Trendi tradicionalizmus: régi rítus, fiatal papok?

Nem szociális munkások

Írta: Szilvay Gergely

A frissen szentelt francia papok 20 százaléka tradicionalista, virágoznak a régi dolgokhoz ragaszkodó papi közösségek, miközben az egyházmegyékben alig van új pap; s Amerikában is hagyományosabb egyházmegyékben van több papi hivatás. Vajon mi lehet ennek az oka? Paphiányról szóló riportsorozatunk új részében ennek járunk utána.


2018-ban a 114 frissen szentelt francia pap 20 százaléka úgynevezett „tradicionalista” papi társulatokból érkezett, azaz olyan közösségekből, amelyek az 1970-es liturgikus reformig használt „régi rítust”, avagy „vetus ordo-t”, más szóhasználattal a „tridenti rítust”, mai egyházjogi szakkifejezéssel pedig „a római rítus rendkívüli formáját” őrzik – derül ki a friss adatokból. Mindezt úgy, hogy a 96 francia egyházmegyéből 58-ban egy papot sem szenteltek.

Az Egyesült Államokban is szembetűnően több a papi hivatás a hagyományosabb hitéletet ápoló, és ennek egyik elemeként a liturgia „ars celebrandi”-ját komolyabban vevő, esetleg a rendkívüli formát, mint a lincolni, a nebraskai, a charlotte-i és az észak-karolinai. Eközben a Rhode Island-i Providence egyházmegyéjének püspöke, Thomas J. Tobin arról írt: az évtized eleje óta 58 papot vesztettek el, főleg nyugdíjazás miatt, és csak 18-at szenteltek. A papi átlagéletkor 67 év, az aktív papok átlagéletkora 59, és csak 21 pap van 40 év alatt.

Minthogy épp a paphiány kérdésköréről cikkezünk, elsősorban ugyan hazánkra koncentrálva, de külföldi (és más felekezetekre vonatkozó) kitekintéssel is, mikor rátaláltunk ezekre az adatokra, úgy gondoltuk, érdemes utánajárni a kérdésnek. Már csak azért is, mert úgy tűnik, világszerte egyre több fiatalt vonzz a liturgia rendkívüli formája, s még az Economist is rácsodálkozott, hogy trendi lett tradicionalistának lenni az egyházban.

Olvassa el a témában megjelent korábbi cikkeinket is:

Van-e Magyarországon paphiány?
Szent maradék: így lát el 28 falut egy fiatal pap Baranyában
Családos papok és lelkészek: van-e hiány a protestánsoknál és a görögkatolikusoknál?

Tridenti rítusban szentelnek papokat Franciaországban

A tridenti rítusról

A „tridenti rítus” a 16. századi trienti zsinattól kezdve volt kötelező a teljes világkatolicizmuson belül minden olyan egyházmegyében és szerzetesrendnél, amely nem rendelkezett 200 évnél öregebb saját liturgikus hagyománnyal, egészen 1970-ig, amikor a gyakorlatban felváltotta azt VI. Pál pápa misekönyve, a „novus ordo missae”, azaz a „római rítus rendes formája”, ahogy ma ismerjük.

A közkeletű tévedéssel ellentétben nem a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) ideje alatt bevezetett újításról van tehát szó, hiszen a zsinat teljes időtartama alatt a liturgia régi formájában ünnepelték, hanem azutáni, ugyanakkor a szándék szerint annak szellemében végbevitt liturgikus reformról. Az persze mai napig vita tárgya, hogy a zsinat mennyire szándékozta megreformálni a liturgiát, és a megvalósult reform ezt a szándékot mennyire tükrözi. Mindenesetre a ma már rendkívüli formaként ismert rítus utolsó hivatalos misekönyvét épp 1962-ben adta ki a Ferenc pápa által szentté avatott XXIII. János pápa, tehát ma a régi rítusban szentmisét bemutató papok az 1962-es misekönyvből miséznek, azzal együtt, hogy a rítus eredete Nagy Szent Gergely pápáig, a 6-7. századig vezet vissza.
Amikor a trienti zsinat kötelezővé tette, akkor tulajdonképpen a Rómában használt liturgikus szokást terjesztette el.

Ugyancsak közkeletű tévedés, miszerint VI. Pál misekönyve kötelezővé tette volna a szentmise szövegeinek 100%-át népnyelven. A valóságban a misekönyv általános rendelkezései engedélyezik ugyan a nemzeti nyelv használatát, a rendes formájú liturgia hivatalos nyelve továbbra is a latin. A „novus ordo missae” pusztán engedélyezi, mint a normától eltérő gyakorlat, hogy a pap a „nép felé fordulva”, „szemben” misézzen, emellett viszont a szentmise rubrikái „alapesetként” a „kelet” felé való misézést tekinti. A rendkívüli forma persze sok más ponton is eltér a novus ordotól, két legjelentősebb területe ennek a celebráns papra vonatkozó csendes imádságok, a naptár és az olvasmányrend. 1970 után több papi társulat őrizte vatikáni engedéllyel a vetus ordót, például a Rómával az egységet mindig megtartó Szent Péter Papi Testvérület és sokan mások is.

A vetus ordót ugyanakkor 2007-ig csak püspöki engedéllyel lehetett bemutatni, ekkor azonban maga XVI. Benedek pápa törölte el ezt a kritériumot, és bátorított minden papot a régi rítus, a „római rítus rendkívüli formája” elsajátítására. Benedek pápa szerint a rítus két formája gazdagítani tudja egymást – liturgikus törekvéseit „a reform reformjának” nevezik. A rendkívüli formához kötődik a Foederatio Internationalis Juventutem nemzetközi ifjúsági egyesület is, amelynek elnöke magyar, Kiss Bertalan személyében. A régi rítusnak a Vatikánban is vannak pártolói, például Robert Sarah afrikai bíboros a Szentségi Fegyelmi és Istentiszteleti Kongregáció prefektusa vagy a Szuverén Máltai Lovagrend bíboros patrónusa, az amerikai Raymond Leo Burke, illetve a Benedek pápa alatt a Vatikánban dolgozó Sri Lanka-i prímás, Malcolm Ranjith. Az igényes liturgia fontosságát a 2018-as szinódus Instrumentum Laborisa is hangsúlyozza, amikor megjegyzi: ahol a liturgia ars celebrandi-ját komolyan veszik és ápolják, sokkal több aktív fiatal jelenik meg.​

Fontos a szépség

„Nagyon fontos eszköz a fiatalok megszólításában a szépség, hiszen abban a jó és az igaz ragyog fel. Ugyanakkor ez mit sem ér, ha mindeközben a helyes egyházias gondolkodás, és a sziklaszilárd, biztos alapokon álló hit nincs meg, vagy nem alakul ki a közösségi élet keretében – mondta kérdésünkre Kiss Bertalan. „Nem minden arany, ami fénylik: bár sokan érdeklődnek a rendkívüli forma iránt, gyakran megragad a külsőségek és formalizmus szintjén, ami alapvetően az egészséges közösségi élet hiánya, a rendszertelenség és a gazdátlanság  miatt alakul ki. Nem csodaszer a régi rítus, hiszen a liturgikus ünneplés körül kialakult feszültségek mind egy sokkal mélyebb problémának tünetei: a nyugati világban a hit eltűnéséé.”

Olvassa el ezt is: Juventutem: Nem „szent maradék” a katolikus tradicionalizmus

Kiss Bertalan nemzetközi tapasztalatai szerint csak akkor lehet életképes egy közösség, ha az egyetemes hitben szilárd és áldozatkész, a liturgia szépségének pedig az örök igazságokon túl ezt a hitet kell tükröznie: „előbb a hit, aztán a forma: a rendkívüli formában ünneplő közösségeknek is részt kell venniük a plébániájuk, egyházmegyéik életében a plébános és a püspök vezetése alatt minden hívő üdvösségére”.

Véleménye szerint a problémák akkor kezdődnek, ha gazdátlanná válik a közösség vagy nem tud integrálódni az egyházmegye életébe: „ebben ugyanakkor csak főpásztoraink segítségére számíthatunk”.

