Szentmise negyvened vasárnapon (nagyböjt I. vasárnapján)

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. február 22-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Aranyszájú Szent János homíliája Krisztus megkísértéséről a pusztában, In Matthaeum hom. 13,1–4; PG 57:207–213. In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 122–132. o.

Akkor Jézust a pusztába vivé a Lélek, hogy megkísértse az ördög. Akkor; mikor? A Lélek leszállása után, miután a fölülről jövő szózat azt mondotta, „Ez az én szerelmes fiam, kiben nekem kedvem telt” (Mt 3,17). S az a csodálatos, hogy ugyanaz a Szentlélek által, mert azt mondja, hogy az vitte őt oda. Minthogy pedig mindent a mi okulásunkért tett és szenvedett, azért vállalta az odavitetést és az ördöggel szemben való küzdelmet, hogy mindaz, aki már megkeresztelkedett és esetleg a keresztség után még nagyobb kísértéseket kell elszenvednie, ne zavarodjék meg, mint az, kivel nem várt dolog történik, hanem maradjon férfias, mindent elviselvén, mint midőn a dolgok rendben következnek egymásra.

Hiszen azért kaptad a fegyvereket, nem tétlenkedésre, hanem harcra. Ezért nem szünteti meg Isten a föltámadó kísértéseket sem, mindenekelőtt pedig, hogy megtudd, hogy erősebb lettél, azután, hogy tudj szerény lenni, és az adományok nagysága se tegyen fölfuvalkodottá, midőn látod magadat a kísértések súlya alatt vergődni, ezenkívül, hogy az a gonosz ördög, amelyik esetleg még kételkedik abban, hogy elpártoltál tőle, a kísértésekből végleg megtapasztalhassa, hogy te végérvényesen elhagytad és szakítottál vele, negyedszer, hogy erősebbé és vasnál is szilárdabbá válj ezáltal, ötödször, hogy világosan megismerd a rád bízott kincseket.

Mert nem támadna már az ördög, ha nem tudná, hogy még nagyobb dicsőségben vagy. Ádám ellen is azért támadott föl mindjárt kezdettől fogva, mert tudta róla, hogy nagy méltóságot élvez. Jób ellen is azért lépett csatasorba, mert látta, hogy a mindenség Istene is megkoszorúzta és magasztalta. De miért mondja akkor: „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek”? (Mt 26,41) Ezért nem úgy mutatja be Jézust, mint, aki egyszerűen ment, hanem az isteni terv szerint ragadtatott, hogy jelezze ezáltal, hogy nem kell magunkat belevetnünk, de ha beleesünk, férfiasan meg kell állnunk a helyünket.

S fontold meg, hová viszi öt a lélek, nem városba - nem a köztérre, hanem a pusztába. Mivel a gonosz lelket akarja odacsalni, azért nemcsak a böjttel, hanem már magával a hellyel is alkalmat szolgáltatott neki. Mert leginkább akkor támad az ördög, midőn egyedülállókat és magányosokat lát. Kezdetben is így támadta meg az asszonyt, mikor észrevette, hogy egyedül van és férje nélkül találta őt. Amikor azonban másokkal együtt és egybegyűlteket lát, nem ilyen merész és meg sem jelenik. Ezért kell s leginkább ezért szükséges, hogy gyakran összejöjjünk, nehogy kezére járjunk az ördögnek.

Tehát a pusztában találta meg őt, mégpedig az úttalan pusztában, mert hogy ilyen volt a puszta; azt Márk jelzi mondván, hogy „a vadállatokkal volt” (Mk 5,13). Fontold meg, mily gonoszsággal és hitványsággal közeledett hozzá, s milyen időt választott. Nem megy ugyanis a böjtölőhöz, hanem az éhezőhöz, hogy megtanuld, milyen jó dolog az a böjt és mily hatalmas fegyver az ördöggel szemben, és hogy a keresztség után már ne legyen helye az élvezetnek, a részegségnek és a telt asztal örömeinek, hanem a böjtnek. Hisz ő is ezért böjtölt, nem mintha neki a böjtre szüksége lett volna, hanem, hogy minket neveljen. Minthogy ugyanis a keresztség előtti bűnöket a gyomornak való szolgálat idézte elő, azért amiként a meggyógyítottnak a gyógyító azt parancsolja, hogy ne tegye többé azt, ami betegségét okozta, ugyanúgy ő is a keresztség után a böjtöt vezette be. Hisz Ádámot is a gyomor meg nem fékezése vetette ki a paradicsomból és Noé idejében is ez idézte föl a vízözönt, s a szodomaiakra is ez sújtotta a villámokat. Mert ha a paráznaság volt is a bűnük, mégis mindkét utóbbinak a bűne itt gyökerezett, amint Ezekiel jelzi is, midőn mondja: „Íme, ez volt a gonoszsága Szodoma nővérednek: a kevélység, a kenyér bősége és a gazdagság ...” (Ez 16,49).

A zsidókra is ezek hozták a legnagyobb bajokat, a részegség és a dőzsölés vitte őket a törvényszegésbe. Azért böjtölt tehát ő is 40 napig, hogy megmutassa nekünk üdvösségünk orvosságát, hosszabbra azonban nem nyújtotta, nehogy a csoda túlhajtásával veszélyeztesse eljárásának valódiságába vetett hitünket. Most ez ugyanis egyáltalán nem történt meg, hiszen Mózes és Illés is Isten erejével megerősítve ugyanilyen hosszú böjtre tudott vállalkozni. Ha pedig tovább ment volna, akkor sokan kétségbe is vonták volna, hogy testet vett föl. Tehát „miután 40 nap és 40 éjjel böjtölt, azután megéhezék”: alkalmat szolgáltatott neki, hogy hozzá jöjjön, hogy vele szembeszállván megmutassa, miképpen kell helytállani és győzni. Az atléták is így tesznek, mert midőn tanítványaikat arra tanítják, hogyan kell helytállani és győzni, a gyakorlótereken önként szállnak szembe másokkal s ellenfeleik testén mutatják meg nekik azt, hogyan tanulhatják meg és sajátíthatják el a győzelem módját. Akkor is ez történt. Minthogy azt (az ördögöt) erre akarta rábírni és megéhezését is ismertté tette előtte s mikor megjelent, fogadta és fogadván egyszer, majd másodszor, sőt harmadszor is a hozzá illő szelídséggel leterítette őt.

De nehogy ezeket a győzelmeket csak úgy mellékesen érintvén a ti hasznotokat csökkentsük, az első összecsapástól indulunk ki, de aztán mindegyiket pontosan megvizsgáljuk. Mivel megéhezett, mondja: „Hozzájárulván a kísértő, mondá neki: Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy e kövek kenyerekké váljanak!” Minthogy ugyanis hallotta az égből jövő szózatot: „Ez az én szeretett Fiam” (Mt 3,17). S hallotta azt is, hogy János milyen tanúságot tett felőle, ezek után pedig éhezni látta: teljes bizonytalanságban volt, a róla mondottak miatt nem hihette, hogy pusztán csak ember, de mivel éhezni látta, lsten Fiának sem merte tartani. Ilyen tanácstalanságban lévén, kétkedő szavakat használ. S miként kezdetben, midőn Ádámhoz közeledett, nem létező dolgokat talált ki, hogy a létezőket megtudja: ugyanúgy most is, minthogy világosan nem ismerte üdvözítésünk nagyszerű titkát s hogy kivel áll szemben, más hálókat igyekszik szőni, hogy azokkal megtudhassa azt, ami számára rejtély és homályos volt.

