Szentmise nagyböjt II. vasárnapján

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. március 1-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ: 

Nagy Szent Leó pápa beszéde Urunk színeváltozásáról nagyböjt II. vasárnapjára; Homilia 51., PL 54:308–313. In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 133–140. o.

A fölolvasott evangéliumi olvasmány, amely testi fülünkön keresztül lelkünk ajtaján kopogtat, nagy titok megértésére hív bennünket. Hogy Isten kegyelmével ezt könnyebben elérhessük, irányítsuk elmélkedésünket arra az evangéliumi jelenetre, amelyben Péter hitvallást tesz Krisztusról (Mt 16.). Ugyanis Jézus Krisztus, az emberi nem Megváltója, miközben megalapozza azt a hitet, amely a bűnösöket a megigazulásra, a megholtakat az életre visszavezeti, tanításával és csodáival arra neveli tanítványait, hogy Krisztusban úgy higgyenek, mint az Isten és az ember Fiában. Mert ha csak egyiknek hinnék, mit sem használna az üdvösségre. Egyforma hiba volna az Úr Jézus Krisztust csupán Istennek vagy csupán embernek hinni, mikor mindkettőnek vallanunk kell, mivel benne, mint Istenben igazi emberség, mint emberben igazi Istenség lakozik.

E hit megerősítése céljából megkérdezte az Úr tanítványait, hogy vélekednek és mit éreznek róla. Ekkor az Atyától megvilágosított Péter apostol fölemelkedve az emberi vélekedés korlátjain, lelki szemével az élő Isten Fiát látta meg Krisztusban, és az Istenség dicsőségéről tett vallomást, mivel szeme mélyebbre hatott a testnél és vérnél. Csak ekkora hit birtokában, a szentség ekkora fényében nyerhette el a sérthetetlen szikla szent keménységét, amelyen az Egyház dacolni tud a poklok kapuival s a halál törvényeivel szemben. S azóta nem oldanak és kötnek az égben másképp, mint Péter bírói székében.

De, kedveseim, ezt a fölséges belátást benső titkok fölfedésével meg kellett erősítenie, hogy a Krisztus istenségének megvallásáig emelkedett apostoli hit ne ítélje a változhatatlan Istenhez méltatlannak gyöngeségünk befogadását, és azt ne gondolja, hogy benne már megdicsőült az emberi természet, s így nem érezhet szenvedést, s nem tapasztalhatja a halált. Mikor az égi fénytől megvilágosított és az istenfiúság vallomásának tüzében égő Péter azt hallotta az Úrtól, hogy Jeruzsálembe kell mennie, és a nép véneitől, írástudóitól s a papi fejedelmektől sokat kell szenvednie, meg kell halnia és harmadnap föl kell támadnia (Mt 16,21; 20,17–19), mindezt jámbor utálattal utasította vissza. Krisztus erre Jóságosan megfeddette és arra ösztönözte, hogy szenvedésében vele együtt részesedjék. A Megváltó ezután elmondott buzdítása azt sugallotta, azt fejtette ki, hogy akik követni akarják, tagadják meg magukat, s az örök javak reményében semmire se becsüljék az ideigtartó szenvedést. Az menti meg életét, aki nem vonakodik Krisztusért elveszíteni (Mt 16,25).

Hogy tehát az állhatatosság erényét az apostolok magukévá tegyék, a kereszt fölvételétől ne féljenek, Krisztus halála miatt meg ne szégyenüljenek, Krisztus tűrését (aki úgy vetette alá magát a kegyetlen szenvedésnek, hogy nem veszítette el a hatalom dicsőségét) szégyenletesnek ne tartsák, „Jézus maga mellé vette Pétert és Jakabot és Jánost” (Mt 17,1), és velük fölmenve egy magas hegyre, bemutatta nekik dicsőségének fényességét. Ők ugyanis, bár fölfogták benne Isten fönségét, testének hatalmát nem ismerték. Ezért egyeseknek az ott levő tanítványok közül megígérte, hogy addig nem ízlelik meg a halált, míg nem látják az Emberfiát országába menni (Mt 16,28), azaz királyi fönségében tündökölni, amelyet, mint sajátosan a fölvett emberi testhez tartozót, e három férfinak akarta kinyilvánítani. Mert magának az istenségnek kimondhatatlan látását, amely a tiszta szívűek számára van fönntartva a másvilágon, semmiképp sem láthatták azok, akik még halandó testben élnek.

Megnyitotta tehát az Úr az ő dicsőségét a kiválasztott tanúk előtt, és azt a többi emberekéhez hasonló testet oly fénnyel dicsőítette meg, hogy orcája hasonlóvá vált a Nap tündökléséhez, s ruhája a hó fehérségéhez (Mt 17,2). Az átváltozással főként az volt a célja, hogy a tanítványok szívéből kitörölje a kereszt miatt való megbotránkozást. s hogy hitüket meg ne zavarja az önakaratból vállalt szenvedés megaláztatása: hiszen éppen ez hozza fölszínre rejtett méltóságának nagyságát. De nem kevesebb gonddal tartotta szeme előtt megalapítandó Egyházát sem, hogy az ő színeváltozása következtében Krisztus egész misztikus teste belássa, milyen átváltozás vár reánk, s hogy e test tagjai remélhessék azt a dicsőséget, amely már most körülragyogta a Főt. Erről szól az Úr, mikor eljövetelének dicsőségéről beszél: „Akkor az igazak fényleni fognak, mint a nap, Atyjuk országában” (Mt 13,43). Ugyanígy beszél Szent Pál apostol: „Azt tartom ugyanis, hogy amiket most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk” (Róm 8,18); és másutt: „Hiszen meghaltatok és életetek el van rejtve Krisztussal az Istenben. Amikor Krisztus, a ti életetek megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben” (Kol 3,3–4).