Kiss Bertalan, a Juventutem nemzetközi ifjúsági szövetség elnöke (fotó: Földházi Árpád)

Régimódi fénylő pontok Franciaországban?

2014-ben azt írta blogján egy bizonyos Ray Blake atya: „Franciaországban pusztán 14 ezer egyházmegyés pap van. Kábé a felük 75 évesnél idősebb. Ez annyit tesz, hogy a helyzet drámai. Már egy plébániát vezetni is nagy munka. De Franciaországban »normálissá« vált, hogy egy lelkipásztornak plébániák tucatjait kell ellátnia. A szentmise áldozatának rendszeres bemutatása lehetetlenné vált. A legtöbb plébánián csak alkalmanként van szentmise. Langres egyházmegyéjében minden papnak átlag ötven plébániát kell ellátnia. Röviden, spirituális katasztrófa elé nézünk. A papszentelések száma sem biztató. 2009-ben csak 89 egyházmegyés papot szenteltek Franciaországban. Ez messze kevesebb, mint amennyi kompenzálhatná a halál okozta csökkenést. Ezek a számok úgy hangzanak, mintha egy hadsereg veszteségeit taglalná egy frontról érkező jelentés. Sírhatnékunk lesz tőle”.

Hozzátette: „Van azért néhány fénylő pont Franciaországban”, mint a liturgia mindkét formáját a papképzésben és a pasztorális gyakorlatban első helyre helyező Frejus-Toulon egyházmegyéje, aminek annyi hivatása van, mint az összes többi egyházmegyének együttvéve, Párizst nem számítva.

Papszentelő szentmise 2015-ben Lincolnban

Mi történt Amerikában?

Amerikában, a Nebraskában található lincolni egyházmegye két év alatt 17 papot szentelt fel, s 1993-2012 között az egyedüli amerikai egyházmegye, amely a top20-as papszentelői listán végig rajta volt. A százezres egyházmegye már 2010-12 közt is 22 papot szentelt magának, szemben például az egyházon belül akkor még hiperújítónak számító Los Angeles-ivel, ami 4,3 milliós mérete ellenére 34 papot szentelt ugyanezen években. 2012-ben Lincoln 134 plébániáját 150 pap szolgálta ki. Az észak-karolinai Charlotte egyházmegyéje nemrég nyitott új szemináriumot a papi hivatás iránt érdeklődőknek, s rögtön akadt is nyolc jelentkező. Ugyanekkor felszenteltek öt papot, és a következő újabb kilencen jelentkeztek a szemináriumba.

A LiturgyGuy szakértője, Brian Williams szerint mindkét egyházmegye erősen hangsúlyozza hitéletében a hagyományt és a liturgikusan igényes szertartásokat. A régi rítust ápoló Szent Péter Papi Testvérületet még Fabian Bruskewitz püspök hívta meg Lincolnba a kilencvenes években, a mostani püspök, James Conley pedig minden adventben misézik székesegyházában ad orientem, tehát nem „szemben” a hívekkel, hanem az oltár felé fordulva – de az 1970-es misekönyv szerint. Lincoln egyházmegyéjében lányok nem ministrálhatnak, amivel több a fiúministráns, s így a potenciális papi hivatások száma – ugyanez igaz Charlotte számos plébániájára is. Mindkét egyházmegyében egyre több plébánián mutatnak be szentmisét a rendkívüli forma szerint, 2016-17-ben pedig Charlotte szeminaristáinak a 48 százaléka érkezett olyan plébániáról, amelyektől nem idegen a „reform reformjának” szellemisége. Lincoln pedig „tudatosan elkerülte a világiak klerikalizálásának modern tendenciáját”, azaz nem adnak át liturgikus szerepeket a világiaknak.

Brian Williams azt is hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a megfelelő, ortodox katolikus iskolák is jelentősen hozzájárulnak a papi hivatások megjelenéséhez.

Charlotte-i szeminaristák

Mit gondolnak minderről az általunk megkérdezett papok?

A paphiányról és a sokfalus papok életéről szóló riportunkban megszólaló, 28 falut ellátó, dél-baranyai Porpáczy Attila azt válaszolta: ez ellenmozgás, azt mutatja, hogy amit túl könnyen megkapsz, az nem olyan vonzó.

Hasonlóan vélekedett az öt falut ellátó, nógrádmegyeri Balogh László is, aki kérdésünkre megjegyezte: volt „tradicionalista” évfolyamtársa Ausztriában, a heiligenkreuzi szemináriumban, aki a stabilitást említette, ha László atya megkérdezte, miért ezt az utat választotta.

A szintén megszólaló budapest-belvárosi plébános, Osztie Zoltán, aki egy régi rítust ápoló közösséget is befogadott, s maga is liturgikus szakember, azt válaszolta: a liberális szélsőség ellenhatást vált ki, és az emberek keresik az igényes liturgiát, az igényes életet, ami kihívás és amiért érdemes élni. Mint mondta: a tanulság, hogy fontosak az igényes lelkipásztori mozgalmak.

Komorowski: A pap elsősorban nem szociális munkás

Andrzej Komorowski, a Szent Péter Papi Testvérület (FSSP) generálisa, aki 2006-ban, tehát XVI. Benedek Summorum Pontificum motu proprioja előtt Erdő Péter bíboros engedélyével havonta misézett Budapesten a rendkívüli forma szerint az akkortájt alakulú nemzetközi Juventutem szövetség magyar közösségének, a Mandiner kérdéseire azt válaszolta: szerinte igenis van paphiány, sok nyugati országban elöregedett a papság, és az új hivatásokból nincs annyi, mint amennyien nyugdíjba mennek. A plébániákat nem csak azért vonják össze, mert kevesebb bennük a hívő, hanem mert nincs elég pap sem hozzájuk. Sok vidéken ha ma még van is pap, rövid időn belül nem lesz, mert nincsenek hivatások.

Komorowski atya szerint a római liturgia rendkívüli formájához kötődő közösségek sikere a a biztos alapokon nyugvó, szilárd képzés, mind emberileg, mind spirituálisan és persze intellektuálisan: „A fiatalok, akik valóban keresik az ideálokat, nem elégednek meg valamivel, ami nem meggyőző”.
Sokfelé ugyanakkor a papképzés „inkább a szociális munkások képzéséhez hasonlít, és a természetfeletti dimenzió nincs mindig az első helyen. A fegyelem és rend úgyszintén olyasmi, ami segít. A liturgia nagyon fontos a papok képzésében, ami nem csak a spirituális érést és növekedést segíti, hanem a pap szerepére is emlékeztet minket, hogy a pap eszköz Isten kezében arra, hogy népét megszentelje.”

Andrzej Komorowski atya, az FSSP generálisa

Komorowski rámutat: más, nem a Vetus Ordót ápoló közösségek is jól tudnak teljesíteni a papi hivatások terén, ha „világos elképzeléssel rendelkeznek a katolikus papságról”. 

Az FSSP generálisa a tridenti rítus celebrálásának lehetőségét liberalizáló pápai dokumentum, a XVI. Benedek-féle Summorum Pontificum kapcsán azt mondja: ez a pápai döntés elérhetővé tette a másfél évezreden át, 1970-ig az egyház latin rítusának legelterjedtebb es legősibb gyökerűnek számító liturgiát a nem kifejezetten tradicionalista közösségek számára is. Több pap megismerkedett a régi rítussal, és a Vetus Ordo szélesebbkörű bemutatási lehetősége a liturgiához való hozzáállást általában is pozitívan befolyásolta.

Régi rítusban misézik Edward Slattery, az oklahomai Tulsa püspöke

Forrás: http://mandiner.hu

†Hagyományos római rítusú Szentmise-2018 Október 28†

15:30 perces kezdettel a felsővárosi Szent Miklós minorita templomban (Szeged, Munkácsy u. 6) ,hagyományos római rítusú szentmise lesz P. Alácsi Ervin János celebrálásában.

Várjuk a kedves Híveket!

Kapisztrán Szent János,a tábori lelkészek és a Magyarországi Katonai Ordinariátus védőszentje.

