"Könnyebb lenne a világnak napfény nélkül létezni, mintsem szentmise nélkül." - Pietrelcinai Szent Pio atya (Emléknapja: szeptember 23.)

Kiemelt ajánlások a Szentmiséről

- Egyetlen szentmise, melyen részt vettél, többet használ neked – mint számos –, melyet halálod után ajánlanak fel érted mások.
- A szentmise sok mulasztásodat és hanyagságodat pótolja.
- A szentmise eltörli bocsánatos bűneidet, melyeket sohasem gyóntál meg. Mikor jelen vagy a szentmisén és odafigyelsz, a legnagyobb hódolatot mutatod be az Úr Jézus szent Emberségének.
- Minden szentmisével buzgóságod szerint többé-kevésbé csökkentheted ideiglenes földi büntetéseidet.
- Sok veszélytől és szerencsétlenségtől szabadulsz meg, amit különben nem kerülhetnél ki.
- Halálod óráján lesz a legnagyobb vigasztalásod, hogy szentmisét hallgattál. Minden szentmisét magaddal viszel az ítéletre és ezek lesznek közbenjáróid.
- Minden szentmise új dicsőséget szerez számodra az égben.
- Minden szentmisén való részvételeddel megrövidíted a tisztítótűzben viselendő szenvedéseidet, melyek különben reád várnak.
- A szentmisén való részvételeddel a lehető legnagyobb segítséget nyújtod a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek - különösen, ha értük ajánlod fel részvételedet.
- A szentmise alatt az angyalok seregei között térdelsz, akik félő tisztelettel vannak jelen az isteni áldozatnál.
- A szentáldozás során felbecsülhetetlen értékű kegyelemben részesülsz!
- A sátán gyengébb lesz veled szemben.
- A szentmisében a pap áldásában részesülsz, amit Isten megerősít az égben is. (Várd meg az áldást türelemmel!)
- A szentmiséről Isten áldását viszed haza anyagi ügyeidre is.

Szeretettel ajánlom átelmélkedésre! fr. Barsi Balázs OFM

Fulton J. Sheen érsek: A kommunizmus a keresztet választotta, a Nyugat a sebek nélküli Krisztust

Az alábbiakban Tiszteletreméltó Fulton J. Sheen érseket idézzük, az 1958-ban megjelent "Krisztus élete" című könyvének előszavából.

***

A modern világ, amely tagadja a személy bűnösségét, és csakis társadalmi bűnöket ismer el, ahol nincs helye a személyes bűnbánatnak, csakis a közösségi reformoknak, elválasztotta Krisztust a keresztjétől, eltávolította a Vőlegényt a Menyasszonyától. Amit Isten egybekötött, az ember szétválasztotta. Ennek eredményeként balra került a kereszt, jobbra Krisztus. Mindegyikre új társ várt, hogy felkarolják és egyfajta második, házasságtörő kapcsolatba vonják be őket. És jött a kommunizmus, és felkarolta a jelentés nélküli keresztet; a nyugati poszt-keresztény civilizáció pedig felkarolta a sebek nélküli Krisztust.

A kommunizmus a keresztet választotta, amennyiben egy énközpontú világba visszahozta a fegyelmet, az önmegtagadást, az önátadást, a kemény munkát, a tanulást, és az elköteleződést az egyént meghaladó célok mellett. A kereszt Krisztus nélkül azonban csak áldozat, szeretet nélkül. A kommunizmus így egy tekintélyelvű, kegyetlen, az emberi szabadságot elnyomó társadalmat eredményezett, tele koncentrációs táborokkal, kivégzőosztagokkal, és agymosással.