De más dolgok is adódtak e csodás jelenetben, amelyek alkalmasak voltak az apostolok megerősítésére és tudományuk növelésére. Ugyanis Mózes és Illés, a törvény és próféták képviselői jelentek meg és beszéltek az Úrral, hogy ez öt férfiú jelenlétével beteljesedjék az Írás: „Két vagy három tanú szájának kell állítania minden dolgot” (MTörv 19,15; Mt 18,16; Jn 8,17; 2Kor 13, 1; Zsid 10,28). Mi biztosabb, szavahihetőbb annál, aminek hirdetésében megegyezik az Ó- és Újszövetség, az evangéliumi tanítás a régiek vallomásával? A két szövetség lapjai egymást erősítik; amit titkok fátyolába burkoltan megígértek az ószövetségi előképek, azt a jelen dicsőség fénye láthatóvá és nyilvánvalóvá teszi. Mert, amint Szent János apostol mondja: „A törvény Mózes által adatott; a malaszt és igazság Jézus Krisztus által lett” (Jn 1,17.) Benne teljesült a próféták ígérete, benne váltak valóra azok, amiket az előképek és legális parancsok jelképeztek; igaz jövendölésekre tanít jelenlétével, és teljesíthetővé teszi a parancsokat kegyelmével.

Eme titkok kinyilatkoztatásától föllelkesült Péter apostol megvetve a világi dolgokat, elragadtatott lelkével az örök dolgok vágyával telt el, s a látottak fölött való örömében Jézussal együtt állandóan itt akart maradni, ahol az ó dicsőségének kinyilvánítása úgy megörvendeztette. Azt mondta tehát: „Uram! Jó nekünk itt lennünk; ha akarod, csináljunk itt három sátort, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet” (Mt 17,4). De az Úr nem felelt semmit erre az ajánlatra, jelezve, hogy bár kérése nem rossz, mégsem megfelelő. A világ csak Krisztus halála árán üdvözülhet. Az Úr példájára a hívők hitének is az a feladata, hogy bár nem lehet kételkedni a megígért üdvösségben, elsősorban mégis inkább a türelem erényét kérje a világ kísértései közepett, s csak azután a dicsőséget. Az üdvözülés nem előzheti meg a szenvedés időszakát.

Mialatt ő az Úrral beszélt, ragyogó felhő vette körül őt, s íme szózat hallatszott a felhőből: „Ez az én igen kedves Fiam, kiben nekem kedvem telt; őt hallgassátok!” (Mt 17,5) Az Atya jelen volt a Fiúban, s az ő tündöklésében, amit a tanítványok láttak. Nem vált el az Atya lényege a Fiútól, mégis mindkét személy sajátosságának bemutatására a Fiút a testből kiáramló fény, az Atyát a felhőből hangzó hang jelezte. E hang hallatára a tanítványok orcájukra estek és nagyon féltek; nemcsak az Atya, hanem a Fiú fönsége miatt is féltek. Fensőbb látással megértették, hogy e kettőnek egy az istensége. S mivel pedig ezt szilárdan hitték, mindkettőtől féltek. Hatalmas tanúságtétel volt ez, s inkább a szavak erejénél fogva, mint hangzásánál fogva volt hallható. Azt mondta az Atya: „Ez az én kedves Fiam, kiben nekem kedvem telt, őt hallgassátok!” Világosan hallható volt ez: Ez az én Fiam, aki belőlem és velem van időtlen idők óta. A Szülő nem volt előbb a Szülöttnél, sem a Szülött később a Szülőnél. Ez az én Fiam, akit nem választ el tőlem az Istenség, nem különböztet meg a hatalom és örökkévalóság. Nem teremtetett mástól, hanem tőlem született. Nem hasonult más természetből hozzám hasonlóvá, hanem az én lényegemből született velem egyenlővé. Ez az én fiam, s „mindenek őáltala lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3), mert mindazt, amit én csinálok, ő is hasonlóan teszi. A Fiú ugyanis az Atyában van, s az Atya a Fiúban (Jn 10,38), s ami egységünk nem oszlik föl soha. És bár én, aki szültem, más vagyok, mint az, akit szültem, még sem szabad őróla másként gondolkoznotok, mint ahogy rólam gondolkoznotok kell. Ez az én Fiam, aki a velem való egyenlőséget nem rablással szerezte meg (Fil 2,6), s élvezésével nem is élt vissza, hanem megmaradt dicsősége alakjában. Mindazonáltal végrehajtotta az emberi nem megváltását célzó közös akaratunkat, és a változhatatlan istenséget lehajlította egészen a szolga alakjáig.

Tehát fontolgatás nélkül hallgassátok őt, akiben mindenképpen jó kedvem telik, aki engem tanításával kinyilatkoztat, kinek az alázatossága engem megdicsőít! Hiszen ő az Igazság és Élet. Ő az én erényem és bölcsességem. Őt hallgassátok, akit az Ószövetség titkai előre jeleztek, akit a próféták szája megénekelt! Őt hallgassátok, ki vérével megváltotta a világot, ki megbéklyózta az ördögöt, összetörte edényeit, széttépte a bűn kötelezvényét, s a romlás szerződését! Őt hallgassátok, aki utat nyit az égbe, a kereszt szenvedésével létrát támaszt alánk az égi királyságig! Mit késlekedtek megváltódni, bűnösök, mit féltek megszabadulni? Legyen az, amit velem együtt Krisztus akar! Vessétek el a testi félelmet, s fegyverezzétek föl magatokat bízó állhatatossággal!