Az 56-os hősökre emlékezve ne feledkezzünk el Kapisztrán Jánostól se, ki a törökkel szállt ugyanúgy szembe, mint az 56-os bátor magyarok, s ma 562 éve tért meg teremtőjéhez.

„A papot arra rendelték, hogy másokat gondozzon, de saját élete példájával kell megmutatnia az embereknek, hogy miként éljenek az Úr Egyházában.” (Kapisztrán János)

EMLÉKEZVE ARRA, AKI HA KELLETT, AKKOR A FESZÜLETET KARDRA, A CSUHÁT PÁNCÉLINGRE CSERÉLTE

Az 1956-os megemlékezések gyertyafényében ne feledkezzünk meg egy talján hősről, akinek a neve: Giovanni da Capestrano, akit mi Kapisztrán Jánosként ismerünk.

562 esztendeje, ezen a napon tért meg Teremtőjéhez. Kapisztrán barát, aki ugyan nem magyarnak született, de magyarként halt meg.†
Méltán lett szent, méltán lett példakép.

	Azok, akik az Úr oltárához vannak rendelve, fényként világítsanak, és az erkölcsi feddhetetlenség tiszteletreméltó példájával járjanak elöl, kerüljék a bűnök minden szennyét és tisztátalanságát. Erényes életük által legyenek saját maguk és embertársaik számára a föld sója, tetteik ragyogó fényességével a világ világossága, és világítsák meg mások életét, hiszen isteni tanítónk, Jézus Krisztus nemcsak apostolainak és tanítványainak, hanem az ő összes utódainak és a papoknak is mondta: Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, és az emberek eltapossák (Mt 5, 13).         Köszönet a megemlékezésért Zetényi-Csukás Ferencnek a Horthy Miklós Társaság elnökének

Márai Sándor: Mennyből az angyal

Mennyből az angyal – menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt."

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– a gyermek, a szamár, a pásztor –
Az álomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik -
mennyből az angyal.

New York,1956.

†Hagyományos római rítusú Szentmise-2018 Október 21†

15:30 perces kezdettel a felsővárosi Szent Miklós minorita templomban (Szeged, Munkácsy u. 6) ,hagyományos római rítusú szentmise lesz P. Alácsi Ervin János celebrálásában.

Várjuk a kedves Híveket!

Csak a mennyben fogjuk igazán megérteni, mit jelent papnak lenni... Ha már itt a földön értenénk, belehalnánk; nem a rémületbe, hanem a szeretetbe!"

(Vianney Szent János)

A szegedi városrészek története: Felsőváros, a legősibb városrész

Ismeretes, hogy Szeged egészen a 19. századig egymástól eléggé elkülönült városrészekből, sőt önálló, autonóm városegységekből állott. Felsőváros, Alsóváros, Palánk, azaz Belváros múltja mélyen belenyúlik a középkorba. Rókus a 18. században, Móraváros és Újszeged a 19. század folyamán, a környező telepek pedig már szinte szemünk láttára bontakoztak ki.
Történelmi adataink szerint talán a Felsőváros tetszik valamennyi között a legrégibbnek, illetőleg legjelentősebbnek, Már a bronzkorból vannak a Sándor utcából leleteink, amelyek a mezőgazdasági élet ősrégi virágzásáról tanúskodnak.

A történelmi kutatás csak a legújabb időkben derítette föl, hogy az Árpád-korban Felsővároson Szent Miklós tiszteletére bencés apátság virágzott. Más országos analógiákból következtetve, valamelyik uralkodónk, talán éppen István első királyunk alapította. Mármost tudjuk, hogy Miklós püspök a középkorban az útonjárók, kereskedők, hajósok védőszentje volt. Ha az apátság patrónusául őt választották, akkor ez nyilvánvalóan, azt is bizonyítja, hogy Szegednek legkésőbb a 12. században a sószállítás révén jelentős víziforgalma, kereskedelmi élete is volt. Egyébként ismeretes, hogy a szegedi sóra vonatkozó első adatunk 1183-ból való.
Visszatérve az apátsághoz, életéről nincs is több adatunk. A virágzását tanúsító oklevél (1225) a szegedi latinbetűs íráskultúra legrégibb emléke. A tatárjárás után nem támadt föl. Amikor ugyanis IV. Béla Szegedet városi rangra emeli, és Tápét adományozza neki, a birtokba iktatást Leontius szőregi apát kénytelen a király nevében elvégezni. A Miklós-hagyomány szívósságára, gazdaságtörténeti és társadalmi jelentőségére azonban jellemző, hogy a következő században (1318) Szegedre, Felsővárosra települt dominikánusok templomuk titulusául szintén Miklóst választják, nyilván a hajdani apátság romjain. Ő különben a védőszentje a mostani, 18. században emelt templomnak is, amelyben minoriták szolgáltak, és amely a tanács egykori szigorú kikötése szerint szintén a középkori maradványokra épült.
Felsőváros másik, szintén Árpád-kori egyháza a Szent György tiszteletére emelt plébániatemplom, amelynek maradványai megérték századunk első évtizedét.

A középkorban a templomok elnevezései a társadalmi állapotokat, gazdasági helyzetet is legtöbbször hűségesen tükrözik. Ezt a Miklós-apátságnál is láttuk. Miután Szent György vitéz évszázadokon át katonák, lovagok patrónusa volt, egyáltalán nem alaptalan az a feltételezés, hogy a szegedi várnép itt Felsővároson, a vártól 5-10 percnyi járásra telepedett meg. Polgárosodása azonban nyilván hamar bekövetkezett, hiszen a tiszai közlekedés, marosi sószállítás már a 13. században virágjában volt.
Az urbanizáció gyors ütemét, a pénzgazdaság bontakozását mi sem igazolja tanulságosabban, mint az a pápai adójegyzék, amely Jakab csanádi püspök (1332-1343) felügyelete alatt készült. A benne említett pénznemek között előfordul a parva moneta chegediensis, vagyis a szegedi aprópénz, amely eddigi adataink szerint a kalocsai főegyházmegye területen volt használatos. Ismeretes, hogy ebben az időben Szeged is ide tartozott. Tudjuk, hogy a középkorban egyes gazdaságilag különösen fejlett városok pénzverést jogot is nyertek az uralkodótól. Nyilván ez magyarázza a szegedi ötvösség kivételes alföldi virágzását is a középkor folyamán.
Hogy e fejlődésben éppen Felsőváros járt az élen, az is bizonyítja, hogy a szegedi főesperesség két plébániájának pápai tizede legmagasabb az egész Alföldön: 1332-1337 között a palánki Dömötör-plébánia átlag 501, a felsővárosi Szent György-plébánia pedig 549 báni dénárral adózik. Felsőváros középkori autonómiájának bizonysága Zsigmond király oklevele (1431), melyben Felsősziget (Felsewzygeth) számára csütörtöki napokra szabad hetivásárt engedélyez.
Felsőváros középkori műveltségéről és gazdasági életéről tesz tanúbizonyságot például a premontrei apácák Szentlélekről elnevezett felsővárosi monostora (1511), amelynek emlékezetét az 1522. évi tizedjegyzékben előforduló Szentlélek utca (plathea S. Spiritus) is őrzi. A monostor magyar nyelvű kódexirodalmunk nagy jelentőségű, Margitszigethez fogható műhelye, birtokában volt az Apor-kódex, a hangjegyes, 1516-ban már meglevő, egyelőre kiadatlan Szegedi-kódex, itt íródott a Lányi-kódex (1519), szellemi hatására született a Pozsonyi-kódex (1520).

Köszönjük a SZEGED Panoráma oldalnak!

Többször hallottam és olvastam, hogy az egyház Krisztus titokszerű teste. Kérek rövid magyarázatot, miképen kell ezt érteni, hogy a sok millió tagból álló egyház egy egészet képez és hogy ennek a testnek Krisztus a feje?

