönség. Semmit sem ártott a sérthetetlen természetnek az, amit el kellett viselnie emberi természetének.

Az az egész áldozat, amit együtt mutatott be az emberiség az istenséggel, Isten irgalmasságának elrendelése volt, s a jóság tette. Oly bilincsek kötöztek le bennünket, hogy csak ez által a tett által szabadulhattunk meg. Az Istenség alázatossága tehát a mi hasznunkért volt. Ily ár vált meg bennünket, ily költség árán gyógyulunk meg! Ki jutna el a gonoszságból a megigazulásig, a nyomorúságból a boldogságig, ha az Igaz nem hajolt volna le a gonoszakhoz, s a Boldog a szerencsétlenekhez? Nem kell hát szégyenkeznünk, szeretteim, Krisztus keresztje miatt, melyet nem a bűn okozott, hanem az isteni bölcsesség ereje hozott létre!

Francke mester (c. 1430): A fájdalmak férfia (Museum der bildenden Künste, Lipcse)

Ámbár a mi gyöngeségünkből kifolyólag valóban szenvedett az Úr Jézus, valóban meg is halt, mégis nem tartózkodott annyira isteni dicsőségétől, hogy a szenvedés megaláztatásai közt semmi isteni működést nem gyakorolt volna. Mert amikor a gonosz Júdás már levetette a bárány álarcát és kimutatta farkasi dühét, és a békecsók álarca alatt megkezdte végrehajtani bűnét, Krisztus egyetlen szava oly hatalmas volt, hogy a leggonoszabbakból toborozott csapatot úgy földre terítette, mintha villám vágott volna közéjük. Hol volt ekkor a gyűlölők szövetsége, hol a harag tüze, hol a fölfegyverzett hadsereg? Az Úr csak azt mondta: „Én vagyok”, s szavára porba hull a gonoszok tömege. Mit tehetett volna az ő ítélő fönsége, mikor ennyire volt képes ítélet előtt álló embersége?

Mindazonáltal tudta az Úr, mit kell tennie az elvállalt titok értelmében, s ezért nem élt hatalmával. Megengedte, hogy üldözői végrehajtsák bűnüket. Mert ha nem akarta volna, hogy elfogják, nem fogták volna el. De ki üdvözült volna az emberek közül, ha Krisztus nem engedte volna magát elfogni? Szent Péter, ki lelkes állhatatossággal állt az Úr mellett, a kegyetlen támadókkal szemben a szent szeretet föllobbanásával kardot rántott a papi fejedelem szolgája ellen, s levágta annak fülét. De nem engedte az Úr, hogy a tüzes apostol tiszteletreméltó föllobbanásában tovább menjen, ezért megparancsolja, hogy tegye hüvelyébe kardját. Nem engedte, hogy késsel és karddal védjék meg a gonoszokkal szemben.

Megváltásunk titka ellen lett volna, ha nem akarta volna magát elfogatni az, aki mindenekért meghalni jött e világra. Nem akarhatta, hogy a dicsőséges kereszt diadala halasztást szenvedjen, s az ördög uralma, az emberiség fogsága még tovább tartson. Alkalmat ad hát üldözőinek dühük kielégítésére. De ebben is kimutatta magát az Istenség. A szolga levágott fülét, amely már meghalt azáltal, hogy megszűnt az élő testtel kapcsolatban lenni, az elcsúfított fejre visszahelyezte az Úr keze. Újjáalakította azt, amit ő alakított, s a hús serényen engedelmeskedik alkotója parancsának.

E tettek tehát isteni erőből folynak. De az, hogy az Úr fönségének hatalmát elnyomta, s megengedte, hogy üldözői erőt vegyenek rajta, csak azért van, mert megszeretett bennünket, és átadta magát érettünk (vö. Ef 5, 2). Közreműködött ebben az Atya, „ki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért” (Róm 8,32). Egy ugyanis az Atya és Fiú akarata, amint egy az Istenség. Az ő elhatározásának gyümölcséért nem tartozunk hálával sem a zsidóknak, sem Júdásnak. Az ő gonoszságuk akaratukon kívül ugyan a mi megváltásunkat szolgálta, s általuk történt mindaz, „amiről kezed és akaratod elhatározta, hogy megtörténjék”(ApCsel 4,28).