Méltatlan volna, ha az Üdvözítő szenvedésében attól félnétek, amitől az ő segítsége következtében nem féltek a magatok halálakor sem. Ezek, kedveseim, nemcsak azok hasznára hangzottak el, akik saját fülükkel hallották. Ama három apostol személyében az egész Egyház tanulja meg ezekből mindazt, amit azok láttak és hallottak! Erősödjék meg hát a szent evangélium tanítása következtében hitetek, és senki se szégyellje Krisztus keresztjét, ami által megváltást nyert a világ! Senki se féljen az igazságért szenvedni, senki se kételkedjék az ígéretek teljesítésében, ha szenvedés előzi is meg a nyugalmat, ha a halálon át jutunk is az életbe! Hisz kicsinységünk minden gyöngeségét magára vette az, akinek osztozunk a győzelmében, részesülünk ígéretében, ha megvallásában és szeretetében kitartunk. Akár a parancsolatok teljesítésében, akár a megpróbáltatások eltűrésében, állandóan hallanunk kell az Atya szavát: „Ez az én kedves Fiam, kiben nekem kedvem telt; öt hallgassátok!”, aki él és uralkodik az Atyával és Szentlélekkel mindörökkön örökké. Ámen.

Peregrinatio Fidei 2026

 

Testvérközösségünk, a Budapest-Belvárosi Szent Mihály-templom régi rítusú közössége zarándoklatot szervez Mátraverebély-Szentkútra április 18-án. 

A délelőtt egy kb. 12 kilométer hosszú gyalogos zarándoklattal fog telni Mátraszőlősről, érkezéskor ebéd, majd elmélkedés, szabad program, szentmise. A régi rítusú szentmise szónoka Acél Zsolt piarista szerzetes lesz, a celebránsa Kovács Ervin Gellért OPraem atya. A szentmisét követően vesperás lesz.

A zarándoklaton való részvétel regisztrációhoz kötött. A regisztráció határideje: március 22. További információk és regisztráció: IDE KATTINTVA.

Szentmise negyvened vasárnapon (nagyböjt I. vasárnapján)

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. február 22-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Aranyszájú Szent János homíliája Krisztus megkísértéséről a pusztában, In Matthaeum hom. 13,1–4; PG 57:207–213. In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 122–132. o.

Akkor Jézust a pusztába vivé a Lélek, hogy megkísértse az ördög. Akkor; mikor? A Lélek leszállása után, miután a fölülről jövő szózat azt mondotta, „Ez az én szerelmes fiam, kiben nekem kedvem telt” (Mt 3,17). S az a csodálatos, hogy ugyanaz a Szentlélek által, mert azt mondja, hogy az vitte őt oda. Minthogy pedig mindent a mi okulásunkért tett és szenvedett, azért vállalta az odavitetést és az ördöggel szemben való küzdelmet, hogy mindaz, aki már megkeresztelkedett és esetleg a keresztség után még nagyobb kísértéseket kell elszenvednie, ne zavarodjék meg, mint az, kivel nem várt dolog történik, hanem maradjon férfias, mindent elviselvén, mint midőn a dolgok rendben következnek egymásra.

Hiszen azért kaptad a fegyvereket, nem tétlenkedésre, hanem harcra. Ezért nem szünteti meg Isten a föltámadó kísértéseket sem, mindenekelőtt pedig, hogy megtudd, hogy erősebb lettél, azután, hogy tudj szerény lenni, és az adományok nagysága se tegyen fölfuvalkodottá, midőn látod magadat a kísértések súlya alatt vergődni, ezenkívül, hogy az a gonosz ördög, amelyik esetleg még kételkedik abban, hogy elpártoltál tőle, a kísértésekből végleg megtapasztalhassa, hogy te végérvényesen elhagytad és szakítottál vele, negyedszer, hogy erősebbé és vasnál is szilárdabbá válj ezáltal, ötödször, hogy világosan megismerd a rád bízott kincseket.

Mert nem támadna már az ördög, ha nem tudná, hogy még nagyobb dicsőségben vagy. Ádám ellen is azért támadott föl mindjárt kezdettől fogva, mert tudta róla, hogy nagy méltóságot élvez. Jób ellen is azért lépett csatasorba, mert látta, hogy a mindenség Istene is megkoszorúzta és magasztalta. De miért mondja akkor: „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek”? (Mt 26,41) Ezért nem úgy mutatja be Jézust, mint, aki egyszerűen ment, hanem az isteni terv szerint ragadtatott, hogy jelezze ezáltal, hogy nem kell magunkat belevetnünk, de ha beleesünk, férfiasan meg kell állnunk a helyünket.

S fontold meg, hová viszi öt a lélek, nem városba - nem a köztérre, hanem a pusztába. Mivel a gonosz lelket akarja odacsalni, azért nemcsak a böjttel, hanem már magával a hellyel is alkalmat szolgáltatott neki. Mert leginkább akkor támad az ördög, midőn egyedülállókat és magányosokat lát. Kezdetben is így támadta meg az asszonyt, mikor észrevette, hogy egyedül van és férje nélkül találta őt. Amikor azonban másokkal együtt és egybegyűlteket lát, nem ilyen merész és meg sem jelenik. Ezért kell s leginkább ezért szükséges, hogy gyakran összejöjjünk, nehogy kezére járjunk az ördögnek.