A nyugati poszt-keresztény civilizáció Krisztust karolta fel, a keresztje nélkül. De egy Krisztus az Istennel megbékítő áldozat nélkül csupán olcsó és feminizált vándorprédikátor, aki népszerűséget érdemel a Hegyi Beszéde miatt, de népszerűtlenséget azért, amit egyrészt a saját istenségéről, másrészt a válásról, az ítéletről, és a pokolról mondott. Ezt a szentimentális Krisztust részben ezernyi közhelyből foltozták össze, időnként olyan etimológus kutatók által megerősítve, akik képtelenek meglátni az Igét a szavakban; részben a felismerhetetlenségig torzították Krisztust egy olyan dogmatikai elvvel, ami szerint minden, ami isteni, szükségszerűen mítosz is kell, hogy legyen. A keresztje nélkül Krisztus nem több, mint a demokrácia ragyogó előfutára, vagy egy humanista, aki testvériségre tanított, könnyek nélkül.

A probléma most tehát ez: vajon a kereszt, amit a kommunizmus tart magánál, előbb talál-e Krisztusra, mint hogy a Nyugat szentimentális Krisztusa találná meg a keresztet? Mi úgy hisszük, Oroszország előbb fogja megtalálni Krisztust, mint hogy a nyugati világ egyesítené Krisztust az Ő megváltó keresztjével.

írta: Katolikus Válasz
www.katolikusvalasz.blog.hu

2019. szeptember 22. - Pünkösd utáni XV. vasárnap

2019. szeptember 22-én szentmise lesz 15:30-kor a Szeged-Felsővárorsi Szent Miklós minorita templomban (Munkácsy u. 6.).

Jó Pásztor - romantikus képzelgések és a kemény evangéliumi valóság

A mi Urunknak, mint Jó Pásztornak alakja mind az Ószövetség, mind az Újszövetség könyveiben megjelenik: ott van a zsoltárokban (22.), a prófétai irodalomban (Izajásnál és Ezekielnél), az evangéliumokban (Lukácsnál és Jánosnál) és az apostoli levelekben (Pálnál és Péternél). De vajon értjük-e, hogy ezzel a lelki szemeink elé állított képpel mit akar nekünk mondani az isteni kinyilatkoztatás? Ez a kép legtöbbünknek bizony csak egyfajta negédes, csöpögős barokk szentimentalizmust képvisel, vagy a 19. század végének jólfésült, szőke fürtökkel, csillogó szemekkel és rózsapiros orcával ábrázolt Krisztusát idézi föl, aki egy tündéri aranyos, bolyhos kisbárányt cipel a vállán. Ennek a giccses figurának azonban semmi köze sincs az evangéliumok Krisztusához!

Jó Pásztor alakja ugyanis az előbb elhangzott prófétai jövendölés fényében nézve fontos messiási cím, krisztológiai titulus, amelyet isteni Üdvözítőnk nyilvános működése során tudatosan vállal föl és alkalmaz magára. Valójában, amikor Krisztus az evangéliumokban kijelenti magáról, hogy ő a Jó Pásztor, akkor igen kemény beszédet mond, mert arra mutat rá, hogy benne végre beteljesedett Ezekiel vigasztaló szózata (34,11-16): az Úristen nem egyszerű prófétákat küld népéhez, hanem ő maga fogja személyesen fölkeresni és meglátogatni szeretett nyáját, hogy szétszóródott juhait megmentse, összegyűjtse, megerősítse és táplálja. Akkor majd juhai fölismerik az ő hívó szavát és megtudják, hogy ő az Úr, az Izajás által is megígért Emánuel, vagyis a velük és közöttük élő Isten.

Az is súlyosan téved, aki a Jó Pásztor alakját az ókori hellenisztikus költészet kedvelt műfajából, az ún. bukolikus, vagy pásztori költészetből akarja magyarázni. A Vergilius eklogáiból is ismert idilli pásztorvilágnak nyomát sem találjuk abban a krisztusi beszédben, amelyben Ezekiel jövendölésének beteljesítőjeként határozza meg önmagát, és a próféciát saját küldetésének éleivel árnyalja. Krisztus Urunk a Jó Pásztorral kapcsolatban tolvajokról, rablókról, nemtörődöm béresekről, báránybőrbe bújt farkasokról beszél, ami egyrészt az írástudókkal való konfliktusának kiéleződésére, valamint az általa meghívottak belső veszedelmeire utal. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy Krisztus e kijelentéseket a farizeusok gyűlölködése közepette teszi; példabeszédének mintegy keretét képezi, hogy a Megtestesült Istenfiút a nép világtalan vezetői nem átallottak bűnös embernek és ördögtől megszállottnak mondani (vö. Jn 9,24; 10,20).