Mit is mond tehát? „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy e kövek kenyerekké váljanak!” Nem azt mondta, mivel megéheztél, hanem „"ha Isten Fia vagy”, mert azt hitte, hogy ezekkel a magasztalásokkal rászedheti őt. A megéhezést pedig azért hallgatja el, nehogy úgy tűnjék, mintha azért hozná ezt föl, hogy ócsárolja őt. Minthogy ugyanis nem ismerte az itt végbemenő dolgok magasztosságát, azt gondolta, hogy ez szégyenére válik. S ezért a hízelgőnek alattomosságával csupán csak méltóságát említi. Mit tesz tehát Krisztus? Visszautasítja esztelenségét és kimutatja, hogy nem szégyenletes dolog az, ami történt vele, s nem méltatlan az ő bölcsességéhez az, amit hízelegve (az ördög) elhallgatott, ő éppen ezt állítja előtérbe, s ezt a megállapítást teszi: „Nemcsak kenyérrel él az ember”. Így tehát a gyomornak az igényességéből indul ki. Te pedig vedd észre annak a gonosz léleknek a gazságát is, hogyan kezdi meg cselvetését s miképp emlékszik még mindig megszabott mesterségére. Mert amivel az első embert kivetette és sok más bajba keverte, ugyanazzal szövi most is cselvetését: a gyomor mértéktelenségével.

Még most is számos esztelenről lehet hallani, akik mondják ugyan, hogy a gyomor számtalan rossznak a forrása. De Krisztus meg is mutatja, hogy az erényes embert még ez a zsarnok sem tudja nem illő dolgok véghezvitelére kényszeríteni és böjtöl és parancsának nem engedelmeskedik, hogy ráneveljen minket arra, hogy az ördögnek semmiben sem engedelmeskedjünk. Mivel ugyanis az első ember ily módon sértette meg Istent törvényszegéssel, bőségesen kioktat arra, hogy még ha olyant parancsolna is az, ami nem törvényszegés, még így se engedelmeskedj neki. De mit is beszélek törvényszegésről? Hiszen még ha valami hasznosat mondanának neked a gonosz lelkek – így szól –, még akkor se hallgass rá! Így hallgattatta el ő is azokat az ördögöket, melyek hirdették, hogy ő Istennek Fia (Lk 4,35).

Pál is megfeddette őket, mikor ugyanazt kiabálták, bár hasznos lett volna az, amit mondottak. De hogy azokat teljesen megvesse és ellenünk irányuló cselvetéseiket egészen elhárítsa, még midőn hasznos tanokat hirdettek, akkor is visszautasította őket, szájukat befogatta és hallgatást parancsolt nekik (ApCsel 16,18). Már csak ezért sem egyezett bele szavaiba, hanem mit mondott? „Nemcsak kenyérrel él az ember.” Ez pedig körülbelül azt jelenti, hogy igével is tudja táplálni az Isten az éhezőt és bizonyítékot is tud erre fölhozni az Ószövetségből, s így ránevel bennünket arra, hogy még ha éhezünk és bármi más szenvedés is ér bennünket, akkor sem szabad elpártolnunk az Úrtól.

Ha pedig valaki azt mondaná, hogy mégis meg kellett volna azt mutatnia (tudniillik, hogy a köveket kenyerekké tudja változtatni), kérdezem: miért s milyen oknál fogva? Hiszen nem azért mondta az ezeket, mert hinni akart, hanem azért, mert úgy gondolta, hogy hűtlenségbe viheti. Mivel az első embereket is így szedte rá s megmutatta, hogy nem igen hittek Istennek. Mert ellenkező dolgokat ígért, mint amiket Isten mondott, s hiú reményeket táplálván bennük, a hitetlenségbe döntötte őket, és így azokból a javakból kivetette őket, amelyeknek eddig birtokában voltak. Krisztus ellenben megmutatta, hogy ő sem akkor annak (az ördögnek), sem pedig később az ugyanúgy gondolkodó s tőle jelet kérő zsidóknak nem engedelmeskedik, s mindezzel nevel bennünket, hogy még ha meg is tudnánk tenni valamit, semmit se tegyünk hiúságból és ok nélkül s még kényszerűségből se engedelmeskedjünk az ördögnek.

Mit tesz már most ez az átkozott? Nem tudván rábeszélni annak megtételére, amit parancsolt, ámbár olyan nagy éhség gyötörte őt, másra tér át mondván: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat, mert meg van írva, hogy angyalainak parancsolt felőled, és kezeikben hordoznak téged” (Zsolt 91, 11). Miért teszi oda minden egyes kísértése elé: „Ha Isten Fia vagy”? Mert amit régen tett, most is azt teszi. Mert amint akkor megrágalmazta Istent mondván: „Azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik szemetek” (Ter 3,5), így akarván kimutatni, hogy rászedettek és félrevezettettek és semmi jóban sem részesültek, ugyanígy itt is azt jelzi, s mintegy alattomban mondja is: Hiába nevezett téged Fiúnak és megcsalt az ajándékkal, mert ha nem így volna, meg kellene mutatnod, hogy van ilyen hatalmad.

Minthogy pedig az Írásokból vette bizonyítékát (tudniillik, az ördög), ő is a próféta tanúságát hozza föl. Hogyan viselkedett tehát Krisztus? Nem méltatlankodott. Nem gerjedt haragra, hanem nagy szelídséggel ismét az Írásokból szól hozzá: „Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet”, oktatván minket, hogy az ördögöt nem csodajelekkel, hanem türelemmel és kitartással kell legyőzni és egyáltalán semmit sem kell tenni a fitogtatás kedvéért és dicsőségvágyból. Annak (az ördögnek) az ostobaságát pedig már a tőle fölhozott bizonyítékból is kiveheted. Az Úrtól fölhozott mindkét bizonyíték ugyanis nagyon megfelelően van egybehangolva, az övéi pedig együgyűen és mintegy tetszés szerint vannak elővéve a nélkül, hogy az előterjesztett dologhoz vágynának.

Mert biztosan nem azért íratott meg, „hogy angyalaidnak parancsolt felőled”, hogy önmagunk levetésére és veszélybe rohanására buzdítson, s egyébként se az Úrról mondatott ez. Ezt azonban meg se cáfolja, bár nagyon arcátlanul és teljesen ellenkező értelemben használja föl az ördög az igét. Hiszen senki sem kéri ezeket az Isten Fiától, hanem csak az ördögnek és sátánnak tanácsa lehet, hogy levesse magát a mélységbe, Istené pedig az, hogy a fekvőket is talpra állítsa. Mert ha hatalmát kell megmutatnia, akkor ne magát vesse le és ő bukjék le, hanem másokat mentsen meg. Hisz önmagát a mélységbe és szakadékba vetni, az ő harcmodorához tartozik. Így szokott tenni mindenütt az a csábító. Krisztus pedig midőn ezeket mondja, akkor sem nyilatkoztatja ki magát előtte, hanem úgy beszél hozzá, mintha csak ember lenne, mert azt mondani, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember” és hogy „ne kísértsd a te Uradat, Istenedet”, nem annyira önmaga elrejtésére irányult, mint inkább arra, hogy magát úgy mutassa, mint aki egy a sok közül.