Tehát a pusztában találta meg őt, mégpedig az úttalan pusztában, mert hogy ilyen volt a puszta; azt Márk jelzi mondván, hogy „a vadállatokkal volt” (Mk 5,13). Fontold meg, mily gonoszsággal és hitványsággal közeledett hozzá, s milyen időt választott. Nem megy ugyanis a böjtölőhöz, hanem az éhezőhöz, hogy megtanuld, milyen jó dolog az a böjt és mily hatalmas fegyver az ördöggel szemben, és hogy a keresztség után már ne legyen helye az élvezetnek, a részegségnek és a telt asztal örömeinek, hanem a böjtnek. Hisz ő is ezért böjtölt, nem mintha neki a böjtre szüksége lett volna, hanem, hogy minket neveljen. Minthogy ugyanis a keresztség előtti bűnöket a gyomornak való szolgálat idézte elő, azért amiként a meggyógyítottnak a gyógyító azt parancsolja, hogy ne tegye többé azt, ami betegségét okozta, ugyanúgy ő is a keresztség után a böjtöt vezette be. Hisz Ádámot is a gyomor meg nem fékezése vetette ki a paradicsomból és Noé idejében is ez idézte föl a vízözönt, s a szodomaiakra is ez sújtotta a villámokat. Mert ha a paráznaság volt is a bűnük, mégis mindkét utóbbinak a bűne itt gyökerezett, amint Ezekiel jelzi is, midőn mondja: „Íme, ez volt a gonoszsága Szodoma nővérednek: a kevélység, a kenyér bősége és a gazdagság ...” (Ez 16,49).

A zsidókra is ezek hozták a legnagyobb bajokat, a részegség és a dőzsölés vitte őket a törvényszegésbe. Azért böjtölt tehát ő is 40 napig, hogy megmutassa nekünk üdvösségünk orvosságát, hosszabbra azonban nem nyújtotta, nehogy a csoda túlhajtásával veszélyeztesse eljárásának valódiságába vetett hitünket. Most ez ugyanis egyáltalán nem történt meg, hiszen Mózes és Illés is Isten erejével megerősítve ugyanilyen hosszú böjtre tudott vállalkozni. Ha pedig tovább ment volna, akkor sokan kétségbe is vonták volna, hogy testet vett föl. Tehát „miután 40 nap és 40 éjjel böjtölt, azután megéhezék”: alkalmat szolgáltatott neki, hogy hozzá jöjjön, hogy vele szembeszállván megmutassa, miképpen kell helytállani és győzni. Az atléták is így tesznek, mert midőn tanítványaikat arra tanítják, hogyan kell helytállani és győzni, a gyakorlótereken önként szállnak szembe másokkal s ellenfeleik testén mutatják meg nekik azt, hogyan tanulhatják meg és sajátíthatják el a győzelem módját. Akkor is ez történt. Minthogy azt (az ördögöt) erre akarta rábírni és megéhezését is ismertté tette előtte s mikor megjelent, fogadta és fogadván egyszer, majd másodszor, sőt harmadszor is a hozzá illő szelídséggel leterítette őt.

De nehogy ezeket a győzelmeket csak úgy mellékesen érintvén a ti hasznotokat csökkentsük, az első összecsapástól indulunk ki, de aztán mindegyiket pontosan megvizsgáljuk. Mivel megéhezett, mondja: „Hozzájárulván a kísértő, mondá neki: Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy e kövek kenyerekké váljanak!” Minthogy ugyanis hallotta az égből jövő szózatot: „Ez az én szeretett Fiam” (Mt 3,17). S hallotta azt is, hogy János milyen tanúságot tett felőle, ezek után pedig éhezni látta: teljes bizonytalanságban volt, a róla mondottak miatt nem hihette, hogy pusztán csak ember, de mivel éhezni látta, lsten Fiának sem merte tartani. Ilyen tanácstalanságban lévén, kétkedő szavakat használ. S miként kezdetben, midőn Ádámhoz közeledett, nem létező dolgokat talált ki, hogy a létezőket megtudja: ugyanúgy most is, minthogy világosan nem ismerte üdvözítésünk nagyszerű titkát s hogy kivel áll szemben, más hálókat igyekszik szőni, hogy azokkal megtudhassa azt, ami számára rejtély és homályos volt.

Mit is mond tehát? „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy e kövek kenyerekké váljanak!” Nem azt mondta, mivel megéheztél, hanem „"ha Isten Fia vagy”, mert azt hitte, hogy ezekkel a magasztalásokkal rászedheti őt. A megéhezést pedig azért hallgatja el, nehogy úgy tűnjék, mintha azért hozná ezt föl, hogy ócsárolja őt. Minthogy ugyanis nem ismerte az itt végbemenő dolgok magasztosságát, azt gondolta, hogy ez szégyenére válik. S ezért a hízelgőnek alattomosságával csupán csak méltóságát említi. Mit tesz tehát Krisztus? Visszautasítja esztelenségét és kimutatja, hogy nem szégyenletes dolog az, ami történt vele, s nem méltatlan az ő bölcsességéhez az, amit hízelegve (az ördög) elhallgatott, ő éppen ezt állítja előtérbe, s ezt a megállapítást teszi: „Nemcsak kenyérrel él az ember”. Így tehát a gyomornak az igényességéből indul ki. Te pedig vedd észre annak a gonosz léleknek a gazságát is, hogyan kezdi meg cselvetését s miképp emlékszik még mindig megszabott mesterségére. Mert amivel az első embert kivetette és sok más bajba keverte, ugyanazzal szövi most is cselvetését: a gyomor mértéktelenségével.

Még most is számos esztelenről lehet hallani, akik mondják ugyan, hogy a gyomor számtalan rossznak a forrása. De Krisztus meg is mutatja, hogy az erényes embert még ez a zsarnok sem tudja nem illő dolgok véghezvitelére kényszeríteni és böjtöl és parancsának nem engedelmeskedik, hogy ráneveljen minket arra, hogy az ördögnek semmiben sem engedelmeskedjünk. Mivel ugyanis az első ember ily módon sértette meg Istent törvényszegéssel, bőségesen kioktat arra, hogy még ha olyant parancsolna is az, ami nem törvényszegés, még így se engedelmeskedj neki. De mit is beszélek törvényszegésről? Hiszen még ha valami hasznosat mondanának neked a gonosz lelkek – így szól –, még akkor se hallgass rá! Így hallgattatta el ő is azokat az ördögöket, melyek hirdették, hogy ő Istennek Fia (Lk 4,35).