 Krisztus halála minket tehát megszabadít, őket vádolja. Egyedül csak ők nélkülözik a Megváltót, pedig mindenki számára el akarták pusztítani. És mégis oly nagy a mi Megváltónk jósága, hogy ők is bocsánatot nyerhetnek, ha Krisztust elismerik Isten Fiának, s ezzel elhagyják gyilkos gonoszságukat. Nem imádkozott hiába az Úr a keresztfán: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Ez az orvosság még Júdást is meggyógyította volna, ha ahhoz a bűnbánathoz menekült volna, amely visszavezette volna Krisztushoz, s nem ahhoz, amely az önakasztásra ösztökélte. Mikor azt mondta: „Vétkeztem elárulva az igaz vért” (Mt 27,4), megmaradt gonoszságának bűnében, mert halálának küszöbén Jézust nem hitte Isten Fiának, csak hozzánk hasonló embernek. Ha nem tagadta volna az ó mindenhatóságát, talán megnyerte volna irgalmasságát. Legyen ma, kedveseim, jámbor figyelmeteknek ennyi elég! A többiről majd a következő alkalommal fogunk beszélni.

Szentmise nagyböjt IV. (Laetare) vasárnapján

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. március 15-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Aranyszájú Szent János beszéde a kenyérszaporításról nagyböjt IV. vasárnapjára (42, 1; PG 49,239–244). In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 147–158. o.

A többi evangélista azt mondja, hogy a tanítványok hozzá menve kérték és figyelmeztették: ne engedje el étlen a népet. Jánosnál pedig maga Krisztus kérdezi Fülöpöt. Szerintem mindkét állítás igaz, csak nem egyszerre és egy időben történt, hanem az egyik esemény megelőzte a másikat, úgy, hogy valójában két különböző esetről van szó. De hát miért kérdezte meg Fülöpöt Krisztus? Mert jól tudta, melyik tanítványnak van több tanításra szüksége. Hiszen Fülöp az, aki később így szólt: „Mutasd meg nekünk az Atyát és elég nekünk” (Jn 14,8). Ezért oktatja őt előbb. Mert hiszen ha minden előkészítés nélkül tett volna csodát, akkor nem tűnt volna akkorának a csoda.

Krisztus azonban előbb arról gondoskodik, hogy megvallják ínségüket; így aztán már jobban látják a csodát. Lásd csak, mit mond nekik: „Honnét veszünk kenyeret, hogy ezek egyenek?” Így beszélt az Ószövetségben Mózeshez is, mielőtt csodát tett volna: „Mi az, mit kezedben tartasz?” (Kiv  4,2). Mivel pedig azok a csodák, melyek hirtelen történnek meg, az előbbieket el szokták felejtetni, először vallomásra bírta őt, hogy azután a bámulattól meglepve az előbb megvallottakat el ne felejtse, és így a régit az újjal összehasonlítva, e csoda nagyságát átlássa. Ez itt is így történt.

A kérdezett válaszol: „Kétszáz dénár áru kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson. Ezt pedig azért mondá, hogy őt próbára tegye; mert ő maga tudta, mit akart cselekedni”. Mit jelentsen ez az „őt próbára tegye”? Talán nem tudta, hogy mit fog mondani? Nem, ezt nem állíthatjuk. Mit is jelentsen ez a mondás? Az Ószövetségből megérthetjük. Abban is megtaláljuk: „Ezek után megkísértette Isten Ábráhámot, mondván: vedd egyszülött fiadat, akit szeretsz, Izsákot” (Ter 22, 1–2). Az ugyanis, aki mindeneket lát, mielőtt lesznek, ezt sem azt mondta, hogy megtudja: fog-e neki engedelmeskedni Ábrahám, vagy nem, hanem mind a kétszer emberi módon fejezte ki magát az Úr.