Katholikus felfogás szerint az egyház titokszerű kegyelmi összeköttetés Krisztussal, aki ennek a közösségnek a feje. Amikor a Szentírás a szentek egyességéről beszél, csakugyan használja a testről vett hasonlatot, amelynek feje Krisztus és tagjai az egyes hívek. Ezek együttvéve alkotják az egyházat: Krisztus titokszerű testét. A fejtől áramlik állandóan az isteni élet az egyes tagokba és így valósul meg Isten üdvözítő terve, aki az embereket az isteni életközösségbe akarta felvenni. Krisztus titokszerű teste, vagyis az egyház, épp olyan tárgyilagos valóság, mint a történelmi Krisztus. És csakis az egyházba való bekapcsolódás által részesülhet az ember Krisztusban. Amint 1900 évvel ezelőtt a boldogságos Szűz Máriától nyert testben élt Krisztus, úgy él most titokszerű életet az egész emberiségtől átvett testben, amelynek a neve: egyház. Nincs abban semmi túlzás és természetellenes, amikor azt állítjuk, hogy Krisztus titokszerű élete igazi értelemben azonos az egyház tagjainak természetfölötti életével! Hogy ezt megérthessük, emlékezzünk meg a szerves élet felépítéséről, amint azt a modern biológia szemünk elé állítja. Eszerint a magasabb szervezetek élete nemcsak egy titokszerű egységből áll, hanem megszámlálhatatlan, különálló sejteknek az összetétele. Mindegyik sejtnek megvan a saját egyedisége, saját élete, de ez az élet bizonyos tekintetben magasabb egységgé, a szervezet egységévé emelkedik, amelynek egyik alkotó része. Tehát minden szerves test: fa, állat, ember kettős szempontból tekinthető. Az egésznek van első sorban sajátos élete, amely a megtermékenyítéssel kezdődik és a halállal végződik. De a fának, állatnak, embernek egységes élete alatt megszámlálhatatlan élő lények: sejtek rejtőznek, amelyekből az egész szervezet fölépül. Ezek a sejtek állandóan szaporodnak, külön, saját életük van, elhalnak és elmúlnak a szövetek felbomlásával, anélkül azonban, hogy ezzel a folytonos változással az egész szervezet életét megszakítanák. Ez a hasonlat valamiképen megmagyarázza az egyház titkát. Az egyház egyes tagjai bizonyos szempontból olyanok, mint a sejtek és együtt alkotják azt a nagy egységet: Krisztus testének titokszerű szervezetét, amelyet Krisztus szelleme úgy éltet és kormányoz, mint az emberi lélek az emberi szervezet egyes sejtjeit egyesíti, élteti és igazgatja. Az Üdvözítő maga is rámutat erre a gondolatra, amikor önmagát szőllőtőkének, az övéit pedig szőllővesszőknek nevezi.

Forrás: Jézus Szentséges Szívének Hírnöke. Havi folyóirat a Jézus Szíve Szövetség és a Jézus Szíve tisztelet terjesztésére.
Felelős szerkesztő és kiadó: Zsiros Ferenc SJ. LXVIII. évfolyam, 1934. július. Levélszekrény rovat. 166. old.

160 éve született Prohászka Ottokár, „Apostolus et Praeceptor Hungariae – Magyarország apostola és tanítómestere”

(1858–1927)

1858. október 10. Nyitra, Nyitra vármegye - 1927. április 2. Budapest

Székesfehérvári püspök, egyházi író, szónok, filozófus, a magyar egyháztörténet XX. századi egyik legkiemelkedőbb alakja. 1909-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1921-től állandó tagja. Az I. világháborút követően 1919-től az újkonzervatív politikai mozgalom vezetője és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának elnöke. Politikai gondolkodása erősen a hatott a Horthy korszak állami ideológiájának alakulására. A főrendiház (1905-18) és a felsőház képviselője, 1920-tól nemzetgyűlési képviselő. A Szent István Akadémia (1916), a Petőfi Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia (1921), a Kisfaludy Társaság tagja (1926). Kortársai és az utókor is egyaránt a magyar keresztényszocializmus meghatározó személyiségének tartják.

Apja, Procháska Domokos, cseh-morva családból származott, útfelügyelő, míg édesanyja, Filberger Anna Mária, egy nyitrai elismert család lánya volt. 1857-ben házasodtak meg, három gyermekük született: Ottokár, Irma (1860) és Gusztáv (1862). Az ifjú Prohászka Rózsahegyen végezte elemi tanulmányainak első három osztályát, ahol megismerkedett a világnézetét megalapozó Maisch iskolamesterrel. 1866-ban már Losoncon végezte a negyedik osztályt, majd itt kezdte el a reformátusgimnáziumot is. Édesapja újbóli áthelyezése következtében tanulmányait Nyitrán, a piaristák gimnáziumában folytatta, ahol elsajátította a fegyelem, a tanulás és a munkavégzés hármas értékét. 1869-ben családja Vorarlbergbe költözött, azonban Ottokár már nem tartott velük. Mozgalmas életútjának köszönhetően folyékonyan beszélt németül, szlovákul, illetve latinul (a későbbi években elsajátította a franciát, a hébert és a görögöt is). 1871-ben a kalocsai jezsuita internátusban kezdte meg az ötödik osztályt, ezen időszakban határozta el, hogy felnőtt korában belép a jezsuita rendbe és papi hivatást választ majd. 1873-ban felvették az esztergomi kisszemináriumba, 1875-ben kitüntetéssel letette érettségijét. Teológiai tanulmányait Rómában a Collegium Germanico-Hungaricumban folytatta 1875 és 1882 között. A Collegium mellett a római pápai egyetem, a Gregoriana, hallgatója lett, ahol 3 évig bölcsészetfilozófiát, 4 évig teológiát tanult. 1878-ban a filozófiai tudományok doktorává, 1882-ben teológiai doktorrá vált. 1881. október 30-án szentelték pappá, 1882 júliusában, lelkészként tért haza Magyarországra.

A hazatérte utáni időszakban lefordította magyar nyelvre XIII. Leó pápai enciklikáit, beszédeit és leveleit. Ő volt a Rerum Novarum (Rerum Novarum lefordítása (link is external)) első magyar fordítója is. 1904-ig Esztergomban élt, a plébánián lelkipásztorként szolgált, emellett az Esztergom című politikai lap szerkesztője (1895-1904). 1887-1904-ig a Magyar Sion társszerkesztője, a keresztény sajtó állandó munkatársa (Katholikus Szemle, Magyar Szemle, Egyházi Közlöny, Alkotmány, Élet). Az 1890-es évektől pályája felfelé ívelt: az esztergomi érseki szeminárium latin-görög szakos tanára, az Érseki Hittudományi Főiskola morális és pasztorális tanszékének vezetője, dogmatikai professzor, a szeminárium spirituálisa, végül 1905. október 17.-én székesfehérvári püspök lett. Ezek az évek tekinthetőek legkiemelkedőbb szellemi időszakának, ugyanakkor a szentszék által túlzottan újítónak vélt, az egyház megreformálását célzó művei 1911-ben indexre kerültek. Prohászka gondolkodása megelőzte korát, 50 évvel később, a II. vatikáni zsinaton fogadták el hivatalosan az általa megfogalmazott reformokat (demokratikus reformok az egyházban, tudomány és hit viszonyának újragondolása). 1909-től MTA tag, 1912-ben Székesfehérvár díszpolgára, majd a háború alatt Ferenc József belső tanácsadója volt. Tanácsadóként felismerte, hogy a Monarchia és a kormányzó liberális politika a pusztulás felé halad, ezért a forradalmak kezdetén tisztító erőként várta az új politikai változásokat. A Tanácsköztársaságot kezdetben nem utasította el, azonban annak antiklerikalizmusa, a rendszer korruptsága és a társadalommal szembeni romboló intézkedései miatt végül elhatárolódott tőle.