Ezt figyelembe véve azonnal érthetővé válik, hogy a Megváltó a jó pásztor és az engedelmes juhok mellett miért emlegeti saját önfeláldozó halálát: „és én életemet adom juhaimért”. Az Emberfia lelki szemeit már ekkor a keresztfára szegezi, és gondolatait az ő engedelmes életáldozatának drámája tölti be. A Jó Pásztor, aki teljes sorsközösséget vállal juhaival, érettük és helyettük áldozza föl magát hibátlan húsvéti bárányként, megízleli a szenvedés és kínhalál minden keserűségét, hogy nekik életük legyen, és bőségben legyen. Mi ez, ha nem a húsvéti misztérium, a tökéletes pászka foglalata? Ez még egyértelműbbé válik, ha tovább olvassuk az evangélium szövegét: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem életemet, hogy ismét fölvegyem. Senki sem veszi el tőlem, hanem én teszem azt le magamtól, és hatalmam vagyon annak letételére, és ismét hatalmam vagyon annak fölvételére. E parancsolatot vettem Atyámtól.” (Jn 10,17-18).

A Jó Pásztor tehát nem csupán engedelmes, önfeláldozó halálát jövendöli meg, amelyet önszántából vállal juhaiért, hanem azt is, hogy hatalma van letett életét újra fölvenni, sírba szállt emberségét föltámasztani a halálból. Az Örök Ige szólott a próféták ajka által, amikor megígérte, hogy nem hagyja magára a hamis pásztoroktól és mihaszna béresektől szenvedő nyájat. Jó Pásztorként gyűjtötte össze az egyetlen akolba, az Egyházba azokat a juhait, akik hallgattak szavára. Nem riadt vissza a farkasoktól, akik életére törtek, hanem készakarva letette életét engesztelő áldozatul bűneinkért, váltságul a rábízott nyáj üdvösségéért. De hatalma volt rá, hogy életét harmadnapra újra fölvegye, és ezt az életet meg akarja osztani övéivel!

Adjunk hálát az Istennek, hogy lelkünknek ilyen jó pásztora van, nem elpuhult, csillagszemű álmodozó, nem idealizált, súlytalan irodalmi figura, hanem kemény, harcos vezér, aki félelem nélkül megküzd értünk az alvilág erőivel, és annyira szeret minket, hogy még az életét is föláldozza értünk, a mi üdvösségünkért! Egy ilyen pásztor mögé nem kínos, nem dicstelen dolog beállni. Legyen neki dicsőség, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt Isten, mindörökkön örökké! Ámen.

Bejegyezte: Alácsi Ervin János - http://strigonium.blogspot.com

Hagyományos római rítusú Szentmise-2019 Szeptember 8

Értesítjük kedves híveinket hogy 15:30 perces kezdettel a felsővárosi Szent Miklós minorita templomban (Szeged, Munkácsy u. 6) ,hagyományos római rítusú szentmise lesz P. Alácsi Ervin János celebrálásában.

Várjuk kedves híveinket!

