2013. június 18., kedd

Helyzetkép 2013-ból, avagy egy tradicionalista szempont


Egy ember, egy nagyon módos, igen gazdag ember elhatározza, hogy embereket gyűjt maga köré. Célja: minél több ember rokonszenvét megnyerni, tömegek barátságát megszerezni. Anyagi forrásai bőségesek, így hozzálát a feladathoz. Kamrájából előhozat mindent, mi szem-szájnak ingere, s nagy vendégségeket csap. Persze, hogy a földi jók e garmada sok embert vonz, és hősünk egyre több barátot szerez. Hősünk ugyanis elég intelligens ahhoz, hogy tudja: ha száraz kenyérrel és átlagon aluli süteménnyel próbálná a csalogatást, az nem sok eredménnyel járna.

Isten elküldte egyszülött Fiát, hogy megmentse, ami elveszett. Krisztus ránk hagyta szentségeit, amelyek bőséges kegyelmet közvetítenek. Az apostolok missziós megbízást kaptak, hirdessék Isten igéjét az egész földkerekségen, hogy Istennek e csodás ajándékait mindenki élvezhesse. Eltelt "néhány év", és oda jutottunk, hogy a kezdeti koncepció elsikkadni látszik, a kamrából Isten csodás ajándékai helyett csak egy-egy száraz kenyérdarab kerül elő. (Sokszoros tisztelet a kevés kivételnek...!)

Nem is értem, hogyan tudnak egyesek ezzel a ma minden téren tapasztalható puritanizmussal érvelni?! Hiszen van abban valami láthatatlan, mégis érzékelhető húzóerő, amikor egy apáca (szemét rontva, hátát kínozva, ujjait fárasztva) hosszú órákat tölt egy oltárterítő vagy egy kazula kihímzésével, hiszen "szeretem a te házad ékességét és dicsőségednek lakóhelyét". Vagy abban, ahogyan egy szerzetes hosszú éveket szán arra, hogy egy templom tölgyfa padjait kifaragja, hogy azok évszázadokig hirdessék Isten végtelen fölségét és határtalan szépségét. S ha e húzóerő sok-sok megnyilvánulása egy templomban összeadódik, nagy dolgok jönnek létre az egyszerű hívő szívében. Egyik kislányom talán két esztendős sem volt még, amikor a debreceni Szent Anna székesegyház egyik kápolnájába megérkezve, feltekintett a díszes barokk mellékoltárra, és azt mondta: "Ó...!" Ezt a gyermeki rácsodálkozást, ezt az őszinte, Istenhez kiáltó elismerést, a léleknek e könnyed felemelkedését veszítjük el, ha mindenben és mindenütt csak az egyszerűt, hadd ne mondjam "lebutítottat" találjuk. Mert ma az egyszerűség banalitást jelent, amolyan "borjú az új kapura" félét.



Nemrég egy elismert magyar áldozópap írásában azt olvastam, hogy a tradicionalizmus puszta formalizmus, a tartalmatlan formákhoz való ragaszkodás. De honnan tudja, az, aki belülről sosem volt tradicionalista, hogy e formák tartalmatlanok? Mert kívülről annak látszanak?

Miért nevelik bele az ember fiába már kisgyermekkorában, hogy ha találkozik valakivel, annak köszönni illik? Ez nem puszta formalizmus, tartalom nélküli rítus? S ha egy köszönés önmagába tiszteletet fejez ki, s a köszönés elmaradása súlyos tiszteletlenség, sőt, sértésszámba megy, miért gondolják sokan, hogy a tartalommal csordultig megtöltött (!!!) formák értelmetlenek és fölöslegesek? Hiszen egész életünk mélyértelmű formákból áll.

Persze a korszellem mindenhová behatol. Ezért talán kár is Don Quijote de la Mancha módjára harcolni ellene. Családunkban, közvetlen környezetünkben azonban el kell vetni azokat a magokat, amelyek az idő múlásával gyümölcsöt hoznak. Nem színtelen és ízetlen, fanyar portékát, hanem olyat, amely szívünket szüntelenül Istenhez emeli, s amely ilyenformán Isten jelenlétének lesz állandó biztosítéka.

Végül álljon itt a fentiek bizonyítására az USA-beli Szent Gergelyről és Szent Ágostonról nevezett bencés Oratórium (Oratory of Ss. Gregory & Augustine) néhány fényképe. Az oratorium weboldalán egyébként is érdemes körülnézni, remény és öröm tölti el a meg nem értett magyar tradicionalista szívét... Mi most a kápolnáról és a liturgikus ruhákról készült fotókat emeljük ki. Sokatmondó, hogy az oratóriumot a tradícióhoz közel álló Raymond Leo Burke bíboros (2008-ig St. Louis-i érsek, jelenleg az Apostoli Szignatúra prefektusa) idejében hoz(hat)ták létre. Ó, ha legközelebb azok a pápaválasztó cédulák e név megsemmisülése által árasztanának fehér füstöt a sóvárgó katolikus világra...