A baloldali forradalmak után 1919-ben politikai szerepet vállalt, célja volt a keresztény magatartás bevitele a gazdasági, társadalmi és politikai életbe. Prohászka kiállt az ellenforradalom és az új rendszer mellett, melytől stabilitást várt és esélyt az újkonzervatív politika megvalósítására. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának létrehozásával, melynek elnökei is lett, egy korszerű, szociálisan érzékeny és válaszképes erőt kívánt a magyar politikai élet élére helyezni. 1920-tól nemzetgyűlési képviselő, (mandátumát a székesfehérvári körzetben szerezte), de a parlamentben rá kellett jönnie, hogy a képviselőtársai csak programjukban keresztények. Kifejtette álláspontját a zsidókérdésben is a Numerus Clausus törvény elfogadásakor, annak szükségességét hangsúlyozva. Ugyanakkor – az antiszemitákkal ellentétben – nem faji alapon, hanem a keresztény-magyar középosztály érdekeinek védelme miatt utasította el a zsidóságot.

A politikából 1921-ben kiábrándult és visszavonult. Ennek okai között szerepelt a a KNEP elszigetelése, majd kiszorulása a hatalmi centrumból. 1921-ben az MTA állandó tagjává választották, azonban a nyilvános szerepléstől szinte teljesen elidegenedett, magába fordult. Utolsó előadását, „A Pilis hegyén” (link is external) címmel, a Kisfaludy Társaság 1926. október 6-i ülésén tartotta. 1927. április 2.-án, Budapesten hunyt el a XIX-XX. századi magyar katolicizmus és a katolikus politikai gondolkodás egyik legnagyobb alakja, kinek életműve már kortársai szerint is Pázmány Péteréhez hasonlítható.

„Olyan nagy elme, hogy milliókra fog hatni”[1]

Fiatalon még erősen konzervatív nézeteket vallott, így elutasított mindenféle újítást, változást, mely a tradíciókkal szemben született. Római tartózkodása során 1878-tól megismerte XIII. Leó pápa gondolkodását, ami nagy hatást gyakorolt nézetei további alakulására. Az 1890-es évekre elfogadta, hogy az egyháznak meg kell újulnia, alkalmazkodnia kell a gazdasági, politikai és társadalmi realitásokhoz, szerepet kell vállalnia a problémák megoldásában. Korszakalkotó felismerése volt a szociális kihívásokra való válaszadás szükségességének belátása, amit fontosnak tartott nemcsak az anyagi, hanem a lelki és szellemi dimenziókban is. Fő célja volt az egyház és a dinamikusan változó világ közötti kapcsolat rendezése, a hit és a tudomány összeegyeztetése.

Kezdeményezésére alakult meg 1894-ben a Zichy Nándor és Esterházy Móric vezette Katolikus Néppárt. Dualizmus-kori értékrendjére jellemző, hogy szembehelyezkedett a szocializmussal, annak ateista jellege miatt. A társadalmi problémák, a szociális kérdés és a munkáskérdés rendezését a vallás feladatának tartotta, ehhez pedig nem fogadta el az osztályharcot, mint válságkezelési eszközt. 1918-ban a következőket írta (Kultúra és terror) (link is external) Prohászka a szociális kérdésről: „A lényege a szociális evolúciónak jellegzetesen krisztusi és én nem tudom elég hangsúllyal kimondani, mennyire nagy nemzeti érdek fűződik a szociális igények végsőkig való kielégítéséhez. Politikai formula el sem képzelhető anélkül, hogy annak élvonalában ne a társadalomsegítő kérdések álljanak.” Liberalizmus utópia című cikkében elutasította a kormányzó liberális erőt válaszképtelensége, a túlzott kapitalizmus, a szociális szabadság hiánya és demoralizáló hatása miatt. Úgy látta, hogy az egyháznak a modern eszmék mellett kell kiállnia, nem szabad a feudalizmusba és az arisztokratikus társadalmi berendezkedésbe „kapaszkodnia”. Szociális érzékenysége nemcsak a munkásság, hanem a vidéki parasztság felé is irányult, vallotta a földosztás szükségességét. 1916-ban nemzeti demokratikus földosztás javaslatot nyújtott be az Országos Magyar Gazdasági Egyesületbe a fronton harcoló földnélküli kisparasztok megsegítésére. Két évvel Károlyi Mihály előtt meg is kezdte a földosztást saját egyházmegyéjében. A székesfehérvári püspökség tési birtokából osztottak földet a helybélieknek, azonban országos szinten Prohászka nem talált követőkre, kezdeményezése megrekedt helyi szinten.

A két forradalom után aktívan részt vett a berendezkedő új rendszer legitimálásában. Bár írásaiban rendszeresen szót emelt a gyűlölködéssel és az erőszakkal szemben, a keresztény-magyar középosztály érdekeinek védelmében maga is fellépett a zsidóság befolyásának csökkentéséért és támogatta a Numerus Clausus törvény meghozatalát (link is external): „A numerus clausus ügyében az az álláspontom, hogy ne evezzünk ki e kérdéssel a közönséges antiszemitizmusnak indulatos utcai árjára. Mi nem antiszemitizmust akarunk, hanem igen, biztosítani kívánjuk a zsidóknak jogát a felsőbb műveltségre éppen úgy, mint a keresztényekét s ezt a jogot a lakosság számarányának rőfjén mérjük. A statisztika szerint ugyanis napnál világosabb, hogy az úgynevezett értelmiségi pályák túlzsúfoltak, a nagy egyetemekre beiratkozó ifjúság nem találja a helyét, sem az egyetemen, ahová be sem fér, se az életben, a hol az értelmiségi proletariátust szaporítja. E túltengés ellen valamit tenni kell, a szellemi proletariátus árjával szemben le kell ereszteni a zsilipeket, az ifjúságot ki kell válogatni nemcsak tehetség a szorgalom, hanem megbízhatóság, hazafiság, erkölcsi sajátságok szerinti is.” Ezen időszakban született írásaira jellemző a támadó, olykor kirekesztő stílus a kisebbségekkel szemben. A nemzeti újjászületést hirdető Horthy rendszerből 1921 –ben ábrándult ki, amikor – sok más kortársához hasonlóan – felismerte, lényegében a régi elit hatalmának restaurálása folyik, a parlamentben „szavakban, de nem tettekben” megnyilvánuló keresztények ülnek.

Az Új Nemzedék (link is external) a következő szavakkal búcsúztatta Prohászkát: „Prohászka Ottokár szelleme tovább is élni fog köztünk s a lélek nemcsak ünnepi alkalmakkor, nemcsak a karácsonyok misztikus világításában, nemcsak a nagyhétnek tompa lilájában, nemcsak a Pünkösdök tüzes-piros lobogásában, hanem hétköznapokon is mindig itt fog közöttünk maradni, úgy, mint Szent István király, Hunyadi János vagy Pázmány Péter szelleme. Hangjának harangszavát mindig fogjuk hallani a nagy magyar temetők határán, ahová annyi magyar nagyság után elköltözött ő is, ő lesz a halhatatlan élet Memnon-szobra, amely alkonyi szellők és zengő viharok szavára örökké énekelni fog.”

Az 1940-es években Székesfehérvárról kezdeményezték boldoggá avatását, de sem a magyar klérus, sem pedig Róma nem állt ki az ügy mellett, a korábbi indexre tétel miatt. Személye napjainkban is megosztja a közéletet. A közgondolkodásban többféle kép (link is external) él a püspökről. A Prohászka személyét ellenzők főképp a hungarizmusát és a zsidókérdésben foglalt álláspontját hozzák fel ellene vádként, míg az értékrendjét magáénak valló tábor a progresszív teológust, szociális reformert és pacifistát látja benne kiemelve mély hitét, humanizmusát és a magyar kereszténységhez való ragaszkodását.

Legkiemelkedőbb művei

Életművének nagysága számos értekezésében, elmélkedésében, levelében (pásztorlevelek), szónoklatában és a sajtóban megjelent írásaiban mérhető fel. Közvetlenül halála után, 1927-1928-ban jelent meg egy a műveit összefoglaló sorozat 25 kötetben, a Szent István Társulat kiadásában és Schütz Antal, piarista professzor szerkesztésében. A szocializmus alatt műveit nem adhatták ki. Változást csak 1989 hozott, mikortól újra szabadon lehetett beszélni Prohászkáról és eszméiről. Naplóját, a Soliloquiat, a Prohászka kiadó 2002-ben és 2004-ben publikálta. Életműve több, mint 100 tétel, elérhető az Országos Széchenyi Könyvtár (link is external) adatbázisában.