S ne csodálkozzál azon se, hogy mikor Krisztushoz beszél, gyakran fordít a dolgon. Mert miként az ökölvívók, midőn halálos csapásokat kapnak sok vértől elöntve és homályba borulva elszédülnek, ugyanúgy ő is az első és második csapástól elhomályosodva, egyszerűen csak azt mondja, ami éppen eszébe jut, és kész a harmadik összecsapásra is. „És egy igen magas hegyre vivé őt (az ördög) és megmutatta neki a világ minden országait és mondá neki: mindezeket neked adom, ha leborulva imádasz engem. Akkor mondá (Jézus): Távozzál sátán, mert írva vagyon: a te Uradat és Istenedet imádjad és csak neki szolgálj.” Minthogy pedig már az Atya ellen is vétkezett, mert mindarról ami azé, azt mondta, hogy az övé és magát Istennek akarta vallani, mintha ő lenne a mindenség alkotója, ekkor megfeddette, de ekkor sem túlságosan, hanem egyszerűen így: „Távozzál sátán!”, ami inkább parancs, mint dorgálás. Mert amint kimondta neki: „Távozzál”, már meg is futamította, mással ugyanis már nem is kísértette meg.

És hogyan mondhatja Lukács azt, hogy elvégezett minden kísértést (az ördög). Én úgy hiszem, hogy a kísértések kútfőiről mondja ezt, mindet említi, mivel ezekben a többi is mind benne foglaltatik, hiszen számtalan rossznak a foglalatai ezek: a gyomornak szolgálni, a hiú dicsőségre törekedni, a földi dolgok szenvedélyes szeretetének alávetve lenni. Minthogy pedig ez az átkozott is tudta, hogy mindezek között a legsúlyosabb a gazdagság utáni vágy, ezt tette a legutolsó helyre: már elejétől kezdve ott vajúdott, de mindvégig tartogatta és csak utoljára került sorra, mivel súlyosabb a többinél. Hiszen ez az ő küzdelmének a törvénye, hogy ami az elbuktatásra legalkalmasabbnak látszik, azt a végére hagyja. Jóbbal is így tett. Azért itt is azokkal kezdte, amik legyőzhetőbbeknek és gyöngébbeknek látszottak, és úgy ment át a súlyosabbakra.

Hogyan kell tehát vele szembeszállni? Úgy, amint Krisztus megmutatta nekünk. Istenhez kell menekülnünk, hogy se az éhség ne sújtson le bennünket, kik hisszük, hogy igéjével is tud táplálni bennünket, és azokkal a javakkal se kísértsük meg az adományozót, melyeket tőle kapunk, hanem megelégedve a fölülről jövő dicsőséggel, az emberi dicsőséget ne vegyük semmibe, s mindenütt mint fölösleges dolgot vessük meg. Mert semmi sem tesz bennünket annyira az ördög alattvalóivá, mint a gazdagság utáni vágy és a kapzsiságnak a szenvedélye. És ezt a most történőkben is meg lehet látni.

Hiszen most is vannak, kik így beszélnek: mindezeket neked adjuk, ha leborulva imádasz minket, kik ugyan természetszerű emberek vagyunk, de annak (az ördögnek) eszközeivé lettünk. Hisz akkor is nem csupán egyedül, hanem mások által is megtámadta, mint Lukács világosan ki is mondta, hogy: „Elhagyá őt egy időre” (Lk 4,13), és ezzel kijelentette, hogy ezek után tulajdon eszközeivel támadta meg. „És íme, angyalok jövének, és szolgálának neki:” Míg a küzdelem folyt, nem engedte, hogy megjelenjenek, nehogy azonnal elijesszék a zsákmányt. Mikor azonban már mindennel megcáfolta és megszalasztotta, akkor jelennek meg azok, hogy megtanuld, hogy téged is csak akkor fogadnak tapsoló és minden oldalról körülvevő angyalok, ha őt követve győzedelmeskedsz is. Hiszen Lázárért is csak a szegénység, éhség és mindenféle gyötrelem tüzes kemencéje után mentek el az angyalok. Sőt amint már mondtam is, most is sok olyant mutat nekünk Krisztus, ami hasznunkra válik. De ezeket is mind érted művelte, hogy utánozzad őt és te is győzedelmeskedjél.

Szentmise hamvazószerdán

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. február 18-án 17:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Szent Ágoston homíliája nagyböjt kezdetére, In Quadragesima Sermo 205. (Alias de diversis 68.) PL 38:1039–1040. In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 117–121. o.

Az ünnepélyes visszatéréssel megjelent nagyböjtnek a megtartását a mai napon megkezdjük: kell, hogy ez alkalommal buzdítást is intézzünk hozzátok, hogy Istennek a szolgálatunk által közvetített szava a test szerint böjtölőket szívükben táplálja és így a belső ember az ő táplálékával fölüdülve, a külsőnek sanyargatását végre tudja hajtani, és erősebb legyen annak elviseléséhez. Illik, ugyanis a mi jámborságunkhoz, hogy mi, akik a megfeszített Úrnak már közelgő szenvedését készülünk megünnepelni, a visszaszorított testi élvezeteknek a keresztjét is mi magunk készítsük el magunknak, miként az apostol mondja: „Akik pedig Jézus Krisztuséi, megfeszítették testüket a szenvedélyekkel és kívánságokkal együtt” (Gal 5,24). Mert ezen a kereszten kell függenie a kereszténynek állandóan, a kísértések között vezető egész életén át. Ugyanis nem ebben az életben van ama szögek kitépésének az ideje, amelyekről a zsoltár mondja: „Szögezd át félelmeddel testemet” (Zsolt 118,120).

A test, a testi vágyakat jelenti, a szögek az igazság parancsai: ezekkel szögezi át amazokat az Úr félelme, amely minket, mint neki kedves áldozatot feszít keresztre. S ezért azt is mondja az Apostol: „Kérlek tehát benneteket testvérek, az Isten irgalmasságára, hogy adjátok testeket élő, szent és az Istennek tetsző áldozatul” (Róm 12,1). Tehát a kereszt az, amiben Isten szolgája nemcsak hogy nem szégyenül meg, hanem még dicsekszik is mondván: „Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak keresztjében, aki által a világ megfeszíttetett nekem, és én a világnak” (Gal 6,14).

Az a kereszt pedig nem negyven napig tart, hanem ezen az egész életen át, amit jelez annak a negyven napnak misztikus száma is: akár mert a világba lépni szándékozó ember, amint egyesek állítják, negyven napig alakul ki az anyaméhben, akár mert a négy evangélium összhangban van a tízes Törvénnyel és a négyszer tíz ezt a számot adja, nekünk pedig megmutatja, hogy ebben az életünkben mind a két szentírásra szükségünk van; akár pedig bármilyen valószínű oknál fogva, amilyen okot a jobb és ragyogóbb elme találhat.