The confession - A gyónás

Díjnyertes kisfilm az Irgalmasság éve(2016) alkalmából.
Magyarra fordította  Czegka Miklós,a Youtube-on ki kell választani a magyar feliratot.(jobb alsó sarok,beállítások ikon,balról a második)

Szigeti József OP Aquinói Szent Tamás és korunk

A hosszú századok óta ismét magyar földön álló szentdomonkosrendi hittudományi főiskola első ízben örvendhet annak, hogy a fővárosi növendékpapság képviselőivel s a velük egy szívvel érző hívő sereggel együtt hódolhat aquinói Szent Tamásnak, az egyetemes egyháztanítónak s a katolikus iskolák s a keresztény tudományosság védőszentjének. Századok óta, talán a 16-ik század eleje óta nem volt erre alkalom. Akkoriban még állott a budai rendi főiskola és az egyetem, melyet Mátyás király a domonkosokra bízott. De azóta nagyot változott a világ. A régi egyetemből már csak egy csonka torony méláz fenn a várban. Jött a török és kioltotta a tudomány fáklyáját. Akkoriban Szent Tamás még csak szentté volt avatva. 1567-ben V. Pius az egyháztanítók közé emelte. S azóta úgy beleírta nevét az
Egyház szellemtörténetébe, mint Szent Pálon és Szent Ágostonon kívül senki más. Szent Pál apostol óta, ki a népek apostolává választatott ki, senki sem nyert oly egyetemes, az egész Egyházra kiterjedő hivatást, mint Szent Tamás.

Immár hét századja, hogy a földön élve hintette csodás szellemének kincseit. Azóta a tudomány és az egész kultúra hihetetlen szökelléssel haladt előre, s mégis: az egyszerű fehér ruhás szerzetes tanítását nem tudta ideje múlttá tenni s árnyékba állítani.

Sőt, ha felfigyelünk arra a tényre, hogy a pápák évtizedek óta mily szívós következetességgel hívják fel szüntelen a katolikus világ figyelmét Szent Tamásra, akkor azt kell mondanunk, hogy a nagy egyháztanító a még soha nem látott időszerűség fényébe öltözködik, mint a modern kor nagy apostola és szellemi vezére.

Az idők jelei – signa temporum – melyeket Krisztus figyelmeztetésére le kell tudnunk olvasni a kor arculatáról, csakugyan azt hirdetik, hogy a Gondviselés mélyreható szerepet akar juttatni az aquinói Szentnek a mai kor történetében is.

Ennek alátámasztására legyen elég utalni néhány általános jelenkori s egy-két sajátosan magyar jelenségre.

I. a) Az emberiség története végletből-végletbe csapódva halad előre. A múlt század individualizmusa után, mely az egyéniséget mindenek fölé emelte, ki hitte volna, hogy a mai, egyéniséget fojtó kollektív felfogású állameszme virágkorába jutunk?! Nem környékezheti-e meg ennek láttára a lelket a sejtelem, hogy ez az e világ kultuszában tengődő kor megunva a föld, a gép s a test keveset nyújtó szolgálatát, oly szenvedéllyel fog majd egyszer átlendülni a szellemi s természetfeletti javak keresésébe, amilyen buzgalommal szegődött egykor az anyagi kultúra zsoldjába. S ennek jelei máris mutatkoznak. De ki legyen vezére ennek a végletek közt vergődő emberiségnek, melyben hol a test, hol a lélek győz – melyet egyszer a föld vonz, majd a menny igéz – mely egyszer a romlott természetnek, majd az isteni kegyelemnek engedi át maga fölött az uralmat?

Szent Tamás legyen a vezére! Ő, akinek tanítása az élet szétfeszülő ellentéteit összhangba hajlítja – ő, akinél mélyebben senki sem világított bele a tudomány fáklyájával a test és lélek, a természet és kegyelem, a jelenvilág és túlvilág egymásba szövődésének titkaiba.

b) Manapság egyre növekszik azok száma, kik keservesen tapasztalják, hogy a merő e világi kultúra forrásainál szomjan veszhetnek s hogy a végtelen számára teremtett értelmük elsorvad a merő relativumok, a tűnő, a másod- és tizedrangú értékek szűk világában. A végtelen, az abszolút igazság kell nekik! De kihez forduljanak?!A megfellebbezhetetlen földi tekintély mondja: Mindazoknak, akik az igazságot keresik, mi mondjuk: menjetek Tamáshoz! (XI. Pius: Studiorum ducem.)

