Kedves testvérek!
Az élőlények közül az ember az egyetlen,
aki sírba helyezi halottait. Mi emberek, eltemetjük a halottat, ahogyan
a csírázó magot is. Mert az ígéret. A búzaszemnek el kell halnia... A
föld nem pusztán sírhely, hanem végtelen mező, mely őrzi a magot az örök
aratásra. Testünk arra készül, hogy az ember újjászülessen majd egy
másik életre... Ezért tették sok helyen az elhunytat összekuporodott
helyzetben a sírba, oly módon, hogy feje és térde összeért, mint a
magzaté az anyaméhben, hogy jelezze ezt a reménységet.
Ha áttekintjük őseink halottkultuszát,
mindenütt megtaláljuk ezt az örömteli reménységet. A kínaiak a ház egyik
sarkába oltárt állítottak őseik tiszteletére s éjjel-nappal mécses
égett előtte. Hiszen halottaik továbbra is élnek, más módon, de a
családhoz tartoznak. Ott vannak velük. A rómaiak házi isteneknek
nevezték halottaikat, és oltárt emeltek számukra. Az egyiptomiak számára
egyetlen valóság a túlvilág valósága volt. Érdekes módon a Nílus
völgyében nem találunk egyetlen vár- kastély- vagy lakóházmaradványt
sem. Ellenben földjük tele van síremlékek és templomok romjaival. Amikor
egy fáraó trónra lépett, első dolga volt, hogy síremléket állítson
magának, mert sírja az örökkévalóság háza volt. Az egyiptomiak mind a
mai napig – nemkülönben a keresztények és a muszlimok is – a sír
közvetlen közelében olykor egy egész hetet töltenek: esznek, isznak,
vigadoznak, beszélgetnek. A családi ünnepeiket is halottaik körében
ünneplik. Az afrikai Dél-Szudánban férfiak és nők, fiatalok és öregek,
valami különös, monoton dallam ritmusára körtáncot járnak a családi
kunyhó körül, ahol a küszöbnél egy családtagot eltemetnek. Senkin nem
látszik, hogy szomorú volna. Ünnepként élik meg az eseményt, hiszen
érzik, tudják, hogy az elhunytak nem tűnhetnek el csak úgy, örökre:
velük vannak, együtt élnek a családtagokkal. Akármennyire régi, primítív
embereknek is tartjuk az ősöket, ők is tudták, hogy akiket ismertek és
szerettek, nem semmisülhetnek meg.
Testvéreim, előbbiek ellenére mégiscsak
úgy tűnik: nem szeretjük a halált. Játszunk vele, kerülgetjük, még talán
szelfizünk is vele, mégisfélünk tőle. Előzünk a záróvonalon, élőben
közvetítjük háborúinkat, baleseteinket, élteveszélyes mutatványainkat,
de nem akarunk reménykedve szembenézni konkrét halálunkkal... Talán az
áteredő bűn miatt van ez a halálfélelem bennünk, mert nem jön, hogy
higgyük: a sátán minket becsapott.
Hazudott, amikor azt állította: „Semmi
esetre sem haltok meg. Isten tudja, hogy amely napon abból a
gyümölcsből esztek, szemetek felnyílik, és olyanok lesztek, mint az
istenek, akik ismerik a jót és a rosszat...”(Ter 3, 4-5) Hát
kiderült, hogy nem lettünk olyanok, és a rosszat sem ismerjük, sőt azt
sem, mivel jár annak megismerése. Mibe kerül. Mert akkor azt is vállalni
kellene... Úgy gondoljuk, az lenne a tökéletes halál, ha egy
focimeccsről vagy fesztiválról hazatérőben, a buszon chipszet eszegetve,
vagy álmunkban érne minket. Aztán észrevétlenül, egy kórházi elfekvő
függönye mögött titokban történjék, ne járjon semmilyen szenvedéssel, ne
vegyünk részt benne.
(Egyik temetőbe a polgármesteri hivatal kihelyezett egy táblát amelyen az állt: „Azon dolgozunk, hogy biztonságosabbá tegyük a temetőt...”)
Őseink életében a halál még nyilvános
esemény volt, amelyet nemcsak elszenvedtek, hanem amelyre illett
felkészülni, azt át kellett élni. Az az én halálom, személyesen: egy
döntés, egy cselekedet.