Ezért Mózes is, Illés is és maga az Úr is 40 napig böjtölt: hogy Mózesben is, Illésben is és magában Krisztusban is, azaz a Törvényben és a Prófétákban, sőt magában az Evangéliumban is oktatást nyerjünk arra, hogy velünk is ugyanaz történik, s hogy ne alakuljunk át ehhez a világhoz és ne tapadjunk hozzá, hanem feszítsük keresztre a régi embert, nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben éljünk, hanem öltsük magunkra az Úr Jézust, és ne gondozzuk testünket a vágyakozásokban (vö. Róm 13,13 sk.). Így élj itt mindig keresztény: ha nem akarod, hogy lépéseid a földi iszapban elmerüljenek, ne szállj le a keresztről!

De ha ezt kell tenni ezen az egész életen át, mennyivel inkább a nagyböjt eme napjaiban, melyek nemcsak alkotórészei ennek az életnek, hanem azt valóban jelképezik is. A jámbor cselekedeteket a nagyböjtben buzgóbban kell gyakorolni. Bár más napokon se nehezedjen el szívetek tobzódásban és részegségben (Lk 21,34); ezekben (a napokban) azonban böjtöljetek is! Egyéb napokon se kövessetek el házasságtörést, paráznaságot és semmiféle meg nem engedett tisztátalanságot, ezekben pedig még hitveseitektől is tartózkodjatok! Amit elvontok magatoktól böjtöléssel, azt adjátok hozzá alamizsnáitokhoz bőkezűséggel! Azt az időt, amit eddig házassági jogotok gyakorlása foglalt le, most vezeklésre fordítsátok! A testet, amelyet a testi vágyak elpuhulttá tettek, tiszta könyörgésekkel kényszerítsétek leborulásra! A kezeket, amelyek ölelésre hajlottak, imádságra tárjátok ki! Ti pedig, akik máskor is böjtöltök, most fokozzátok, amit tesztek! Akik más napokon állandó megtartóztatással sanyargatjátok testeteket, ezekben gyakrabbi és belsőségesebb imákban tapadjatok Istenetekhez! 

Mindnyájan egyetértően, minden hívők híven, mindnyájan e zarándoklásban az egyetlen haza vágyával sóhajtozzunk és a szeretetben buzgólkodjunk! Istennek azt az ajándékát, amelyik nincs meg bennünk, senki másokban ne irigyelje és ne gúnyolja! A lelki javakban tekintsd magadénak, amit szeretsz testvéredben: és tekintsd az övének, amit ő szeret tebenned! Senki se színlelje az önmegtagadás látszata alatt inkább csak a gyönyörök megváltoztatását, mint azok eltávolítását, hogy finom ételeket keres, mivel hússal nem táplálkozik és különleges italokat, mivel bort nem iszik; nehogy mintegy a test megfékezésének jogcímén még inkább a gyönyörnek adja magát! A tisztáknak ugyan minden táplálék tiszta: de semmiben sem tiszta a kicsapongás.

Elsősorban a viszálykodástól kell tartózkodnunk. Mindenekelőtt a viszálykodásoktól és egyenetlenkedésektől tartóztassátok meg magatokat, testvérek! Emlékezzetek a prófétára, aki egyeseket megdorgál és kiáltja: „Íme, böjtötök napján is a saját hasznotokat keresitek, mert valamennyi adóstokat zaklatjátok és ököllel verekedtek, hangotok a kiabálástól hangzik” (Iz 58,3 sk.), és más hasonlókat. S ezekre emlékezve hozzákapcsolja: „Nem ez a böjt, amelyben én kedvem lelem, úgymond az Úr”. Ha kiabálni akartok, azt kiáltsátok gyakran, amiről írva van: „Szavammal az Úrhoz kiáltok” (Zsolt 141,2). Ez nem a viszálykodásnak, hanem a szeretetnek, nem a testnek, hanem a szívnek a szava. Nem ilyen az, amiről mondva van: "Azt vártam, hogy cselekedete igaz legyen, és íme, gonosz, hogy igazságot szolgáltasson, és íme, jajveszékelést okoz” (Iz 5,7).

Bocsássatok meg és bocsánatot fogtok nyerni, adjatok és adatni fog nektek (Lk 6,31 sk.) Ez az imádságnak két szárnya, amellyel lstenhez repül: ha (az imádkozó) elfelejti a bűnösnek megbántását, és adományt nyújt a szűkölködőnek. 

Szentmise ötvened vasárnapon

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. február 15-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Tiszteletreméltó Szent Béda magyarázata a jerikói vak meggyógyításához (In Lucae ev., lib. V, cap. 18; PL 92:558–559). In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 113–116. o.

„Lőn pedig, mikor Jerikóhoz közeledett, hogy egy vak ült vala az útfélen kéregetvén. És amint hallotta az átvonuló sereget, tudakozódék, micsoda az. Mondák neki, hogy a Názáreti Jézus megyen arra.” Ez a vak képletesen az emberiséget jelenti, amely az ősszülőkben a paradicsom örömeiből kiűzetve az égi fény világosságát nem ismeri, hanem kárhozatának sötétségében szenved. De mikor Jézus Jerikóhoz közeledik, a vak szemei megnyílnak. Jerikó ugyanis annyit jelent, mint hold. A hold pedig a Szentírás szóhasználata szerint a test romlandóságát jelenti, amennyiben minden hónapban elfogy, s így testi életünk mulandóságát jelzi. Midőn tehát Teremtőnk Jerikóhoz közeledik, a vak visszakapja a világosságot, mert mikor az Isten romlandó testünket fölvette, az emberi nem az elvesztett fényt visszakapta. És méltán mondja róla, hogy ez a vak az út mellett ült, és azt, hogy koldult. Mert maga az Igazság mondta: „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Tehát, ki nem ismeri az örök fény ragyogását, vak az. De ha már hisz a Megváltóban: az út mellett ül. Ha azonban már hisz, de az örök világosságért nem akar könyörögni, nem akar imádkozni, akkor vakon az út mentén ül ugyan, de nem koldul. Ha pedig hisz is és könyörög is, akkor az út mentén ül a vak és koldul.

„És kiálta, mondván: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! Az elöl menők pedig inték őt, hogy hallgasson. De ő annál jobban kiáltozék: Dávidnak Fia, könyörül rajtam.” Mit jelentenek azok, akik a közeledő Jézus előtt mennek, hacsak nem a testi vágyak tömegeit és a bűnök sokaságát, amelyek, mielőtt Jézus a szívünkhöz jutna, kísértéseikkel összeszedettségünket szétszórják és a szív szavát az imádságban megzavarják? Mert gyakran, amikor az elkövetett bűnök után vissza akarunk térni az Úrhoz, mi ugyanezen bűnök miatt bocsánatért esedezünk, szívünkben fölbukkannak az elkövetett bűnök emlékei, elménk összeszedettségét lerontják, összezavarják, és lelkünket és könyörgő szavunkat elnyomják. De akit a tömeg fedd, hogy hallgasson, annál inkább kiált, mivel az érzéki gondolatok minél inkább háborgatnak minket, annál forróbban kell az imádságban kitartanunk.