S ne mondja erre senki: Ott van az evangélium, a kinyilatkoztatás fényforrása! Minek menjünk emberekhez az igazságért?! Minek nekünk Szent Tamás?! Az evangélium talán nem szór elég világosságot? Igen, az evangélium elég világosságot nyújt, mint az égen a nap, melyből él ember, állat és növény. De a fejlődő kultúra mégis – és nem hiába – épített magának villanytelepeket és elektromos műveket, melyek végeredményben csak a nap energiáit dolgozzák fel és állítják a modern élet igényeinek szolgálatába. Igy Szent Tamás tanítása nem más, mint a tisztult emberi szellem műhelyében feldolgozott evangélium. Az evangéliumnak, hogy áthassa az egész életet minden vonalon, s hogy közvetlen kultúrtényezővé lehessen, frigyre kellett lépnie a tudománnyal is. Ezt a frigyet mind ez ideig a legtökéletesebben az aquinói Szent alkotta meg.

Már jelentkeznek a földön a nagy lelki éhség nyomai. Előre meg kell rakni tehát a szellemi tárházakat! Különösen a növendékpapság feladata, hogy megtöltse magát a tudás kincseivel, hogy a földi kultúra kenyerén-élés hét (vagy 77) szűk esztendeje után az adni-tudók öntudatával és boldogságával nyithassa meg az éhező népnek az egyiptomi csűröket, mondván: menjetek Tamáshoz!

II. Az idők jelei magyar jelenségeket tekintve is Szent Tamásra utalnak.

a) Prohászka hangoztatta, hogy a magyar kereszténységnek nem volt eddig alkalma eléggé kifejlődni és elmélyülni. A tatár, a török, a jozefinizmus nem engedték. De azért a magyarság sokat tett a kereszténységért – de inkább kardjával, mint szellemével. Fárad most is a munkában Krisztus ügyéért, de mintha tevékenységével nem állana egy fokon tudatos meggyőződése és lelki bensősége. A nagy püspök azt is felpanaszolta, hogy a magyar lélek a kereszténység mélyebb követelményeivel szemben sokszor olyan, mint hazája szikes pusztája. Élővizeket kell tehát rávezetni! Bele kell vinni a köztudatba, az intelligencia életébe, hogy e világi és túlvilági kérdésekben úgy igazodjék Szent Tamás szerint, mint maga az Egyház, mely a trienti zsinaton odatétette a szentírás mellé az oltárra a nagy egyháztanító fő művét, a Summát, hogy belőle merítsen megoldást nehézségeiben. És senki se bizalmatlankodjék Szent Tamás tanításától: van benne magasság, mélység és áttetsző fény. S rajta a megbízhatóság pecsétje: a pápák (X. Pius, XV. Benedek) az Egyház saját tanának nyilvánították.

b) A magyarság bizonyos kontemplatív hajlamot hozott magával keletről s másrészt eltanulta az aktivizmust a nyugattól. De mintha nem sikerült volna összhangba hoznia a kettőt. Néha nekilendül és tevékeny, de ugyanakkor megfeledkezni látszik a kontemplatív életben forrásozó lelki erőkről; máskor a tétlen szemlélődés partjára ül s közben engedi, hogy a fejlődés folyama tovarohanjon mellette. Menjen ez a magyarság iskolába Szent Tamáshoz! Ő az aktív és kontemplatív élet nagy theorétikusa s egyben gyakorlója is. Magyar ideál!