Hasonlóképen áll a dolog, amikor azt mondja: „Aki vizsgálja a szíveket” (Róm 8,27). Nem a nem tudást, hanem a pontos ismeretet akarja kiemelni. Így itt is, evvel a „megkísértetté”-vel, csakis azt akarja kifejezni, hogy alaposan ismeri őt. Vagy másképpen is értelmezhetnők ezt a részt: tudniillik, midőn akkor Ábrahámot, most pedig Fülöpöt is rávezeti kérdése útján a csodás jel alaposabb megismerésére, mindkettőjüket egyúttal kipróbáltabbakká is tette. Ezért tette az evangélista hozzá – hogy a szavak egyszerűségéből ne következtess valami képtelenségre – „Mert ő maga tudta, mit akart cselekedni”. Különben is igen figyelemre méltó, hogy ha valamilyen rosszindulatú gyanakvásra nyílik alkalom, akkor milyen buzgón küszöböli azt ki azonnal az evangélista. Így tehát, hogy ne gyanakodjanak a hallgatók itt is valamilyen hasonló képtelenségre, azonnal hozzáfűzi helyesbítésként: „Mert ő maga tudta, mit akart cselekedni”.

Ugyanilyen magyarázatként teszi hozzá a szöveghez: A zsidók üldözték őt, nemcsak mert föloldotta a szombatot, hanem azért is, mert Istent Atyjának mondta, magát Istennel egyenlővé téve. És ha ez nem lett volna magának Krisztusnak cselekedeteivel megerősített, bebizonyított mondása, akkor az evangélista itt is hozzátett volna helyesbítést. Mert ha már attól is óvakodik, hogy Krisztus szavain meg ne botránkozzék valaki, akkor sokkal inkább gyanakodott volna arra, amit mások beszéltek róla, ha nem tapasztalta volna, hogy helyes az emberek véleménye. Itt azonban nem szólt semmit sem, ismerte ugyanis Krisztus mondását és változhatatlan elhatározását. Ezért, amikor állította: „egyenlővé tette magát Istennel” nem fűzött hozzá helyesbítést. Hiszen ez nem volt téves és helytelen vélemény, hanem inkább cselekedeteivel is bebizonyított igazságot állítottak róla.

Amikor tehát Fülöpöt megkérdezte, akkor: „Mondá neki egyik tanítványai közül, András Simon Péternek testvére: Van itt egy fiú, kinek öt árpakenyere van és két hala, de mi az ennyinek?” Magasztosabban gondolkodik András, mint Fülöp, de ő sem értette meg egészen a dolgot. Azt hiszem, nem minden ok nélkül beszélt így: mivel hallott már valamit a próféták csodáiról, például Elizeusnak a kenyérrel művelt csodájáról, közeledik ugyan a magasztosabb értelemhez, de a csúcsra még nem jutott föl.

Ezekből pedig tanuljuk meg mi, akik földi gyönyörűségekhez ragaszkodunk; mi lehet az olyan csodálatraméltó férfiak étele, milyen egyszerű és miféle; és utánozzuk őket asztaluk mértékletességében és körülményeiben. A következők sok gyöngeséget árulnak el. Miután ugyanis azt mondta: „kinek öt árpakenyere van”, hozzátette: „de mi ez ennyinek?”Azt hitte András, hogy a minden csodák szerzője kevésből csak keveset és többől tud csak többet előteremteni. Ez azonban nem így van. Hiszen ő egyformán tudott a kevésből is és a többől is igen sok kenyeret előteremteni. Nem volt szüksége az alávetett anyagra, hogy azonban ne tűnjék a teremtmény az ő bölcsességétől távolesőnek – ezt is állították fonákul a marcionisták – a csodatevéshez fölhasználta a teremtményt is.

Amikor tehát a két tanítvány közül egyik sem remélte, akkor tett csodát: így többet is értek vele: mert előbb megvallották a helyzet nehézségét, hogy a csoda megtörténtével fölismerjék Isten erejét. Mivel pedig ez eljövendő csodajel volt, melyet, ha nem teljesen ugyanazon a módon is, de már megjövendöltek a próféták; hogy a kislelkűek ne gyanakodjanak; a hálaadást előrebocsátva fölkészült a csoda elvégzésére. Figyeld csak meg, hogy így mennyire fölcsigázza az érdeklődést és föltünteti a különbséget! Hiszen amikor még elé sem hozták, amikor még ott sem volt a kenyér, akkor tesz csodát, hogy megérthesd: mind a létezők, mind pedig a nemlétezők alá vannak vetve hatalmának, amint Szent Pál mondja: „aki nevet ad a nem létezőknek, mint létezőknek” (Róm 4,17), úgy ad parancsot az azonnali elhelyezkedésre, mintha már meg lett volna terítve az asztal. Így kelti föl a tanítványok figyelmét. Mivel már a kérdésével is megnyerte őket, azonnal engedelmeskedtek, nem zavarodtak meg és nem kezdték kérdezgetni: Mi ez? Miért adsz parancsot elhelyezkedésre, amikor még semmi sincs előttünk? Így hát azok, akik kezdetben annyira hitetlenkedtek, hogy kérdezgették: „honnan vegyünk kenyeret?”, még mielőtt látták volna a csodajelet, máris hinni kezdtek. Sőt gyorsan kiadták a tömegnek a parancsot az elhelyezkedésre.