Pál is megfeddette őket, mikor ugyanazt kiabálták, bár hasznos lett volna az, amit mondottak. De hogy azokat teljesen megvesse és ellenünk irányuló cselvetéseiket egészen elhárítsa, még midőn hasznos tanokat hirdettek, akkor is visszautasította őket, szájukat befogatta és hallgatást parancsolt nekik (ApCsel 16,18). Már csak ezért sem egyezett bele szavaiba, hanem mit mondott? „Nemcsak kenyérrel él az ember.” Ez pedig körülbelül azt jelenti, hogy igével is tudja táplálni az Isten az éhezőt és bizonyítékot is tud erre fölhozni az Ószövetségből, s így ránevel bennünket arra, hogy még ha éhezünk és bármi más szenvedés is ér bennünket, akkor sem szabad elpártolnunk az Úrtól.

Ha pedig valaki azt mondaná, hogy mégis meg kellett volna azt mutatnia (tudniillik, hogy a köveket kenyerekké tudja változtatni), kérdezem: miért s milyen oknál fogva? Hiszen nem azért mondta az ezeket, mert hinni akart, hanem azért, mert úgy gondolta, hogy hűtlenségbe viheti. Mivel az első embereket is így szedte rá s megmutatta, hogy nem igen hittek Istennek. Mert ellenkező dolgokat ígért, mint amiket Isten mondott, s hiú reményeket táplálván bennük, a hitetlenségbe döntötte őket, és így azokból a javakból kivetette őket, amelyeknek eddig birtokában voltak. Krisztus ellenben megmutatta, hogy ő sem akkor annak (az ördögnek), sem pedig később az ugyanúgy gondolkodó s tőle jelet kérő zsidóknak nem engedelmeskedik, s mindezzel nevel bennünket, hogy még ha meg is tudnánk tenni valamit, semmit se tegyünk hiúságból és ok nélkül s még kényszerűségből se engedelmeskedjünk az ördögnek.

Mit tesz már most ez az átkozott? Nem tudván rábeszélni annak megtételére, amit parancsolt, ámbár olyan nagy éhség gyötörte őt, másra tér át mondván: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat, mert meg van írva, hogy angyalainak parancsolt felőled, és kezeikben hordoznak téged” (Zsolt 91, 11). Miért teszi oda minden egyes kísértése elé: „Ha Isten Fia vagy”? Mert amit régen tett, most is azt teszi. Mert amint akkor megrágalmazta Istent mondván: „Azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik szemetek” (Ter 3,5), így akarván kimutatni, hogy rászedettek és félrevezettettek és semmi jóban sem részesültek, ugyanígy itt is azt jelzi, s mintegy alattomban mondja is: Hiába nevezett téged Fiúnak és megcsalt az ajándékkal, mert ha nem így volna, meg kellene mutatnod, hogy van ilyen hatalmad.

Minthogy pedig az Írásokból vette bizonyítékát (tudniillik, az ördög), ő is a próféta tanúságát hozza föl. Hogyan viselkedett tehát Krisztus? Nem méltatlankodott. Nem gerjedt haragra, hanem nagy szelídséggel ismét az Írásokból szól hozzá: „Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet”, oktatván minket, hogy az ördögöt nem csodajelekkel, hanem türelemmel és kitartással kell legyőzni és egyáltalán semmit sem kell tenni a fitogtatás kedvéért és dicsőségvágyból. Annak (az ördögnek) az ostobaságát pedig már a tőle fölhozott bizonyítékból is kiveheted. Az Úrtól fölhozott mindkét bizonyíték ugyanis nagyon megfelelően van egybehangolva, az övéi pedig együgyűen és mintegy tetszés szerint vannak elővéve a nélkül, hogy az előterjesztett dologhoz vágynának.

Mert biztosan nem azért íratott meg, „hogy angyalaidnak parancsolt felőled”, hogy önmagunk levetésére és veszélybe rohanására buzdítson, s egyébként se az Úrról mondatott ez. Ezt azonban meg se cáfolja, bár nagyon arcátlanul és teljesen ellenkező értelemben használja föl az ördög az igét. Hiszen senki sem kéri ezeket az Isten Fiától, hanem csak az ördögnek és sátánnak tanácsa lehet, hogy levesse magát a mélységbe, Istené pedig az, hogy a fekvőket is talpra állítsa. Mert ha hatalmát kell megmutatnia, akkor ne magát vesse le és ő bukjék le, hanem másokat mentsen meg. Hisz önmagát a mélységbe és szakadékba vetni, az ő harcmodorához tartozik. Így szokott tenni mindenütt az a csábító. Krisztus pedig midőn ezeket mondja, akkor sem nyilatkoztatja ki magát előtte, hanem úgy beszél hozzá, mintha csak ember lenne, mert azt mondani, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember” és hogy „ne kísértsd a te Uradat, Istenedet”, nem annyira önmaga elrejtésére irányult, mint inkább arra, hogy magát úgy mutassa, mint aki egy a sok közül.