„Megállván tehát Jézus, parancsolá, hogy vezessék őt hozzá.” Íme áll, aki az előbb még elment mellette, mivel míg a fantáziaképek tömege miatt az imádságban szenvedünk, úgy látjuk, hogy Jézus elmegy mellettünk. De ha aztán még buzgóbban imádkozunk, Jézus megáll és visszaadja a világosságot, mivel Isten a szívünkhöz nyúl és az elvesztett világosságot visszakapjuk. „Mikor aztán közel jött, kérdezé őt mondván: mit akarsz, hogy veled cselekedjem? Amaz pedig mondá: Uram, hogy lássak!” Talán az, aki a világosságot vissza tudta adni, azt nem tudta, hogy mit akar a vak? De igen; hanem azt akarta, hogy ezt kérjék tőle, mert előre tudta, hogy mi is kérni fogjuk és ő meg fogja adni. Folyton az imádságra int minket és mégis azt mondja: „Tudja a ti Atyátok, hogy mire van szükségtek, mielőtt kérnétek őt” (Mt 6, 8). Azért kérdi tehát, hogy kérjük. Azért kérdi, hogy a szívet imádságra ösztönözze. Ezért a vak is rögtön felel: „Uram, hogy lássak!" Íme, a vak az Úrtól nem aranyat, hanem világosságot kér, mindent kevésre becsül a világosság mellett. Mert ha a vaknak bármije is lenne, világosság nélkül nem láthatná, amije van.

Utánozzuk tehát őt, akiről azt hallottuk, hogy testben, lélekben meggyógyult, és ne csalárd kincseket, ne földi jókat, ne múlékony dicsőséget kérjünk az Úrtól, hanem világosságot: azt a világosságot tudniillik, amelyet csak az angyalokkal együtt láthatunk, amelynek nincs kezdete és nem lesz vége. Ehhez a világossághoz a hit az út, és ezért a vak meggyógyításánál mindjárt hozzá teszi: „És Jézus mondá neki: láss; a te hited megszabadított téged! És azonnal láta és követé őt, magasztalván az Istent”. Lát és követ az, aki a jót, amelyet megismert, meg is teszi. Viszont lát, de nem követ az, aki bár megismeri a jót, de azt tenni nem akarja. Jézust követi az, aki őt utánozza. Ezért mondja: „Aki nekem szolgál, engem kövessen!” (Jn 12,26) Figyeljük meg tehát, merre megy, hogy követhessük! És így majd elérjük azt, hogy nemcsak a mi életünk halad Isten felé, hanem viselkedésünk Isten dicsőségére lesz és másokat is föllelkesít, amiért így folytatja: „És az egész nép, mely ezt látta, dicséretet monda Istennek”.

Dicséretet mondott a nép Istennek, nemcsak a világosság ajándékáért, de a kérő hitének érdeméért is. Dicséretet adott Istennek, mert látta egyrészt, hogy Jézus irgalmasan és hatalmasan a világosságot visszaadta az azt kérőnek, és másrészt, mert megtudta, hogy a kitartó hit kiáltását, mely igazságos dolgot kér, hamarosan meg is hallgatja Isten. Ebből meg kell jegyeznünk, hogy az Úr testben megjelenvén, mindent, amit szavával tanított, példájával meg is erősített. Aki ugyanis megparancsolta nekünk: „úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jó tetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben vagyon!” (Mt 5,16), ő is mindenben, amit tett és tanított, az emberektől nem a saját, hanem az Atya dicsőségét kereste. 

Szentmise hatvanad vasárnapon

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. február 8-án 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Tiszteletreméltó Szent Béda magyarázata a magvetőről szóló példabeszédhez (In Lucae ev., lib. III, cap. 8; PL 92:429–432). In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 107–112. o.

„Midőn pedig nagy sereg gyűlt egybe és a városokból tódultak hozzá, mondá ezt a példabeszédet: Kiméne a magvető elvetni az ő magvát”. Ezt a példabeszédet az Úr azért méltóztatott maga megfejteni, hogy kitűnjék, hogy ő képletesen szokott beszélni, és hogy így a dolgok jelentését azokban is keressük, amelyeket ő maga nem akart kifejteni. És mivel itt az Úr maga megmondta, hogy a mag Isten igéjét, a különféle föld pedig a hallgatók különböző szívét jelenti, nekünk csak a magvetőt kell keresnünk, és ezt senki másra nem érthetjük jobban, mint az Isten Fiára, aki „kiméne el vetni az ő magvát”, mivel az Atya méhéből, ahol teremtménynek helye nincs, kijött és azért jött a világra, hogy az igazságról tanúságot tegyen. Azért jól mondják a többi evangélisták, hogy ezt a példabeszédet a házból kijőve, a tengerre szállva és a hajón leülve mondta el, hogy testi helyzetével is jelezze beszéde jelentését.

„És amint vetett, némely része az útfélre esék, és eltapostaték, és az ég madarai fölevék azt.” Amit az Úr itt kifejtett, azt jámbor hittel el kell fogadnunk. Amit azonban hallgatásával a mi megértésünkre bízott, azt röviden érintjük. A mag, amely az útfélre esett, két okból ment veszendőbe: egyrészt a járókelők eltiporták, másrészt a madarak fölszedték. Az út tehát a szív, amelyet a jövő-menő gondolatok taposnak és szárítanak, nehogy az ige magvát befogadja, ez ott kikeljen. Azért, ami csak a jó magból így az útfélre esik, azt a rossz gondolatok menete eltapossa és az ördögök elragadják. Őket nevezik ugyanis az ég madarainak; vagy azért, mert égi és szellemi a lényük, vagy mert hogy a levegőben röpködnek.

„És másik a kősziklára esék és kikelvén elszárada, mert nem volt nedvessége.” Jól mondja itt a kemény, vad szívről, hogy az szikla, amelyet az igaz hit ekéje nem vágott föl. A mag gyökerének szükséges nedvesség pedig az, amit egy másik példabeszéd a szüzek lámpáját tápláló olajnak mond: az erény szeretete és a benne való kitartás.

„És másik a jó földbe esék és kikelvén, százszoros gyümölcsöt hoza.” A százszoros gyümölcs a tökéletes gyümölcsöt jelenti. A tízes szám ugyanis mindig a tökéletességre utal, mivel 10 parancsolat megtartásából áll a törvény. A szemlélődő és a cselekvő élet össze van kapcsolva a Tízparancsolatban, mert az megparancsolja az Isten szeretetét is, a felebarát szeretetét is. Isten szeretete pedig a szemlélődő élethez tartozik, a felebarát szeretete viszont a cselekvő élethez. A tízet pedig önmagával megszorozva, 100-at kapunk. Ezért a 100-as szám jól kifejezi a nagy tökéletességet, ahogy arról is, aki mindenét elhagyta az Úrért, azt mondja az Írás: „százannyit kap és az örök életet fogja örökölni” (Mt 19,29). Mert aki az Isten nevéért a földi és mulandó dolgokat megveti, eljut a lélek tökéletességére, hogy már nem kívánja azt, amit megvet és a másvilágon az élet örök dicsőségéhez jut. Tehát a jó föld százszoros gyümölcsöt hoz, amikor a tanulékony szív elnyeri a lelki erények tökéletességét.