A paralitikus gyógyításakor, a halott föltámasztásakor, a tenger lecsendesítésekor előzőleg mért nem imádkozik? Miért imádkozik itt, amikor a kenyérről van szó? Azért, hogy megtanítson: evés előtt hálát kell Istennek adni. Máskülönben pedig a legkisebbekben is ezt szokta cselekedni, hogy megtanuld: ő nem azért teszi, mert rászorul. Mert ha rászorult volna, akkor inkább a nehezebb helyzetekben imádkozott volna. Ő, aki azokat a csodákat tekintélyével eszközölte, ezt kétségtelenül leereszkedésével hajtotta végre. Azért, amikor egyedül tesz valamilyen csodát, nem ad előtte nyilvánosan hálát, amikor pedig sokak jelenlétében cselekszi, akkor, hogy bebizonyítsa: nem ellensége Istennek, sem pedig az Atyának; a hálaadás által minden gyanút eltüntet.

„Elosztá a letelepülteknek, amennyit akartak.” Látod-e, mi a különbség az úr és a szolgák között? Mert azok, akik csak mértékben kapták a kegyelmet, kegyelmükhöz mérten tettek csak csodát, Isten pedig, aki határtalan hatalmú, tekintélyével cselekszik mindent. És szólt a tanítványoknak: „Szedjétek föl a megmaradt hulladékokat. Összeszedték tehát és tizenkét kosarat töltének meg”. Ezt nem  hiábavaló fitogtatásként, hanem azért cselekedte, hogy a csoda szemfényvesztésnek ne lássék. Ugyancsak ezért szaporította a kenyeret a rendelkezésre álló anyagból.

Miért nem a néppel hordatta össze a törmeléket, miért a tanítványokkal? Mert azokat akarta leginkább kitanítani, akik a világ eljövendő tanítói lesznek. A tömeg ugyanis még nem tudott sok hasznot húzni a csodákból. Hiszen azonnal el is felejtették, rögtön más csodát követeltek, míg a tanítványok nem kis hasznot húztak belőle. Annak következtében, hogy a kosarat hordozta, Júdásnak sem volt enyhe az elítélése. Hogy pedig ezt az ő okulásukra cselekedte, az abból is kitűnik, amit végezetül mondott, és amit emlékezetükbe idézett e szavaival: „Még most sem eszméltek ... , hogy hány kosárral szedtetek föl?” (Mt 16,9) Éppen ezért volt annyi kosár, ahány tanítvány. Amikor pedig kioktatta őket, akkor már nem volt annyi, csak hét kosár.

Én nemcsak a kenyér mennyiségét csodálom, hanem a mennyiséggel együtt a maradék mennyiségének pontosságát is. Gondoskodott arról, hogy se több, se kevesebb ne legyen, hanem amennyit akart. Csodálom, hogy előre látta, mennyit fognak fogyasztani. Ez az előrelátás pedig kimondhatatlan hatalmat jelent. A maradékok így mindkét csodát erősítik. Bizonyítják, hogy a csoda nem volt szemfényvesztés és hogy abból, amit ettek, még maradt is.

A halakkal a csodát Krisztus most az ott lévő halak segítségével cselekedte, a föltámadás után azonban minden anyag nélkül. Miért? Azért, hogy megismerd: ő is használta az anyagot, nem azért mintha az anyagra mint alapra szüksége lenne, hanem hogy az eretnekek száját elnémítsa. Krisztus azt tanítja, vessük meg a méltóságokat. „Az emberek pedig . . . mondták, hogy ez bizonnyal az a próféta”. Ó, a torkosság mohósága! Számtalan ennél sokkal nagyobb csodát tett, és mindeddig egyszer sem vallották őt igaz prófétának, csak most, amikor jóllaktak. Ebből is következik, hogy a zsidók valamilyen igazi, kiváló prófétát vártak. Már nekiszegezték ugyanis a kérdést: Te próféta vagy? Másutt pedig: Itt a próféta.