S ne csodálkozzál azon se, hogy mikor Krisztushoz beszél, gyakran fordít a dolgon. Mert miként az ökölvívók, midőn halálos csapásokat kapnak sok vértől elöntve és homályba borulva elszédülnek, ugyanúgy ő is az első és második csapástól elhomályosodva, egyszerűen csak azt mondja, ami éppen eszébe jut, és kész a harmadik összecsapásra is. „És egy igen magas hegyre vivé őt (az ördög) és megmutatta neki a világ minden országait és mondá neki: mindezeket neked adom, ha leborulva imádasz engem. Akkor mondá (Jézus): Távozzál sátán, mert írva vagyon: a te Uradat és Istenedet imádjad és csak neki szolgálj.” Minthogy pedig már az Atya ellen is vétkezett, mert mindarról ami azé, azt mondta, hogy az övé és magát Istennek akarta vallani, mintha ő lenne a mindenség alkotója, ekkor megfeddette, de ekkor sem túlságosan, hanem egyszerűen így: „Távozzál sátán!”, ami inkább parancs, mint dorgálás. Mert amint kimondta neki: „Távozzál”, már meg is futamította, mással ugyanis már nem is kísértette meg.

És hogyan mondhatja Lukács azt, hogy elvégezett minden kísértést (az ördög). Én úgy hiszem, hogy a kísértések kútfőiről mondja ezt, mindet említi, mivel ezekben a többi is mind benne foglaltatik, hiszen számtalan rossznak a foglalatai ezek: a gyomornak szolgálni, a hiú dicsőségre törekedni, a földi dolgok szenvedélyes szeretetének alávetve lenni. Minthogy pedig ez az átkozott is tudta, hogy mindezek között a legsúlyosabb a gazdagság utáni vágy, ezt tette a legutolsó helyre: már elejétől kezdve ott vajúdott, de mindvégig tartogatta és csak utoljára került sorra, mivel súlyosabb a többinél. Hiszen ez az ő küzdelmének a törvénye, hogy ami az elbuktatásra legalkalmasabbnak látszik, azt a végére hagyja. Jóbbal is így tett. Azért itt is azokkal kezdte, amik legyőzhetőbbeknek és gyöngébbeknek látszottak, és úgy ment át a súlyosabbakra.

Hogyan kell tehát vele szembeszállni? Úgy, amint Krisztus megmutatta nekünk. Istenhez kell menekülnünk, hogy se az éhség ne sújtson le bennünket, kik hisszük, hogy igéjével is tud táplálni bennünket, és azokkal a javakkal se kísértsük meg az adományozót, melyeket tőle kapunk, hanem megelégedve a fölülről jövő dicsőséggel, az emberi dicsőséget ne vegyük semmibe, s mindenütt mint fölösleges dolgot vessük meg. Mert semmi sem tesz bennünket annyira az ördög alattvalóivá, mint a gazdagság utáni vágy és a kapzsiságnak a szenvedélye. És ezt a most történőkben is meg lehet látni.

Hiszen most is vannak, kik így beszélnek: mindezeket neked adjuk, ha leborulva imádasz minket, kik ugyan természetszerű emberek vagyunk, de annak (az ördögnek) eszközeivé lettünk. Hisz akkor is nem csupán egyedül, hanem mások által is megtámadta, mint Lukács világosan ki is mondta, hogy: „Elhagyá őt egy időre” (Lk 4,13), és ezzel kijelentette, hogy ezek után tulajdon eszközeivel támadta meg. „És íme, angyalok jövének, és szolgálának neki:” Míg a küzdelem folyt, nem engedte, hogy megjelenjenek, nehogy azonnal elijesszék a zsákmányt. Mikor azonban már mindennel megcáfolta és megszalasztotta, akkor jelennek meg azok, hogy megtanuld, hogy téged is csak akkor fogadnak tapsoló és minden oldalról körülvevő angyalok, ha őt követve győzedelmeskedsz is. Hiszen Lázárért is csak a szegénység, éhség és mindenféle gyötrelem tüzes kemencéje után mentek el az angyalok. Sőt amint már mondtam is, most is sok olyant mutat nekünk Krisztus, ami hasznunkra válik. De ezeket is mind érted művelte, hogy utánozzad őt és te is győzedelmeskedjél.

Szentmise hamvazószerdán

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. február 18-án 17:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Szent Ágoston homíliája nagyböjt kezdetére, In Quadragesima Sermo 205. (Alias de diversis 68.) PL 38:1039–1040. In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 117–121. o.

Az ünnepélyes visszatéréssel megjelent nagyböjtnek a megtartását a mai napon megkezdjük: kell, hogy ez alkalommal buzdítást is intézzünk hozzátok, hogy Istennek a szolgálatunk által közvetített szava a test szerint böjtölőket szívükben táplálja és így a belső ember az ő táplálékával fölüdülve, a külsőnek sanyargatását végre tudja hajtani, és erősebb legyen annak elviseléséhez. Illik, ugyanis a mi jámborságunkhoz, hogy mi, akik a megfeszített Úrnak már közelgő szenvedését készülünk megünnepelni, a visszaszorított testi élvezeteknek a keresztjét is mi magunk készítsük el magunknak, miként az apostol mondja: „Akik pedig Jézus Krisztuséi, megfeszítették testüket a szenvedélyekkel és kívánságokkal együtt” (Gal 5,24). Mert ezen a kereszten kell függenie a kereszténynek állandóan, a kísértések között vezető egész életén át. Ugyanis nem ebben az életben van ama szögek kitépésének az ideje, amelyekről a zsoltár mondja: „Szögezd át félelmeddel testemet” (Zsolt 118,120).

A test, a testi vágyakat jelenti, a szögek az igazság parancsai: ezekkel szögezi át amazokat az Úr félelme, amely minket, mint neki kedves áldozatot feszít keresztre. S ezért azt is mondja az Apostol: „Kérlek tehát benneteket testvérek, az Isten irgalmasságára, hogy adjátok testeket élő, szent és az Istennek tetsző áldozatul” (Róm 12,1). Tehát a kereszt az, amiben Isten szolgája nemcsak hogy nem szégyenül meg, hanem még dicsekszik is mondván: „Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak keresztjében, aki által a világ megfeszíttetett nekem, és én a világnak” (Gal 6,14).