Mint a vértanúknál. Évekkel ezelőtt, a
ruandai népirtás idején egy Felicitas nevű lány kisegítő volt egy
plébánián. A népirtás alatt hutukat fogadtak be, akiket Felicitas saját
tuszi törzse kiirtással fenyegetett. Bátyja, egy ezredes figyelmeztette,
hogy veszélyben van az élete. Erre ezt válaszolta neki: „Kedves
bátyám! Köszönöm, hogy meg akarsz menteni. Ahhoz, hogy megmentsem az
életemet, el kellene hagynom 43 embert, akik rám vannak bízva. Azt
választom, hogy velük halok meg. Imádkozz értünk, hogy elérkezzünk Isten
házába. Üdvözöld idős anyánkat és testvérünket. Imádkozni fogok érted,
amikor az Úrnál leszek. Jó egészséget. Nagyon köszönöm, hogy gondoltál
rám. Húgod Felicitas Miyteggeka.” Amikor jöttek értük a katonák, hogy őt és védenceit elvigyék, csak ennyit mondott: „Eljött az ideje, hogy tanúságot tegyünk. Induljunk.”
Testvéreim!
Mi készek vagyunk-e meghalni? Készen állunk-e a halálra?
A halál az emberi reménység
legmagasabbrendűbb tette. Keresztény értelemben még inkább. Hiszen Jézus
Krisztus halála és feltámadása nemcsak az áteredő bűn hatását
semlegesítette, hanem értelmet adott a halálnak is. Vére által új
közösség született: az egyház.
Ezért tulajdonképpen hálásnak kellene
lennünk, és örülnünk annak, hogy halálunk után örök élet vár ránk.
Akiket gyászolunk, azok élnek. Odaát, Krisztus örök országában. Akiket
szeretünk, azok nem halnak meg, hanem most élik át reményük
beteljesedését. Mi keresztények nem a halálban hiszünk, hanem Krisztus
feltámadásában, az élet győzelmében, az Élet Urában. A temetők nemcsak a
halálra emlékeztetnek, nemcsak halni tanítanak meg, hanem arra is, hogy
tanuljunk élni. Hogy a halál csak az innenső part. Mert az élet
teljessége Isten. Tőle kaptunk ízelítőt, beavatást arra vonatkozólag,
hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Ha Őt követjük, a
halál nem húzhatja ki az élet talaját alólunk. Mert a földi élet csak
várószoba: preparatio ad missam. Előkészület Isten örök dicséretére.
Jézus Krisztus halála óta számunkra
ezért a halálnak nem félelmetes, hanem örömteli eseménynek kellene
lennie. Ezt érezték meg őseink is, ezt tudatosítja bennünk egyházunk is
minden szentmisében: „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz.”
Minden szentmisében szembesülünk a halálunkkal, de Jézus elénk jön
feltámadva, megdicsőülve, hogy átvezessen a halálból az életbe.
Tulajdonképpen ez kellene, hogy legyen életünk legörömtelibb pillanata,
hiszen erre készültünk, erre hajtottunk, erre „gyúrtunk”, erre
„edzettünk” egész életünkön keresztül.
James Martin SJ mondja el, hogy amikor
egy jezsuita provinciális meglátogatta a betegszobát, és megjegyezte,
hogy nagyon tele van, egy aggastyán pap rekedten, felsóhajtott az
ágyában: „Provinciális atya, igyekszünk meghalni, amilyen gyorsan csak tudunk...”
Ugyanezt meséli el Timothy Radcliffe domonkos atya is, akinek egyik
rendtársa haldokolt, és rendi szokás szerint ilyenkor összezsúfolódtak a
beteg kis szobájában, zsolozmáztak, közösen ünnepelték meg az
Eucharisztiát. Majd az áldozás után elénekelték a Regina coeli-t, a Mennynek királynéasszonya
kezdetű húsvéti antifónát. Aztán a házfőnök hozott egy pezsgőt, és a
feltámadás örömére koccintottak. Az elöljáró is meghatódva hajolt oda a
haldoklóhoz: – Ugye, testvér, milyen megható volt az egész, s főleg az ének, ahogyan a testvérek énekelték? Mire a haldokló csak ennyit suttogott: – Valóban, ha jobban tudtam volna időzíteni, az ének alatt haltam volna meg; de meg kellett várnom a pezsgőt...
Kedves testvérek! A hit öröme nem
idétlen, nem elijesztő, nem hátborzongató, nem alakoskodik, mint ez a
mostanság divatos, világméretű pogány sötétségkultusz, a halloween,
hanem belső békét ad, megnyugvást hoz, hálássá tesz az életért.
Szeretteink sírjánál, amíg ég a gyertya s
imádkozunk lelki üdvükért, adjunk is hálát értük Istennek. Kérjük
Istentől a jó halál kegyelmét, hogy majd szeretteinkkel mi is együtt
örvendezhessünk a mennyben. Ámen.
Forrás: http://peterpater.com
LINKEK:
https://katolikus.ma/lehet-e-orulni-a-halalnak/
http://www.eloszekelyfold.com/web/I972--C28--Publicisztika--LEHET-E_%C3%96R%C3%9CLNI_A_HAL%C3%81LNAK.html
http://imalanc.ro/w/sebestyen-peter-lehet-e-orulni-a-halalnak/