„Azért észrevevén Jézus, hogy készülnek jönni és megragadni őt, hogy királlyá tegyék, ismét a hegyre meneküle maga egyedül.” Bezzeg milyen nagy a torok zsarnoksága! Micsoda ingadozó lelkűek! Már nem akarják többé megbosszulni a törvényt, már nem törődnek a szombat megsértésével, már nem mozgatja őket az Isten ügyének lelkesedése, miután gyomruk már megtelt, mindezt elhagyták. Prófétaként állt közöttük és királlyá akarták koronázni: Krisztus pedig megszökik előlük. Miért? Azért, hogy megmutassa nekünk: vessük meg a földi méltóságokat; és hogy egyúttal megmutassa: semmilyen földi dologra sem szorul rá. Hiszen ő, aki mindenben az egyszerűt választotta magának; anyát, házat, várost, nevelést, ruhát, nem a földiekben tündökölve akart eljönni. Hiszen mennyei tanúi, az angyalok, a csillag, az Atya hangja, a tanúskodó Lélek, a régi prófétai jövendölések mind-mind fényesek és nagyszerűek voltak; a földön azonban mindene szegényes volt, hogy így aztán még jobban kitűnjék hatalma.

Egészen biztosan azért jött Krisztus, hogy minket kioktasson, hogy megvessük az evilágiakat, hogy ne kábuljunk el azoktól, amelyek itt, e világon olyan ragyogóaknak látszanak, hanem nevessük ki ezeket és szeressük az eljövendőket. Aki ennek a világnak dolgait csodálja, az nem fog eltelni a mennyország megcsodálásával. Ezért mondta Pilátusnak is: „Az én országom nem e világból való” (Jn 18,36), hogy ne lássék úgy, mintha emberi félemlítéssel és hatalommal meg lehetne őt győzni. De hát miért mondja a próféta: „Íme, bevonul hozzád királyod, igaz ő és megszabadít, szegény ő és szamáron ül” (Zak 9,9)? Itt a mennyei országról, nem pedig a földiről beszél. Azért mondja máshol: Embertől nem fogadok el dicsőséget.

Tanuljuk tehát meg, szeretteim, megvetni az emberi megtiszteltetéseket, nem pedig vágyódni utánuk! Nekünk ugyanis olyan nagy megtiszteltetésben van részünk, melyhez képest az emberi tisztelet megszégyenítés, nevetség és komédia. Amint a föld gazdagság a mennyeihez képest szegénység, és amint ez az élet a másik nélkül halál, (hiszen így szól Krisztus: „hagyd a holtakra eltemetni halottaikat” (Mt 8,22); hasonlóképen ez a dicsőség, ha ahhoz a mennyeihez hasonlítjuk, szégyen és nevetség. Ne hajhásszuk hát ezt! Mert ha már maguk, akik ezt a tiszteletet adják, silányabbak az árnyéknál és az álomnál is, akkor mennyivel inkább értéktelen az ő dicsőségük: „Minden test ... dicsősége olyan, mint a mező virága” (Iz 40,6). Találunk-e valami silányabbat a mező virágánál? (vö. 1Pét 1,24) És ha még néhány napig tartana is ez a dicsőség, mi haszna lenne ebből a lelkünknek? Semmi. Sőt nagyon is árt, szolgákká tesz, a pénzért vett rabszolgáknál is rosszabbakká, akik nem egy, hanem két, háromezer mást és mást parancsoló úrnak szolgálnak. Mennyivel jobb szabadnak lenni, mint szolgának! Az emberek rabságából megszabadulva a parancsoló Istennek szolgálni.

Végre is, ha annyira szereted a dicsőséget, úgy hát szeresd, de a halhatatlant szeresd! Hiszen ennek mind fönsége, mind pedig haszna nagyobb. Ezek arra kényszerítenek, hogy te, a magad számlájára légy az ő tetszésükre, Krisztus evvel szemben az ajándékok százszorosát téríti meg és ráadásul az örök életet adja. Mi jobb tehát: a földön, vagy az égben; az emberektől, vagy Istentől megcsodáltatni; kárhozatodra, vagy pedig hasznodra? Egy napig viselni csak a koronát, vagy mindörökkön örökké?   