Az a kereszt pedig nem negyven napig tart, hanem ezen az egész életen át, amit jelez annak a negyven napnak misztikus száma is: akár mert a világba lépni szándékozó ember, amint egyesek állítják, negyven napig alakul ki az anyaméhben, akár mert a négy evangélium összhangban van a tízes Törvénnyel és a négyszer tíz ezt a számot adja, nekünk pedig megmutatja, hogy ebben az életünkben mind a két szentírásra szükségünk van; akár pedig bármilyen valószínű oknál fogva, amilyen okot a jobb és ragyogóbb elme találhat.

Ezért Mózes is, Illés is és maga az Úr is 40 napig böjtölt: hogy Mózesben is, Illésben is és magában Krisztusban is, azaz a Törvényben és a Prófétákban, sőt magában az Evangéliumban is oktatást nyerjünk arra, hogy velünk is ugyanaz történik, s hogy ne alakuljunk át ehhez a világhoz és ne tapadjunk hozzá, hanem feszítsük keresztre a régi embert, nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben éljünk, hanem öltsük magunkra az Úr Jézust, és ne gondozzuk testünket a vágyakozásokban (vö. Róm 13,13 sk.). Így élj itt mindig keresztény: ha nem akarod, hogy lépéseid a földi iszapban elmerüljenek, ne szállj le a keresztről!

De ha ezt kell tenni ezen az egész életen át, mennyivel inkább a nagyböjt eme napjaiban, melyek nemcsak alkotórészei ennek az életnek, hanem azt valóban jelképezik is. A jámbor cselekedeteket a nagyböjtben buzgóbban kell gyakorolni. Bár más napokon se nehezedjen el szívetek tobzódásban és részegségben (Lk 21,34); ezekben (a napokban) azonban böjtöljetek is! Egyéb napokon se kövessetek el házasságtörést, paráznaságot és semmiféle meg nem engedett tisztátalanságot, ezekben pedig még hitveseitektől is tartózkodjatok! Amit elvontok magatoktól böjtöléssel, azt adjátok hozzá alamizsnáitokhoz bőkezűséggel! Azt az időt, amit eddig házassági jogotok gyakorlása foglalt le, most vezeklésre fordítsátok! A testet, amelyet a testi vágyak elpuhulttá tettek, tiszta könyörgésekkel kényszerítsétek leborulásra! A kezeket, amelyek ölelésre hajlottak, imádságra tárjátok ki! Ti pedig, akik máskor is böjtöltök, most fokozzátok, amit tesztek! Akik más napokon állandó megtartóztatással sanyargatjátok testeteket, ezekben gyakrabbi és belsőségesebb imákban tapadjatok Istenetekhez! 

Mindnyájan egyetértően, minden hívők híven, mindnyájan e zarándoklásban az egyetlen haza vágyával sóhajtozzunk és a szeretetben buzgólkodjunk! Istennek azt az ajándékát, amelyik nincs meg bennünk, senki másokban ne irigyelje és ne gúnyolja! A lelki javakban tekintsd magadénak, amit szeretsz testvéredben: és tekintsd az övének, amit ő szeret tebenned! Senki se színlelje az önmegtagadás látszata alatt inkább csak a gyönyörök megváltoztatását, mint azok eltávolítását, hogy finom ételeket keres, mivel hússal nem táplálkozik és különleges italokat, mivel bort nem iszik; nehogy mintegy a test megfékezésének jogcímén még inkább a gyönyörnek adja magát! A tisztáknak ugyan minden táplálék tiszta: de semmiben sem tiszta a kicsapongás.

Elsősorban a viszálykodástól kell tartózkodnunk. Mindenekelőtt a viszálykodásoktól és egyenetlenkedésektől tartóztassátok meg magatokat, testvérek! Emlékezzetek a prófétára, aki egyeseket megdorgál és kiáltja: „Íme, böjtötök napján is a saját hasznotokat keresitek, mert valamennyi adóstokat zaklatjátok és ököllel verekedtek, hangotok a kiabálástól hangzik” (Iz 58,3 sk.), és más hasonlókat. S ezekre emlékezve hozzákapcsolja: „Nem ez a böjt, amelyben én kedvem lelem, úgymond az Úr”. Ha kiabálni akartok, azt kiáltsátok gyakran, amiről írva van: „Szavammal az Úrhoz kiáltok” (Zsolt 141,2). Ez nem a viszálykodásnak, hanem a szeretetnek, nem a testnek, hanem a szívnek a szava. Nem ilyen az, amiről mondva van: "Azt vártam, hogy cselekedete igaz legyen, és íme, gonosz, hogy igazságot szolgáltasson, és íme, jajveszékelést okoz” (Iz 5,7).

Bocsássatok meg és bocsánatot fogtok nyerni, adjatok és adatni fog nektek (Lk 6,31 sk.) Ez az imádságnak két szárnya, amellyel lstenhez repül: ha (az imádkozó) elfelejti a bűnösnek megbántását, és adományt nyújt a szűkölködőnek. 

Szentmise ötvened vasárnapon

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. február 15-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Tiszteletreméltó Szent Béda magyarázata a jerikói vak meggyógyításához (In Lucae ev., lib. V, cap. 18; PL 92:558–559). In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 113–116. o.