1902: Föld és ég (link is external)

1903: Diadalmas világnézet (link is external)

1907: Modern katolicizmus (link is external)

1918: Kultúra és terror (link is external)

1927: A Pilis hegyén (link is external)

Liberalizmus utópia, Elmélkedések az evangéliumról, Az elme útjain, Hit és ész, Az intellektualizmus túlhajtásai

Prohászka további művei elérhetőek a gondola.hu (link is external) oldalon.

Felhasznált irodalom, források

Németh Gyula: Prohászka Ottokár élete. Forrás: tortenelemklub.hu (link is external)

Fazekas Gyula: Prohászka Ottokár zsidóellenességéről (link is external)

Magyar Katolikus Lexikon (link is external)

Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái. Forrás: gondola.hu (link is external)

Székesfehérvári Egyházmegye: Prohászka Ottokár (link is external)

Magyar Katolikus Püspöki Konferencia: Rerum Novarum (link is external)

Kapcsolódó anyagok:

Fekete Antal: Prohászka Ottokár politikai pályakezdése (link is external)

Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka - Interjú 1. (link is external)

Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka - Interjú 2. (link is external)

Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka - Interjú 3. (link is external)

Barlay Ö. Szabolcs (szerk.): Prohászka Ottokár parlamenti beszédei (link is external)

Szabó Ferenc (szerk.): Prohászka Önmagáról (link is external)

Frenyó Zoltán: Prohászka index-ügye száz év távlatából (link is external)

Némethy Ernő: Prohászka Ottokár életrajza (link is external)

Pápai Lajos: A Napba öltözött ember - Prohászka Ottokár (link is external)

Prohászka öt arca (link is external)

Prohászka Ottokár: Korunk lelke (link is external)

Sarnyai Csaba Máté: "... de minden körülmények között meg lesz az a megnyugtató vigasztalásunk, hogy a dolog nem rajtunk múlt". Prohászka Ottokár és Giessweis Sándor a katolikus autonómiáról

Markó Csaba: Prohászka Ottokár modern katolicizmusa és reformtörekvései a 18-19. század fordulóján

„Hiszen – s ezt könnyű belátni – a munkának, amit azok vállalnak, akik valamilyen kenyérkereső foglalkozást űznek, magától értetődő célja és értelme, ami a munkásnak legközvetlenebbül szeme előtt lebeg, az, hogy magának anyagi javakat szerezzen, és ezeket magánjogon, saját tulajdonaként birtokolja. Amikor ugyanis erejét és szorgalmát másvalakinek a rendelkezésére bocsátja, ezt azzal a céllal teszi, hogy a létfenntartásához szükséges eszközöket megszerezze, s a végzett munkáért teljes jogot nyer nemcsak arra, hogy bérét követelje, hanem arra is, hogy azt tetszése szerint befektesse. (…)A szocialisták tehát, amikor az egyének javait köztulajdonná akarják tenni, valójában valamennyi bérmunkás helyzetét is rosszabbra fordítják, mert megszüntetik a munkabér befektetésének szabadságát, s ezáltal megfosztják a munkásokat családi vagyonuk növelésének, és a haszonszerzésnek a reményétől és lehetőségétől.”

Pápai Lajos: A napba öltözött ember – Prohászka Ottokár (link is external)

„Ó Krisztus-arc! Homályban állunk; a sötétség végtelen perspektívái nyílnak körülöttünk, mit nézzünk ki belőlük? (...) Ez éjben légy te a mi víziónk, dicsőséges és szép Krisztus! Halljuk a zűrzavarnak éjében a küzdő, törtető géniuszok harci kiáltását, mely azt üvölti: keressük a jobbat! De mi azt feleljük: éljen a legjobb, s leborulunk előtted s imádunk téged!”

Barlay Ö. Szabolcs: Prohászka Ottokár parlamenti beszédei. 1920. szeptember 16.: Az egyetemi beiratkozás szabályozása (link is external)

„A magyar népben antiszemitizmus egyáltalában nincs. (Úgy van! Úgy van!) Nem abban van a hiba, hogy a zsidóság a gettóból kiszabadul, hiszen a humanizmus ideája, a humánus eszmék hatalma mindnyájunk eszméje. Következőleg, ha a zsidóságot onnan kiemeltük, ha azt az európai kultúrába beállítottuk, ha Mendelsohn Mózes e részben igazán Mózese volt annak a német gettói zsidóságnak, ezen mi nem botránkozunk meg, ezt mi nem kifogásoljuk. Ha annak a zsidóságnak szimatja volt arra, hogy a sajtó, a betű presztízse óriási hatalom, és rávetette erős intelligenciáját és munkaképességét a sajtóra, ezt nem kifogásoljuk, sőt ha az a zsidóság egyes családjaiban asszimilálódott, ha felszüremkezett a magyar társadalomba, ha ebben a vérkeringésben tényleg egy erőteljes meleg hullám lett, – amint mi is tisztelünk sok családot, amelyek tényleg beolvadtak teljesen a magyarságba –, ez nem hiba, nem ebben van a mi antiszemitizmusunk – ha ugyan antiszemitizmusról szó lehet –, hanem abban van a hiba, hogy a zsidóság nemcsak integráló résszé lett, hanem túlsúlyba került, (Úgy van! Úgy van!) nemcsak egyik feltörő résszé lett, hanem minket leszorító résszé.”

Prohászka első főpásztori beszéde: „Dolgozni jöttem. Dolgozni akarok a züllésnek indult magyar nép megmentésének nagy napszámában, a kor bágyadtságától beteg lelkeknek meggyógyításában, a szenvedélyek lázától elgyötört bűnösök megtérítésén. Mindezt Jézus nevében. Jézus erejével. (…) Legszentebb kötelességünk, hogy a XX. század igényei és feladatai közt érvényesítsük a kereszténység kimeríthetetlen, el nem gyöngülő erőit egy erős keresztény Magyarország megteremtésére, mint ahogy Szent István tette 900 évvel ezelőtt.” Forrás: Némethy Ernő – Prohászka Ottokár életrajza (link is external)

Új Nemzedék: Prohászka búcsúbeszéd. Forrás: Némethy Ernő – Prohászka Ottokár életrajza. (link is external)

„Lehetnek mások, jöhetnek mások, de őt, a magyar katholicizmus Beethovenjét, nem fogja túlszárnyalni senki. Énekelheti más is Isten dicsőségét, hirdetheti más is Krisztus szavát, de minden énekesnek és minden hirdetőnek szava Prohászka Ottokár szava lesz. Koporsójára rádobjuk az emberi megemlékezés földi göröngyeit, ráhintjük a szeretet virágait és amikor letöröljük a síró könnyeket, magunk sem vesszük észre, de mégis tudjuk, hogy Prohászka Ottokár él. Él a szívekben, él hangjának harangszavában, alkotásainak melegségében, szellemének örök ragyogásában, amíg csak magyarul imádkozzak az Úr Imádságát magyar földön...”

Index: [1] Mazella bíboros, Prohászka egyetemi tanára.

 Köszönet a Barankovics István Alapítványnak!

Beer Miklós: egy pártot sem érdekel, mi lesz a halál után

Írta: Farkas György újságíró,24.hu

A püspök új könyvében a tőle megszokott nyíltsággal beszél a tízparancsolatról, az egyház, illetve a katolikusok hibáiról is

November közepén jelenik meg a Beer Miklóssal készült interjúsorozat negyedik kötete Most már látom címmel. A kiadó engedélyével közlünk részleteket a kötetből.

Nyár elején betöltötte 75. évét, így az egyházi előírások szerint fel kellett ajánlania lemondását Rómának, de a Vatikán még nem nevezett ki új püspököt helyére. Beer Miklós most a tőle megszokott nyíltsággal beszél arról, hogy amikor tizenöt éve Vácra érkezett, nem voltak nagy ívű elképzelései.

Inkább csak jó püspök szerettem volna lenni.