Adj a szűkölködőknek, ne pedig a madárjóslásra készülőknek, hogy pénzeddel lelkük vesztét elő ne segítsd. Mert ha te ez iránt túl sokat érdeklődöl, romlásának okozója leszel. Hiszen ha azok, akik zenekarral keresik kenyerüket, tudnák, hogy mesterségükkel semmi hasznot sem fognak húzni, akkor el se kezdenének játszani. Ha azonban látnak téged, amint tapsolsz, odafutsz, költekezel; még ha nem is akartak volna tovább játszani, a haszonért folytatják. Ha tudnák, hogy senki sem fogja őket dicsérni, a haszon megszűntével azonnal abbahagynák munkájukat. Mivel azonban azt tapasztalják, hogy sokan csodálják mesterségüket, a sok dicsérettől lépre mennek. Hagyjuk abba a haszontalan költekezést! Tanuljuk meg; mikor és miért kell pénzt kiadni, hogy Istent mindkét tekintetben, egyrészt jogtalan vagyongyűjtésünkkel, másrészt haszontalan pazarlásunkkal haragra ne ingereljük!

Milyen büntetésre nem volnál méltó, mikor a szegényt észre sem véve, az utcai nőknek adod pénzedet? Még ha munkád igazságos béréből adnál, nemde akkor is bűn lenne a romlottságot megjutalmazni, és a megérdemelt büntetés helyett valakit tisztelettel elhalmozni? De amikor az árvák becsapásából a tehetetlen aggok kifosztásából szerzett pénzen táplálod a züllött embereket, képzeld csak, micsoda tűz vár az ilyen bűnre!

Figyelj csak Szent Pál szavaira: „Nemcsak akik tesznek ilyeneket, hanem azok is, akik a cselekvőkkel egyetértenek” (Róm 1,32). Talán túlságosan hevesen korholtunk titeket; de ha mi nem korholnánk, úgy gyötrelmek várnak mindazokra, akik nem javulnak meg. Mit használna nektek, ha szép szavakkal beszélnék hozzátok, miközben rossz cselekedeteitek miatt valójában gyötrelmek várnak rátok? Dicséred, ünnepeled és csodálod a táncost? Így még nála is hitványabb lettél! Őt legalább, ha nincs is a bűn híján, látszólag menti nyomora. De te még evvel sem védekezel! Ha őt megkérdezném: Minden más mesterséget félretéve, miért folytatod éppen ezt a piszkos és elátkozott mesterséget? Azt válaszolná: mert kevés munkával sokat kereshetek. De ha téged kérdeznélek meg; miért csodálod a léhát, aki olyan sok ember romlását okozza életével? Te nem folyamodhatnál ehhez a védekezéshez, hanem lehajtott fejjel lennél kénytelen elpirulni. Ha a mi kérdéseinkre meg sem tudsz mukkanni, akkor hogy állsz majd, amikor megjelenik a borzalmas és elkerülhetetlen ítélőszék, mely előtt számot fogunk adni gondolatainkról és tetteinkről? Milyen arccal fogsz a bíróra nézni? Mit fogunk mondani ott? Milyen védekezéssel hozakodunk majd elő? Melyik mentegetőzést fogjuk alkalmasnak vagy alkalmatlannak találni?

Vajon cselekedhetünk-e így a költekezésért, az élvezetért, másoknak, akiket ezzel az eljárással pusztulásra kényszerítünk, veszedelmére? Biztos; akkor majd semmit sem tudunk mondani, hanem szükségképpen sohasem végződő, határtalan gyötrelem lesz a büntetésünk. Hogy ez meg ne történjék, azért már itt a legnagyobb igyekezettél törekedjünk arra, hogy innen jó reménnyel elzarándokolva elnyerjük az örök boldogságot, melyet bárcsak mindegyikünk elérne, a mi Urunk. Jézus Krisztus kegyelme és jósága által, aki által és akivel dicsőség az Atyának és a Szentléleknek, most és mindörökké! Ámen.

Szentmise nagyböjt III. vasárnapján

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. március 8-án 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Bruno Astensis beszéde nagyböjt III. vasárnapjára; Homilia 40., PL 165:794–796. In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 141–146. o.