„Lőn pedig, mikor Jerikóhoz közeledett, hogy egy vak ült vala az útfélen kéregetvén. És amint hallotta az átvonuló sereget, tudakozódék, micsoda az. Mondák neki, hogy a Názáreti Jézus megyen arra.” Ez a vak képletesen az emberiséget jelenti, amely az ősszülőkben a paradicsom örömeiből kiűzetve az égi fény világosságát nem ismeri, hanem kárhozatának sötétségében szenved. De mikor Jézus Jerikóhoz közeledik, a vak szemei megnyílnak. Jerikó ugyanis annyit jelent, mint hold. A hold pedig a Szentírás szóhasználata szerint a test romlandóságát jelenti, amennyiben minden hónapban elfogy, s így testi életünk mulandóságát jelzi. Midőn tehát Teremtőnk Jerikóhoz közeledik, a vak visszakapja a világosságot, mert mikor az Isten romlandó testünket fölvette, az emberi nem az elvesztett fényt visszakapta. És méltán mondja róla, hogy ez a vak az út mellett ült, és azt, hogy koldult. Mert maga az Igazság mondta: „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Tehát, ki nem ismeri az örök fény ragyogását, vak az. De ha már hisz a Megváltóban: az út mellett ül. Ha azonban már hisz, de az örök világosságért nem akar könyörögni, nem akar imádkozni, akkor vakon az út mentén ül ugyan, de nem koldul. Ha pedig hisz is és könyörög is, akkor az út mentén ül a vak és koldul.

„És kiálta, mondván: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! Az elöl menők pedig inték őt, hogy hallgasson. De ő annál jobban kiáltozék: Dávidnak Fia, könyörül rajtam.” Mit jelentenek azok, akik a közeledő Jézus előtt mennek, hacsak nem a testi vágyak tömegeit és a bűnök sokaságát, amelyek, mielőtt Jézus a szívünkhöz jutna, kísértéseikkel összeszedettségünket szétszórják és a szív szavát az imádságban megzavarják? Mert gyakran, amikor az elkövetett bűnök után vissza akarunk térni az Úrhoz, mi ugyanezen bűnök miatt bocsánatért esedezünk, szívünkben fölbukkannak az elkövetett bűnök emlékei, elménk összeszedettségét lerontják, összezavarják, és lelkünket és könyörgő szavunkat elnyomják. De akit a tömeg fedd, hogy hallgasson, annál inkább kiált, mivel az érzéki gondolatok minél inkább háborgatnak minket, annál forróbban kell az imádságban kitartanunk.

„Megállván tehát Jézus, parancsolá, hogy vezessék őt hozzá.” Íme áll, aki az előbb még elment mellette, mivel míg a fantáziaképek tömege miatt az imádságban szenvedünk, úgy látjuk, hogy Jézus elmegy mellettünk. De ha aztán még buzgóbban imádkozunk, Jézus megáll és visszaadja a világosságot, mivel Isten a szívünkhöz nyúl és az elvesztett világosságot visszakapjuk. „Mikor aztán közel jött, kérdezé őt mondván: mit akarsz, hogy veled cselekedjem? Amaz pedig mondá: Uram, hogy lássak!” Talán az, aki a világosságot vissza tudta adni, azt nem tudta, hogy mit akar a vak? De igen; hanem azt akarta, hogy ezt kérjék tőle, mert előre tudta, hogy mi is kérni fogjuk és ő meg fogja adni. Folyton az imádságra int minket és mégis azt mondja: „Tudja a ti Atyátok, hogy mire van szükségtek, mielőtt kérnétek őt” (Mt 6, 8). Azért kérdi tehát, hogy kérjük. Azért kérdi, hogy a szívet imádságra ösztönözze. Ezért a vak is rögtön felel: „Uram, hogy lássak!" Íme, a vak az Úrtól nem aranyat, hanem világosságot kér, mindent kevésre becsül a világosság mellett. Mert ha a vaknak bármije is lenne, világosság nélkül nem láthatná, amije van.

Utánozzuk tehát őt, akiről azt hallottuk, hogy testben, lélekben meggyógyult, és ne csalárd kincseket, ne földi jókat, ne múlékony dicsőséget kérjünk az Úrtól, hanem világosságot: azt a világosságot tudniillik, amelyet csak az angyalokkal együtt láthatunk, amelynek nincs kezdete és nem lesz vége. Ehhez a világossághoz a hit az út, és ezért a vak meggyógyításánál mindjárt hozzá teszi: „És Jézus mondá neki: láss; a te hited megszabadított téged! És azonnal láta és követé őt, magasztalván az Istent”. Lát és követ az, aki a jót, amelyet megismert, meg is teszi. Viszont lát, de nem követ az, aki bár megismeri a jót, de azt tenni nem akarja. Jézust követi az, aki őt utánozza. Ezért mondja: „Aki nekem szolgál, engem kövessen!” (Jn 12,26) Figyeljük meg tehát, merre megy, hogy követhessük! És így majd elérjük azt, hogy nemcsak a mi életünk halad Isten felé, hanem viselkedésünk Isten dicsőségére lesz és másokat is föllelkesít, amiért így folytatja: „És az egész nép, mely ezt látta, dicséretet monda Istennek”.

Dicséretet mondott a nép Istennek, nemcsak a világosság ajándékáért, de a kérő hitének érdeméért is. Dicséretet adott Istennek, mert látta egyrészt, hogy Jézus irgalmasan és hatalmasan a világosságot visszaadta az azt kérőnek, és másrészt, mert megtudta, hogy a kitartó hit kiáltását, mely igazságos dolgot kér, hamarosan meg is hallgatja Isten. Ebből meg kell jegyeznünk, hogy az Úr testben megjelenvén, mindent, amit szavával tanított, példájával meg is erősített. Aki ugyanis megparancsolta nekünk: „úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jó tetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben vagyon!” (Mt 5,16), ő is mindenben, amit tett és tanított, az emberektől nem a saját, hanem az Atya dicsőségét kereste.