Ehhez képest hosszan sorolja eredményeit (katolikus főiskola Vácra költöztetése, kórházlelkészi szolgálat, cigánymisszió, heti termelői piac, vidékfejlesztési iroda, tizenöt templom felépítése). Azt sem titkolja, hogy püspökként magát is hozta kínos helyzetbe. Egy templom szentelésekor véletlenül ez csúszott ki a száján:

testvérek, szép ez a templom, de ez egy nagy nulla!

Mindenkinek elkerekedett a szeme, el kellett magyaráznia, hogy arra gondolt, ne a külsőségekre mutogatva, hanem a lelkükben legyenek keresztények.

Óriási a különbség

Mi, keresztények nagyon könnyen be tudjuk csapni magunkat, éppen a vallásunkra, a kultúránkra hivatkozva. Mert jól szituált katolikusként miről is szól az életfelfogásunk? Vasárnap reggel szépen felöltözünk, elmegyünk a templomba. Délben aztán odahaza fehér terítőnél megebédelünk, talán megnézünk egy filmet. Aztán elsétálunk egy cukrászdába, és mert megengedhetjük magunknak, este akár még színházba is eljutunk. Művelt, intelligens, kulturált keresztény embereknek gondoljuk magunkat. Csak éppen az marad ki, ami a legfontosabb lenne. Ami miatt tényleg kereszténnyé válhatnánk. Mert hol volt a napunkban önzetlenség, jézusi lelkület, lemondás? Egyáltalán, mit gondolunk a hitelességünkről?

Nem győzi hangsúlyozni minden, magát kereszténynek tartó embernek: a keresztény lét valódi értelme, hogy Jézust jelenítsék meg a világban. Ne szavakkal, törvényekkel védjék a kereszténységet, hanem Jézust hordozzák magunkban. Ő így értelmezi az utolsó vacsorai rendelkezést:

maradjatok meg a szeretetemben, és én is bennetek maradok.

Élete nagy élménye, amely kihat világlátására, amikor találkozott Szent II. János Pál pápával 2000. október 9-én Rómában. Amikor a szemébe nézett, átvillant rajta a felismerés, hogy tekintete Jézus Krisztus tekintete. Azóta próbálja egyre jobban érteni Jézus szavait:

amit egynek tettetek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek. Éheztem és ennem adtatok.

Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

Ne ölj!

Az ötödik parancs mai ellentmondásos világunkban sok tekintetben komoly figyelmeztetés: a kiszolgáltatott magzati élet vagy a magatehetetlen, idős, beteg ember éppúgy oltalomra, védelemre, támogatásra szorul, mint bárki más a földön.

A püspök szerint az Úristen szemében mindenki élete egyformán értékes, idősé, fiatalé, európaié, afrikaié. Az ellenkezőjét gondolni szörnyű tévedés, a „ne ölj!” nemcsak azt jelenti, hogy nem szabad kioltani a másik életét, hanem azt is, hogy veszélyeztetni, nehezíteni sem szabad, és fájdalmat okozni sem. Sorolja a példákat, a vezetés közbeni telefonálástól a függőségeken át a passzív dohányzásig. Azt mondja, az ötödik parancs kimeríthetetlenül sok összefüggésben értelmezhető.

Szól arról is, hogy nem csupán tettekkel, hanem szavakkal is lehet ölni. De szól a nevelésről, a másokkal való törődésről, a jézusi mértékről is.

Ne lopj!

Pár száz éve még kegyetlen eszközökkel toroltunk meg minden törvénysértést, ma pedig már a nagy korrupciós disznóságokat is elnézzük, a bűnt nem is nevezzük bűnnek. Éppen ezért jó, ha mindig a szemünk előtt tartjuk, vagy éppen felelevenítjük az olyan örökérvényű tanításokat, mint az Úristen parancsai.

A püspök figyelmeztet rá, az igazságtalanság alapjaiban rengeti meg a társadalmat.

Nem kerülhetjük meg: óriási kísértés és felelősség közel lenni a húsos fazékhoz. Mindig aktuális Tiborc panasza a Bánk bánban. A jó merániak a legszebb lovon ficánkolódnak… A korrupció ellen mindig fel kell emelni a szavunkat.

Az egyszerűen nem elfogadható, hogy a lopás hozzátartozik a politikához, mert nem tartozik hozzá.

A lopás, a korrupció a tízparancsolattal megy szembe.

Nincs másik oldal

Az érzékelésünkön keresztül látjuk, halljuk a világot, a környezetünket. De amit külön és egyesével látunk és értünk, az mindig csak egy rész. Az egész egy pici részlete.

A püspök szerint a párbeszéd, a tolerancia lényege, hogy ezt belátjuk és nem hisszük, hogy csak nekünk lehet igazunk. Néha fel kellene venni a szemüveget, amellyel a másik ember látja a világot.

Egyszerűen túl kellene lépni az emberi gondolkodást gúzsba kötő, sokszor már elvakult politikai megosztottságon.

Rendkívül idejét múlt gondolkodásra vall szerinte azt mondani: a másik oldal, mert nincs másik oldal, csak másik ember.

A gyűlöletkeltés mindig túlmutat az „eredeti ellenségen”. A hisztéria ugyanis a saját életünkben üthet vissza, és szinte minden emberi kapcsolatunkat megfertőzheti.

Attól tart, idővel már nemcsak egy másik népre, vallásra nézünk gyűlölettel, hanem így fogunk viselkedni a munkahelyünkön, a szomszédainkkal vagy bárkivel szemben, aki – szerintünk – akadályozza az életünket.

Fotó: Komka Péter / MTI

Mi lesz a halál után?

Az ideológiák teljesen öncélú harcának, a jobb- és baloldal állandó küzdelmének az értelmetlensége akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, amikor belátjuk, egyetlen dologgal nem foglalkozik egyetlen pártprogram sem: mi lesz a halál után. Minden politikai erő arra törekszik, hogy a saját elgondolása szerint rendezze a társadalom életét. Emelje a nyugdíjakat, építse az úthálózatot, fejlessze az orvosi ellátást.

Bátran rá kellene kérdezni: és ezzel mégis mennyi időre oldanak meg bármit is?

Ha eltekintünk a halál tényétől, szörnyű naivitásban élünk.

A püspök szerint a halálról nem őszintén beszélni struccpolitika, amihez az ember felelőtlensége is párosul.

A haláltól félünk, de közben száguldozunk, és előzünk a záróvonalon.

Szomorúnak tartja, hogy miközben az emberek órákig beszélnek a labdarúgó világbajnokságról, a létfontosságú dolgokról alig, arról például,

hogy ami a földi életünk után következik, annak soha nem lesz vége. Soha. Felfoghatatlanul komoly dolog ez.

Érthetőnek tartja, hogy az emberek tervezgetik életüket, anyagi biztonságra törekszenek, sikeresen szeretnének élni.

De meddig? Nyolcvan év elég? Esetleg kilencven vagy száz? És utána? Azt hiszem, legbelül sok nem vallásos is sejti, hogy valami hatalmas titokról van szó.

Kiközösített homoszexuálisok

Semmi nem történik velünk véletlenül – szoktam említeni, idesorolva az egészen váratlan találkozásokat is.

Még nem tudja, mi az Úristen szándéka ezzel, de az utóbbi időben egyre több homoszexuális keresi meg, vélhetően azért, hogy minden eddiginél jobban hangsúlyozza,

mi, emberek valamennyien, válogatás nélkül az ő gyermekei vagyunk.

Egyszer egy teljes baráti társaságuk ment el hozzá, és csak sokára árulták el, hogy azért, mert saját plébániájukon kiközösítették őket, a pap nem áll szóba velük, noha őszintén hisznek Istenben, szerettek volna templomba járni. Ő először zavarba jött, végül jót beszélgettek.

Őszintén elmondtam nekik, hogy a felvonulásukat, a Pride-ot nem nézem jó szemmel. Hivalkodásnak tartom.