c) Mezsgyén állunk kelet és nyugat közt. A hitetlen Nyugat kultúrája megmérgezte a Keletet s most az öntudatra ébredt Kelet a pogányság misszionáriusait küldi a Nyugatra. Mélységes és erős keresztény kultúra kell ide nekünk, mely két világ választóvonalán, ahol állunk, meg tudja szűrni az áramló rosszat s ugyanakkor közvetíteni is tudja a jót. A szenttamási szellemkultúrának kívülállóktól is elismert kiválósága, hogy a tudományosan feldolgozott kinyilatkoztatásnak s a tisztává szűrt antik-pogány gondolatnak hallatlan szilárddá kovácsolt, szervesen egységes igazságrendszere. Tehát elsőrendűen alkalmas lehet arra, hogy most is azt a kultúraszilárdító, szűrő és közvetítő szerepet játssza, mely már létrejöttekor jellemezte.

d) Jó ráeszmélni arra, hogy a magyarságnak a maga elszigeteltségében jelenleg csak egy módja van arra, hogy messze kiemelkedjék az őt környező népek fojtó öleléséből: ha t. i. kultúrájával emelkedik föléjük. Ez a kultúra csak a gyökeres keresztény kultúra lehet. Ez pedig akkor lesz a legtermékenyebb, ha a kereszténység legtökéletesebb kultúrkiadásával, a szenttamási igazságrendszerrel olvad bele a magyar életbe. Ezáltal a maroknyi magyarság szellemi vezérszerephez juthat a környező népek családjában.

Történeti idők virradtak ránk. Ilyenkor támadnak a történeti hivatások – nemcsak a közélet porondján, hanem főként a szellemi küzdelmek terén. Ezekbe irányítóan belenyúlni a legnagyobb hivatás, mert hiszen a történelem eseményeinek külső fordulatai is mind végeredménykép szellemi, világnézeti befolyások alatt jönnek létre.

Adjon az Úr a magyar papságban, növendékpapságban és a világi intelligenciában minél több ilyen történeti hivatásokat, kik szent lelkesedéssel életcéljukká teszik, hogy az egész magyar életre szívós és lendületes áramban rávezetik a szenttamási gondolat vizeit! Támasszon a Gondviselés nagy hivatásokat, kik nagy feladatuk átérzett súlya alatt sóhajtják Szent Pállal: Vae mihi, si non evangelizavero, jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! – s meggyőződéssel hozzáteszik kiegészítésül – ne botránkozzunk meg a nagy francia filozófus (Maritain) fordulatos kifejezésén –: Vae mihi, si non thomistizavero, jaj nekem, ha nem hirdetem Szent Tamás tanát! Evangelizare – thomistizare – hirdetni az evangéliumot és Szent Tamást! S e kettő összefűzése nem profanizálás, hiszen Szent Tamás tana nem más, mint az evangélium fényétől megtermékenyített emberi szellem legcsodálatosabb alkotása. Adjon az Isten nekünk minél nagyobb számmal értelmiségi hivatásokat, akik ebben a mai, magát reálisnak nevező, de valójában mélyen irreális korban kikezdetlenül tudnak hinni az eszmék történelem- és életalakító erejében, mert tudják, hogy az élet és szív is elsorvad – omne cor moerens –, ha az értelmek világa beteg – omne caput languidum –, s azért annak az eszmének szolgálatába szegődnek, mely az Egyház előrelátása szerint a legbiztosabb győzelem várományosa.

Dániel próféta látta, hogy a hegycsúcsról leszakadt egy kő, mely mire leért, görgeteggé, lavinává, heggyé nőtt s beborította az egész földet. Induljon meg innét a mai nap Szent Tamás szellemének még mélyebb kultusza az országban, s a nagy szent összes tisztelőinek közös munkájával érjen le egyszer az egész magyar síkságra és borítsa be azt – nem azért, hogy kőgörgeteg módjára életet fojtson, hanem hogy termékenyen kihajthasson alóla az evangéliumi és szenttamási szellemben megújult, elmélyült s új történelmi hivatására felkészült magyar szellem.

(Credo! Folyóirat katolikus férfiak számára. A Credo férfiegylet hivatalos lapja. Szerkeszti: P. Bőle Kornél OP. XV. évf. 1937. április 11. 54-55. old.)