Szent Máté evangélista elbeszélése szerint ez az ember nemcsak süket, hanem vak is volt (Mt 12,22). Vak ugyanis minden ember, ki nem követi a fényt, amely azt mondja: „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Néma pedig az, aki nem tudja vétkeit megvallani, s ajkait Isten dicséretére megnyitni. Ördöge meg annak van, ki nagy bűnben megmarad; s ezért int bennünket az Apostol: „Ne uralkodjék tehát a bűn halandó testetekben!” (Róm 6,12) Ameddig ugyanis a bűn uralkodik az emberen, addig legyőzött fogolyként tartja őt az ördög. Itt tehát a vakot és némát rögtön meggyógyítja Jézus, mihelyt az Úrhoz vezetik, és bűneit megbánja, úgy, hogy megszabadulva az ördögtől, beszél és lát. Beszél, de nem üres haszontalanságokat, mint azelőtt, hanem szent és üdvös dolgokat, amilyenek teremtményhez illenek. Lát, de nem hiúságokat szíve szemével, hanem az élet és igazság fényét értelmének szemével.

„Némelyek pedig közületek mondák: Belzebub, az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket” (Lk 11,15). Ezekről így beszél Máté evangélista: „A farizeusok pedig mondák, az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket” (Mt 9,34). A farizeusok ugyanis minél jobbaknak és bölcsebbeknek látszottak a többieknél, annál nagyobb irigységgel izgattak az Úr ellen. De ki tanított benneteket erre, farizeusok? Ha nem lennétek Belzebub tanítványai, az ő szócsöveiként ilyeneket nem mondanátok. Látjátok, hogy Jézus halottakat támaszt föl, vakokat megvilágosít, poklosokat megtisztít, minden nyomorúságot és betegséget meggyógyít; s azt mondjátok, hogy Belzebub segítségével űzi ki az ördögöket? Vajon Belzebub, a legyek istene tudott-e valaha ilyent tenni?

„Mások megkísértvén, égi jelet kérének tőle” (Lk 11,16). A másik evangélista mondja el, mit felelt nekik az Úr: „A gonosz és házasságtörő nemzedék jelet kíván; de nem adatik neki jel, hanem csak Jónás próféta jele. Mert valamint Jónás a cethal gyomrában volt három nap és három éjjel, úgy leszen az Emberfia a föld szívében három nap és három éjjel” (Mt 12,39–40). Elég nektek ez a jel, sem a földről, sem az égről nem láthattok más jelet! Csodálatos, nagy jel az, hogy három napra és három éjjelre az emberek hatalmába adta magát az, ki mindent hatalmában tart. Mit jelent ugyanis „a föld szívében”, ha nem azt, hogy a bűnösök kényében, hatalmában, vágyában? Erről maga az Úr is beszélt Pilátusnak: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan fölülről nem adatott volna neked” (Jn 19,11). Amint ugyanis az ég az igazakat jelenti, úgy a föld jelenti a bűnösöket. Ezekről azonban föntebb már szóltam.

De menjünk tovább! "Ő pedig látván gondolataikat, mondá nekik: Minden magában meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik. Ha tehát a sátán magával meghasonlott, miképpen állhat fönn az ő országa? Mert azt mondjátok, hogy Belzebub által űzöm ki az ördögöket” (Lk 11,17–18). Nyilvánvalóan az én gondolatmenetem következményéhez jutnak, kik azt mondják, hogy Belzebub erejével űzi ki az ördögöket. Ha ugyanis így volna, amint ők mondják, Belzebub már teljesen elvesztette volna erejét és hatalmát. Mert ha az ördögök egymás ellen háborút viselnének, vajmi kevés, sőt semmi erejük nem volna az emberek ellen. Pedig elég szomorú, hogy alig van néhány ember, akik annyira egyetértenének a jóban, amennyire a gonosz lelkek szövetkeztek a rosszra. Mert bár a számuk végtelenül nagy, abban mégis mind egyetértenek, hogy csak rosszat kívánnak cselekedni. Ha ugyanis a rosszra való eme egyetértés nem lett volna meg bennük, és bűnbánatot akartak és tudtak volna tartani, akkor Belzebub országa elpusztult volna. Látunk ilyet más birodalmakban.