Amikor azt felelték, ők csak fel akarják hívni magukra a figyelmet, hogy ők is léteznek, azt válaszolta, szerinte ez nem jó módszer, nem a kívánt hatást éri el. A püspök építő jellegű beszélgetésként idézi fel a találkozást.

Milyen alapon merném kijelenteni, hogy bűnben élnek? Inkább csak nehéz volt a szívem. De nagyon. És továbbra is az Úristen szándékát kutattam.

Magányos papok

Egyszerűen nem minden papnak való az az életforma, amelyet az egyház megkövetel: az erőltetett nőtlenség. Sokan közülünk tönkremennek, elmagányosodnak, kimerülnek, elfáradnak.

Ő nem nősült volna meg soha, jól érezte magát a bőrében házasság nélkül is, megtapasztalta, mekkora ajándéka az Úristennek, hogy reggeltől estig az emberek között lehet. De tudja, nem mindenki alkalmas erre az életre.

Számomra minden másnál fontosabb az a szempont, hogy hiteles keresztény emberek legyenek az egyházban. Ki merem jelenteni, civil szolgálattevőink közül sokakat jó szívvel azonnal pappá szentelnék.

Zsinat mondhatná ki, hogy ne a nőtlen életforma legyen a pappá válás szinte egyetlen feltétele, de még nem tartanak itt, pedig az  egyház olyasvalaminek tulajdonít óriási jelentőséget, ami a lényeget tekintve huszadrangú.

Mert a lényeg az Úristennel való személyes találkozás. Egy kicsit szabadabban kellene lélegeznünk.

Fotó: Bugány János / MTI

Hit és tudomány

Az emberiség mindenáron új életformát akar találni a világegyetemben, űrszondákat küld a semmibe. Ahelyett, hogy Isten felé fordulnánk, és az ő szándékát fürkésznénk.

Számára az a tény, hogy a Naprendszer méreteihez képest milyen jelentéktelen nagyságú a Föld, azon belül pedig az ember, azt jelzi, milyen felfoghatatlanul nagy az Úristen hatalma, aki megalkotta. Ez az óriási erejű Isten megtestesült, megszólította a parányi embert, aki megölte. Számára ez az igazán nagy rejtély.
A keresztény ember sem  tudománytalan, hiszen az érdeklődés, a nyitottság az alapfeltétele a világ felfedezésének.

Csak közben tartsuk szem előtt, hogy a valódi csoda emberi kapcsolatainkban rejlik.

Ma elvileg minden korábbinál több az információ, szélesebb a tudás, a száz évvel ezelőtti emberhez képest okosabbak vagyunk, és  ebből a tudásból fakadóan mégsem vigyázunk a földre, vízre,  levegőre, jobban pusztítjuk, mint valaha.

Kilépni az önszórakoztató vallásosságból

Az élet sokkal több annál, mint amit a hétköznapokban gondolunk róla. Több annál, hogy eljárunk pénzt keresni, vagy várjuk a nyugdíjat, amelyből aztán biztosítjuk a megélhetésünket és a szórakozásunkat.

Az élet igazi értelme az emberségünkben való gazdagodás. Amikor  az embert próbáló fájdalmakat látjuk, akkor fel kell tenni a kérdést: az Úristen szánalmat és közömbösséget vagy odafordulást vár tőlünk. Szerinte kétezer év alatt volt mód eldönteni, jó-e a jézusi irány.

Persze, erre azonnal rá lehet vágni: hányszor vallottak kudarcot a keresztények, a papok, az egyház!

Szerinte ilyenkor kell visszakérdezni, biztos, hogy Jézussal van baj, nem az emberekkel? Tagadhatatlan, a keresztények most is sokszor csalódást, de azért, mert letérnek a helyes útról, szem elől tévesztik az eszményt, Jézust.

Izgalmas kérdés kétezer év után mérlegre tenni a katolikus egyházat. Nagyon leegyszerűsítve: a kultúra, az oktatás felkarolása, a szegényekkel való törődés áll az egyik oldalon, a képmutatás, a vallásháborúk a másikon. De egyáltalán, lehet-e homogénnek nevezni a vallásos magatartást? Aligha.

Beer Miklós szerint nem csüggedni kell, amiért visszaszorult az utóbbi időben az egyház tekintélye. Ez sokkal inkább ok az őszinte önvizsgálatra, arra, hogy lépjenek ki az önszórakoztató vallásosságból.

🏴Gloria in Heroibus! Dicsőség a Hősöknek!🇭🇺️

Szent őrzőangyalok

A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) szerint: „Hitigazság, hogy szellemi, test nélküli lények, akiket a Szentírás általában angyaloknak nevez, léteznek. Ezt a Szentírás éppoly világosan bizonyítja, mint az egybehangzó Szenthagyomány.” (328)

Bernardino Luini: Angyal (1520–21);
Brera-képtár, Milánó

„Szent Ágoston mondja: »Az angyal (...) hivatalt, nem természetet jelöl. Ha a természete után érdeklődöl, akkor szellem; ha a hivatala után, akkor angyal: mivolta szerint szellem, tevékenysége szerint angyal.« Az angyalok egész létük szerint Isten szolgái és hírnökei. Mivel »állandóan látják az én Atyám arcát, aki a mennyben van« (Mt 18,10), ők azok »akik teljesítik szavát, mihelyt meghallják beszédének hangját« (Zsolt 103,20). Mint tisztán szellemi teremtményeknek, értelmük és akaratuk van; személyes és halhatatlan teremtmények. Tökéletességük fölülmúlja minden látható teremtményét. Ennek bizonysága dicsőségük ragyogása.” (KEK 329–330)

Az őrzőangyalok ünneplése a 16. században alakult ki Spanyolországban, innen terjedt el Európában. A 17. században vált általánossá, a római kalendáriumban 1615-ben vezették be. V. Pál szeptember első vasárnapjára, X. Kelemen a Szent Mihály ünnepe utáni első szabadnapra helyezte az elmléknapot, amely végül X. Piusz intézkedésére a 20. század elején került október 2-ára, mai helyére.

Istenünk, te határtalan gondviselő szeretettel szent angyalokat rendeltél, hogy őrizzenek minket. Add meg könyörgő híveidnek, hogy az ő pártfogásukat mindenkor érezzük, és társaságuknak örökké örvendezzünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Szabó T. Anna: Leskelődők

Langyos ködbe balzsamozva
mint az őszi csillagok
néznek – titkon sejted őket –
gyermekarcú angyalok.

Érthetetlen, hallhatatlan
csöndbe mártott dallamok –
ködbe burkolózva állig
láthatatlan angyalok.

Bicci di Lorenzo: Angyalok (1447 körül);
Szent Ferenc-bazilika, Arezzo

Régi szegedi hagyomány szerint a halott őrangyala egészen a temetésig a koporsó tetején ül, hogy a gonoszok el ne ragadják lelkét. 

Ha valakinek a jobb füle csendült, ezt mondta: „Édös őrzőangyalom, maradj a bal vállamon.” Ezzel az angyal elhárította a szerencsétlenséget, melyet a szegedi néphit szerint a jobb fül csengése előre jelzett.

Sármellék zalai faluban az utcán menve jobb felől helyet hagytak az őrangyalnak.

Források: A Katolikus Egyház Katekizmusa
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II., 
Jelesnapok.oszk.hu

Magyar Kurír
(bh)

Amikor azt kérték Pio atyától, magyarázza meg a szentmisét, így válaszolt
„Gyermekeim, hogyan magyarázhatnám meg nektek? A mise végtelen, mint Jézus...” És hozzátette: „A világ meglehetne nap nélkül, de nem állhatna fenn a szentmise nélkül”

Forrás: PIO ATYA Istennek sugara Személyes blog

Közlemény!

Értesítjük a kedves híveket hogy 2018.09.16-2018.10.07 között a szegedi hagyományos római rítusú Szentmisék P. Alácsi Ervin János atya távolléte miatt elmaradnak! 

A következő szegedi Szentmise időpontja: 2018.10.14!

Holy Hill Nemzeti Mária-szentély, keresztények segélye 
(Erin, Wisconsin állam, USA)
Kép forrása:Pro Christianis/Facebook