„Ezeket mondván, kiáltotta: akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg”. Valahányszor ezt a figyelmeztetést halljuk az Evangéliumban, vagy Szent János Apokalipszisében, tudjuk, hogy valami misztikus dolgot mond és annál buzgóbban keressük, hogy fejtse meg nekünk. "Megkérdezték azért öt a tanítványai, mit jelent a példabeszéd.” Ne gondolja senki, hogy rögtön a példabeszéd végén kérdezték ezt a tanítványok az Üdvözítőtől, hanem ahogy Szent Márk mondja, mikor egyedül volt a tizenkettővel. És nekik mondta: „Nektek adatott tudni az Isten országának titkait”. Másoknak pedig példabeszédekben, hogy „látván ne lássanak, és hallván, né értsenek”. Szent Márk így mondja: „Azoknak pedig, akik kívül vannak, minden példabeszédekben szól” (Mk 4,11). Tehát mi is belépünk Krisztus tanítványaival együtt Isten Szentélyébe, hogy megértsük az Isten országának végső misztériumait. Mert akik lábához közelednek, kapnak tudományából, a zsoltárossal mondván: „nyisd meg szemünket, hadd szemléljük a csodákat törvényedben” (Zsolt 118,18). Illő tehát, hogy példabeszédekben és rejtvényekben hallanak, kik szívük értelmét bezárva, nem iparkodnak belépni és megismerni az igazságot, megfeledkezve az úr parancsáról: „Kinek fülei vannak a hallásra, hallja meg”.

„Az útfélre esők azok, akik hallják az igét, de aztán eljön az ördög és kiveszi az igét szívükből, nehogy hívén üdvözüljenek”. Erről a magról Szent Márk így ír: „Akiknél az ige az útszélre vetődik, azok, kik mikor azt hallják, azonnal eljön a sátán és elhordja az igét” (Mk 4,15). Szent Máté pedig így: „Mikor valaki hallja az ország igéit, és meg nem érti, eljön a gonosz és elragadja azt”. Ezekből világos, hogy azoknál hullik a mag az útszélre, akik a hallott igét egyáltalán nem fogadják semmi hittel, semmi megértéssel, de még meg sem próbálják valahogyan fölhasználni. Továbbá sziklákra és tövisek közé ott hull a mag – ahogy az úr kifejtette –, akik hallják ugyan az igét, látják is hasznát, vágyódnak is rá, de nem jutnak el oda, ahová vágynak, mert visszatartja őket vagy az élet nehézsége ijesztgetésével, vagy a kedvező sors hízelkedésével. Mindkét kár ellen oltalmazni akarja a magot az, aki így szólt: „Jobbról és balról az igazságosság fegyverzetében, dicsőségben és becstelenségben, gyalázatban és jó hírnévben, mint csábítók és mégis igazmondók” (2Kor 6,7–8).

Tehát a földnek ez a három fajtája jelenti mindazokat, akik a hallott igét nem cselekszik meg. Akik pedig a kapott magvat megtartják, azok a jó föld. Nincs szó itt azonban a zsidókról és pogányokról, akik még csak hallani sem akartak. „A tövisek közé esők azok, akik hallgatják, de az igék utóbb az élet gondjai, gazdagságai és gyönyörűségei közt elfojtatnak és gyümölcsöt nem teremnek.” Csodálatos, hogy az Úr a töviseket hogyan értelmezheti a gazdagságra, amikor azok szúrnak, ez pedig gyönyörködtet. De mégis csak tövis a gazdagság, mert a reá való gondolás szúrásai a szívet tépik, és midőn bűnbe is viszik, mintegy a rajta ütött sebbel megvérzik. És azért itt az Úr, egy másik evangélista tanúsága szerint, helyesen szól nem egyszerűen gazdagságról, hanem csalárd gazdagságról. Mert csalárd az, ami nem lehet sokáig a mienk. Csalárd az, ami lelkünk szükségén nem tud segíteni.

Az igazi gazdagság az, amely az erények kincseivel gazdagít minket. Meg kell jegyeznünk, hogy az Úr fejtegetésében azt mondotta, hogy az élet gondjai, gazdagságai, gyönyörűségei fojtják meg az igét. Megfojtják, mert nyomasztó gondolataikkal lelkünk torkát szűkítik össze: s mint megakadályozzák, hogy helyes vágyak bejussanak a szívünkbe, mintegy az élet leheletét ölik ki onnan. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy két dolgot hoz kapcsolatba a gazdagsággal: a gondokat és a gyönyöröket, mert bizony a gond elnyomja a lelket, a bőség pedig föloldja; ez a két ellentétes dolog vagy lesújtottá, vagy pedig könnyelművé teszi az embert. De mivel a gyönyör nem lehet együtt a levertséggel, egyszer a gazdagság őrzésével okoznak gondot, máskor a bőség által a gyönyörökbe süllyesztenek.

„Amelyik pedig jó földbe esett, azok, akik tiszta és jó szívvel hallván az igét, megtartják azt magukban és gyümölcsöt hoznak a türelemben.” A jó föld, mint föntebb mondottuk, szemben áll a rossz föld három fajtájával, azáltal, hogy szívesen veszi be az ige magját, és azt, amit befogadott, jó és balsorsban türelmesen meg is tartja az aratás idejéig. Vagy másképpen: a jó föld gyümölcsöt a türelem által terem, mivel, tudniillik, semmit sem ér az a jó, amit teszünk, ha nem viseljük el türelmesen a rosszat, amelyet az emberek okoznak nekünk. Minél magasabbra jut ugyanis valaki a tökéletességben, annál több dolgot talál ebben a világban, amelyet nehezen tud elviselni. Mert ahogy ennek a világnak szeretetétől lelkünk eltávolodik, úgy nő e világ ellenkezése irántunk. Innen van az, hogy sok igen jó embert látunk, akik mégis súlyos megpróbáltatások terhe alatt izzadnak. De az Úr szava szerint gyümölcsöt hoznak türelmükkel. És mivel alázatosan fogadták a csapásokat, a csapások után fönséges nyugalom fogadja őket. Amit pedig Szent Máténál találunk: „És gyümölcsöt hoz és terem az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, más meg harmincannyit” (Mt 13,23), harmincszoros gyümölcsöt az az ige hoz, amelyik a Szentháromság hitét tanítja. Hatvanszorost az, amely a tökéletes munkára oktat; mert hat nap van, amelyen dolgoznunk kell. Százszorosat pedig az, amely a mennyországi örök életet hirdeti. 

Szentmise Gyertyaszentelő Boldogasszony (Urunk bemutatása a Templomban) ünnepén

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. február 2-án 18:00 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

A mise előtt gyertyaszentelés (gyertyát hozhatnak magukkal) és processzió.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Alexandriai Szent Cirill homíliája: „A mi Urunk Jézus Krisztus elé” (Patrologia Graeca 77:1040–1049.) In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 204–212. o.