Nem úgy van tehát, ahogy ők mondják, nem űzi ki a sátánt a sátán, sőt inkább egymásnak mindnyájan mindenben segítenek. Ezért mondja az ördögről az Úr Jób által: „Teste, mint az öntött pajzs, egy-máshoz simuló pikkelyekből van egyberakva; az egyik a másikhoz lapul, még levegő sem férkőzik közéjük; az egyik a másikhoz tapad, egymást tartják s el nem válnak” (Jób 41,6–8). Ezekkel a szavakkal azt mondja ugyanis, hogy a gonosz lelkek oly szoros egyetértésben vannak egymással, hogy semmiképp sem tudnak egymástól elszakadni. Az ördögök testületén értenünk kel! ugyanis a gonoszlelkek egész hadseregét. Bárcsak lehetséges volna, hogy az ő nagy békéjük és egyetértésük fölborulna, s a rossz amaz országa fölbomolna!

Folytassuk! „Ha pedig én a Belzebub által űzőm ki az ördögöt, a ti atyáitok ki által űzik ki?” (Lk 11,19) Ha rólam, mondja, ilyeneket gondoltok, mit mondotok tanítványaimról? Tudom ugyanis, hogy nem értitek meg a tanítványokat, kik oly szörnyű dolgokat gondoltok a Mesterről. Az apostolokat ugyanis farizeusok fiainak nevezték, mert ők is es mindenki más, ki hitt a föltámadásban, amit a farizeusok hirdettek, a farizeusokat mintegy atyáiknak es mestereiknek tekintették. Ebből az is érthető, hogy a tanítványok ennek a szektának a követői voltak; ez a szekta ugyanis a többinél jobb volt, bár sok dologban ez sem volt jó. Ezért olvassuk az Apostolok cselekedeteiben, hogy Pál apostol! is fölkiáltott: „Én farizeus és farizeusoknak a fia vagyok, a reménység és pedig a holtak föltámadása miatt állok törvény előtt” (ApCsel 23,6). Ez az az ok, amiért Krisztus tanítványai farizeusok fiainak mondatnak.

Tovább menve: „Azért ők lesznek a ti bíráitok” (Lk 11,19). Ők ugyanis tizenkét székben fognak ülni, ítélvén Izráel tizenkét törzsét. „Ha meg én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, bizonyára elérkezett hozzátok az lsten országa” (Lk 11,20). Hogy pedig ez mit jelent, kimutatja a másik evangélista, mondván: „Ha meg én az Isten Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor elérkezett hozzátok az Isten országa” (Mt 12,28). Ez pedig igaz, nem lehet kételkedni, eljött hozzánk Isten országa. Ahol ugyanis Isten Lelke, ott van Isten országa. A Szentlelket pedig Isten ujjának mondja a kegyelmek sokágú szélosztása miatt. A test egyetlen részében sincs ugyanis annyi ág, amennyi a kézen az ujj. Olyan ez, mintha mondaná: Én pedig Isten Lelke s az istenség ereje által űzöm ki az ördögöket, mert alá vannak nekem vetve, mert hatalmamban vannak, mert nem tudnak nekem ellenállni, mert megkötözve, bilincsben tartom őket.

„Midőn az erős fegyveresen őrzi udvarát, békében van a tulajdona. De mikor nálánál erősebb jővén, legyőzi őt, minden fegyverzetét elveszti, melyben bízott, és elosztja prédáját” (Lk 11,21–22). Erős volt ugyanis az ördög, de én erősebb vagyok. Beléptem házába, e világra jöttem, mely az ő háza volt; de közel van az idő, mikor e világ vezérét kidobják. Megkötöztem, edényeit összetörtem, s a szerencsétlen embereket, kiket legyőzött, szolgaságából megszabadítottam. Nincs hát velem, nem is gyűjt velem, ördögöt se űz ki velem, nem gyógyítja meg az embereket, mint én, nem gyűjti össze a nyájat, nem is vezeti az élet legelőire, mint én. Mit tesz hát? Akarod hallani, mit? Szétszór, gyilkol, és akiket csak tud, a halálra és örök kárhozatra cipel. Ezt jelenti az: „Aki nincs velem, ellenem vagyon, és aki nem gyűjt velem, szétszór” (Lk 11,23).