Milyen sűrű sorokban töltjük ma meg a templomot és milyen buzgón figyelünk; szegényesek azonban a mester képességei. De aki az embernek szájat ad és nyelvet, kellő világosságot nyújt értelmének. Maga mondja ugyanis: „Nyisd csak ki szájadat, hadd töltsem meg” (Zsolt 80,11). Miután buzgón egybegyűltünk fényesen kivilágított templomunkban, kezdjük megfontolni mindazt, amit ma ünneplünk, hogy megtanuljuk mindazt, ami hitünk, áhítatunk megerősítésére szolgál.

A minap a jászolban fekvő csecsemő Emánuelt láttuk, emberi szokás szerint pólyába takarva, de angyalok szent seregétől Istenként dicsőítve. Ezek hirdették a pásztoroknak a születést. Az Atya, mint kiváló jutalmat adta az égieknek, hogy Krisztust elsőként hirdessék. Ma látjuk Krisztust engedelmeskedni a mózesi törvényeknek, sőt a törvényhozó Istent mint embert saját törvényeinek alávetve. Ezért mondja Szent Pál ezeket a szavakat: „Míg kiskorúak voltunk, a világ elemeinek szolgasága alatt voltunk. De midőn elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldé Fiát, ki asszonyból lett, ki a törvény alattvalója lett, hogy azokat, kik a törvény alatt voltak, megváltsa” (Gal 4,3–5). Tehát Krisztus megváltott minket a törvény átkától, akik a törvény alatt voltunk, de nem azokat, akik a törvényt megtartják Megváltott, de hogyan? Egyrészt a törvényt teljesítve, másrészt, hogy megfizesse Ádám vétkének adósságát, Isten Atyjának mindenben engedelmesnek és alázatosnak mutatva magát. Mert írva van: „Valamint a sok ember megtétetett bűnösnek egy ember engedetlensége által, éppúgy a sok ember megtétetik megigazultnak egynek az engedelmessége által” (Róm 5,19). Alávetette magát velünk együtt a törvénynek, hogy példát adjon. Mert illett, hogy betöltsön minden igazságot. Mert mikor szolga alakját vette föl, hogy eleget tegyen a törvénynek embersége miatt, mint alattvaló az adóbehajtóknak, másokkal együtt kifizette a két drachmát, bár természete szerint szabad volt, és mint fiú nem tartozott adót fizetni (Mt 17,23–26).

Ne botránkozz meg tehát, mikor látod, hogy megtartja a törvényt. És ne tartsd a szabadot szolgának, hanem az Isten akaratának nagyságát vizsgáld. Tehát mikor elérkezett a nyolcadik nap, amelyen a törvény előírása szerint a körülmetélést szokták végezni, Jézus nevet kapott, melynek jelentése: nép üdvössége. Mert így akarta az Atya nevezni fiát, aki test szerint asszonytól született. Akkor lett különösen a nép üdvössége, de nemcsak eggyé, hanem sokaké, sőt az összes nemzeteké és az egész földkerekségé. Tehát ugyanabban az időben metélték körül és kapott nevet. Mit rejt ez magában és milyen titkot jelez az, ami itt történik? Vizsgáljuk meg!

Szent Pál apostol mondja: „A körülmetéltség semmi, és a körülmetéletlenség is semmi” (1Kor 7,19). Erre azt mondja talán valaki, tehát akkor a semminek megtartását parancsolta meg a mindenség Istene a törvényhozó Mózes által büntetést szabva ki az ezt elmulasztókra? Ami a dolog természetét illeti, az ami a testen végbemegy, egyáltalában nem semmi, hanem a titoknak nem hasznavehetetlen előképét jelzi, sőt magát az elrejtett igazságot jelenti.

Krisztus a nyolcadik nap körül adott nekünk körülmetélkedést a Szentlélekben. Apostolainak meghagyta az Isten: „Elmenvén tehát tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében” (Mt 28,19). Ez a lelki körülmetélkedés leginkább a szent keresztség idején megy végbe, mikor Krisztus minket is a Szentlélek részeseivé tesz. Ennek előképe az a Jézus volt (Józsue), aki Mózes után lett a fővezér. Átvezette ugyanis az izráelitákat a Jordánon, utána elvégeztette a körülmetélkedést. Tehát miután mi is átkelünk a keresztség Jordán folyóján, akkor Krisztus a Szentlélek erejével minket is körülmetél, megtisztítva lelkünket a bűntől.

Krisztust tehát nyolcadik napon metélik körül és amint mondtam, akkor kap nevet. Akkor ugyanis, akkor lett üdvösségünk. Fölviszik őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak. Mily nagy és csodálatos az isteni akarat működése! „Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának!” (Róm 11,33) Aki az Atya ölén van, aki vele együtt trónol és örökkévaló Fiú, aki által minden lett, aláveti magát emberi törvénynek, és áldozatot mutat be az, aki előtt mindenki imádva hódol és Atyjával együtt dicsőít.

Mit áldoz fel az elsőszülött Fiú? Egy pár gerlét vagy két galambfiat, ahogy a törvény előírja. Mit akar jelenteni a gerle és mit a galamb, vizsgáljuk meg azt is! Azok turbékolásukkal sohasem hagynak föl, ezek szelídek és csendesek. Ilyen volt irántunk a mindenség Üdvözítője, végtelenül gyöngéd és gerléhez hasonlóan végigsimogatva a földet és hangjának édességével betöltve szőlejét, vagyis minket, akik benne hiszünk. Az Énekek énekében olvassuk ugyanis: „A gerle szava hallatszik földünkön” (Én 2,12), hozzánk szállott ugyanis az üdvösség isteni jóhírének hirdetése. Gerléket és galambokat áldoztak föl, mikor az Úrnak bemutatta magát és látni lehetett egyúttal az előképekben az igazságot. Krisztus odaadta magát érettünk jó illatú áldozatul, hogy minket általa és benne feláldozzon az Atyának. Egykor így kiáltottunk: „Tekints reám és irgalmazz nekem!” (Zsolt 24,16)

Mi hasonlítható ahhoz a gyönyörűséghez, amely eltölti a lelket, mikor megismeri, hogy Isten megváltotta a világot Fia által, mivel hasonló lett hozzánk? Írva van ugyanis: „Egy az Isten s egy a közvetítő is az Isten és az emberek között: az ember Krisztus Jézus, ki mindenkiért adta oda magát váltságul” (1Tim 2,5–6) Önként leereszkedett a mi szegénységünkhöz, hogy minket gazdagokká tegyen. Lásd tehát, hogy föláldozta magát az Atyának, mint egy közülünk és a törvény árnyékát követi és ezért mutat be a szokásnak megfelelően áldozatot, ha Anyja által teszi is ezt.

Rejtve maradt-e mindez a jeruzsálemiek előtt és nem ismerte föl senki? Hogyan történhetett volna ez? Az Atya próféták ajkával előre hirdette, hogy eljön egykor Fia, hogy üdvözítse azokat, akik elvesztek, és világosságot hozzon a sötétségben élőknek. Próféta hirdette: „nemsokára eljön a szabadításom és megnyilvánul igazságom” (Iz 56,1); „Szabadítónk fölgyullad, mint a fáklya” (Iz 62,1). Krisztus könyörület és igazság. Irgalmat nyertünk és megigazultunk, lemossa a vétkeinket benne való hitünk által. Ami az éjszaka sötétjében bolyongóknak a fény, a lelki sötétségben járóknak az lett Krisztus, elhozva számunkra az isteni fényt, ami után a próféták sóvárogtak: „Mutasd meg nekünk, Uram, irgalmasságodat, s add meg nekünk szabadításodat!” (Zsolt 84,8)

Krisztust tehát fölvitték a templomba, mikor még kicsiny csecsemő volt, a szentéletű, prófétálás kegyelmével megáldott Simeon ölébe vette és ujjongva magasztalta Istent: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat, a te igéd szerint békességben; mert látták szemeim a te megváltásodat, melyet készítettél minden népek színe előtt, világosságul a pogányok megvilágosítására és dicsőségére népednek, lzráelnek” (Lk 2,29–32).

Krisztus szent titka már elő volt készítve a világ teremtése előtt, de nyilvánvaló lett az idők teljességében és fényként ragyogott föl a sötétben élők számára, akiket az ördög rászedett és uralma alatt tartott. Ezek inkább áldoztak teremtménynek, mint a Teremtőnek, és imádták a gonoszság kútfejét, a sátánt, Isten dicsőségét tisztátalan démonok sokaságának tulajdonították; de az Atya Fia ismeretére hívta föl őket, az igaz világosságra. Ezért mondja Zakariás próféta szavaival: „Füttyszóval hívom és egybegyűjtöm majd őket, mert megváltottam őket; és megsokasítom őket, amilyen sokan azelőtt voltak” (Zak 10,8), de a meghívást Krisztus által kapták.

Fiúvá fogadást és megváltást nyertünk, miután az Atyától megkaptuk a béke jelét, Isten barátságát és kegyelmét a Krisztusban való hit által. Szétszóródtak tanítványai a népek között. Mi következik ebből? Akik távol voltak Istentől, lélekben közel jutottak, akiknek Szent Pál is így ír: „Most azonban ti, kik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus Jézusban, Krisztus vére által” (Ef 2,13). Akik közel jutottak, azok dicsősége Krisztus. Róluk mondja az Isten: „Megerősítem őket az Úrban, és az ő nevében járnak majd, úgymond az Úr” (Zak 10,12). Erre oktat a zsoltáros a mindenség Üdvözítőjéhez szólva: „Uram, az ilyenek arcod világosságánál járnak, nevedben egész nap ujjonganak, s igazságodban fölmagasztosulnak. Mert erejük és dicsőségük te vagy” (Zsolt 88,16–18). Majd Jeremiás prófétát halljuk, aki így kiált az Úrhoz: „Uram, én erőm és erősségem, menedékem a nyomorúság napján. Hozzád mennek majd a nemzetek a föld végső határairól és így szólnak: Valóban hazugság volt atyáink osztályrésze, hiábavalóság, mely nem használt nekik” (Jer 16,19).

Krisztus a nemzetek világossága lett, de Izráel dicsősége is. Bár számosan voltak e népből hűtlenek, hálátlanok és engedetlenek, de a maradék megmarad, és Krisztus által megdicsőül. Ennek a megdicsőült maradéknak első zsengéi voltak a tanítványok, kiknek dicsősége a föld kerekségét beragyogja. Krisztus Izráel dicsősége, mert test szerint tőlük származott, bár mint Isten minden nemzet fölött áll és áldott örök időkre. Ámen.

Simeon megáldotta a Szent Szüzet is, aki Isten akaratának eszköze volt születésekor. Nem volt alávetve emberi törvényeknek, szüzen szült a Szentlélektől megárnyékozva. Krisztusról mit mondott a szentéletű Simeon próféta? „Íme, tétetett ez sokak romlására és föltámadására Izráelben és jelül, melynek ellene mondanak” (Lk 2,34). Krisztust az Atya Sion alapkövévé tette, mivel választott drágakő, szegletkő. Akik benne hisznek, nem szégyenülnek meg; a hitetlenek azonban és a közömbösök, akik nem törődnek a megtestesülés titkával, elhullanak és összetörik magukat. A Szentírás más helyén olvassuk az Isten szavát: „Íme, Sionban leteszem a botlás kövét és a botrány szikláját és senki sem szégyenül meg, aki hiszen benne” (Róm 9,33). Más helyen a próféta buzdítja az izráelitákat: „A seregek Urát, őt valljátok szentnek, csak tőle remegjetek, és csak tőle rettegjetek! Ő nektek szent helyetek leszen, de botlás köve és botrány kősziklája leszen Izráel két házának, tőr és romlás Jeruzsálem lakóinak; és közülük sokan megbotlanak, elesnek és összezúzzák magukat” (Iz 8,13–14).

Mivel Izráel Krisztust, az Istent és Urat nem vallotta szentnek és nem akart neki hinni, hitetlensége miatt beleütközött a szegletkőbe, összetört és elesett, de föltámadtak sokan azok, akik hisznek benne. Akik a törvény betűje helyett a lélek elmélyítésére törekedtek, a szolgaság helyett a szabadság Szentlelkét vették, az isteni természet részeseivé lettek, Isten fogadott fiaivá, az örök élet elnyerésének reményét, vagyis a mennyek országát kapták

Jelnek, melynek ellene mondanak, a szent Keresztet nevezi, amint ezt Szent Pál is írja a korinthusiakhoz írt első levelében: „Ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság”, majd így folytatja: „maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztust, az Isten erejét és az Isten bölcsességét” (1Kor 2,23–24). Ellentmondanak tehát a jelnek, mivel a mellette elmenők oktalanságnak tartják, azok számára pedig, akik erejét ismerik, üdvösség és élet.

A Szent Szűznek pedig ezt mondta Simeon: „Neked magadnak is tőr fogja átjárni lelkedet” (Lk 2,35). Tőrnek nevezte azt a fájdalmat, amelyet Krisztus miatt szenvedett, mikor keresztre feszítve látta Szent Fiát és nem tudta biztosan, hogy fölülkerekedik-e a halálon és föltámad-e? Ne csodálkozz azon, hogy a Szent Szűz nem tudta ezt, mikor még az apostolok is kicsinyhitűek voltak ebben a kérdésben. Szent Tamás apostol sem hitt addig, amíg Krisztus oldalába nem bocsátotta kezét és nem érintette a szögek helyét, bár a többi apostolok mondták, hogy Krisztus föltámadt és nekik megjelent. A szent evangélista mindent elmond, amit értünk elvisel az emberré lett második isteni személy, aki emberszeretetében fölvette szegénységünket, hogy dicsőítsük őt, Megváltónkat, Urunkat, Üdvözítőnket és Istenünket, akinek az Atyával együtt dicsőség és hatalom a Szentlélekkel örök időkre! Ámen.