Egy oltár csodálatos metamorfózisa

Fájlmegosztó kedvencünkön megtekintésre érdemes a fenti címet viselő 5 perc 25 másodperces videó. Nem csak a bor, a hangyaszorgalom is vidámítja az ember szívét.

http://gloria.tv/?media=5956

vagy

2013. június 14., péntek

Memmingenben, igazi templomban, igazi szentmisén

Tavaly nyáron ritka élményben volt részünk: németországi utunk alkalmával, a nagy nyugati civilizáció óceánjában valódi vasárnapi szentmise után kutatva megtudtuk, hogy tartózkodási helyünkhöz egész közel részt vehetünk régi rítusú szentmisén az Allgäu-i Memmingen-Amendingenben.

Memmingen az FSSPX (X. Szent Piusz Papi Testvérület) egyik állomáshelye. A város szélén elhelyezkedő ipartelepen, egy korábbi bevásárlóközpont helyén sikerült a közösségnek telket vásárolnia, amelyre 1999-ben fel is építettek egy igazi katolikus ízlésről tanúskodó, számomra gyönyörű templomot, neoromán stílusban, Szent József tiszteletére. Az épület elhelyezkedése (ha nem is szándékosan) szimbolikus: a XXI. század minden ipari leleménye megtalálható szomszédságában a hatalmas autószerelő-komplexumtól a különféle üzemekig, így a telek kis sziget nem csupán a katolikus világban, de a polgári társadalomban is.

(Mindenképpen érdemes megnézni az alábbi panoráma-felvételeket.)

Talán csak a turista ill. a vendég elfogultsága teszi, mi mégis úgy éreztük magunkat, mintha hazaérkeztünk volna. A templom és környezete szépen rendezett, közelében parkoló és kellemes füves terület. Belső berendezése álmaink mai katolikus templomát idézi: igényes, míves, minden tekintetben kidolgozott, egyszerűen szép. Az olcsóságnak vagy spórolásnak nyoma sincs. 

A templom főoltára.

A szentmise előtt gyóntatás. Nálunk sokfelé már ez is kuriózumnak számít, tisztelet a kivételnek. A hívek mindegyike tisztességes öltözetben, férfiak, nők és gyermekek kivétel nélkül ünneplőben. Talán csak épp a két turista lógott ki a sorból... A templom tele volt. Zömmel fiatalok és nagycsaládosok töltötték meg, kismama is volt néhány, és nem egy 4-5 gyermekes családot láttunk. Mindenki előtt énekeskönyv.

Fény a sötétben
  
A gyertyát gyújtó ministráns kezében ultramodern, gombnyomásra működő gyújtó/koppintó. Ilyet még nem is láttam. Szkóla nincs, a szertartás zenei részét a kántor egyedül irányítja. Sok népének. Gregorián csak az ordinárium, s természetesen a pap részei. Így zenei tekintetben az ottani szentmise nem különbözött egy hazai Szent vagy Uram-os misétől. S mégis...

Az Asperges külön szertartás a szentmise előtt, melyet követően a pap visszavonult a sekrestyébe, s csak kis idő múlva kezdte a szentmisét. Mindenki úgy viselkedik, ahogy a templomban kell(ene), a közösen kifejezett ősi hit előhozza és fenntartja a közösen megtett gesztusokat.

Mindenki énekel, a templom zeng a hívek énekétől. (A szertartás után egy kedves érdeklődő közölte, hogy két énekeskönyvet használnak párhuzamosan, jelen sorok írója a kifüggesztett számok alapján ezért nem talált meg egyetlen éneket sem az idetévedt hívek számára kitett énekeskönyvben...) Még a gyermekek is fegyelmezettebbek az itthoniaknál.

Katolikus templom...

A szentmisén a hagyományos katolicizmus minden külsősége megjelent, a nők fedett fejétől a ministránsok rendezett mozgásáig. Áldozás természetesen térdelve. Boldogság.

A templom előterében nagy könyves stand, rajta a legfontosabb tradicionalista irodalom, több új mű, szentképek, rózsafüzérek. Szórólap, mely a Testvérület (nem koedukált!) oktatási intézményeit népszerűsíti. Most kezd fájni a szívem. Nekünk is kellene egy ilyen iskola!



Maradnánk még, de vége. Mennünk kell. Te Deum laudamus...







Sancte Antoni de Padua, ora pro nobis!

Vicente Carducho 
Páduai Szent Antal látomása (1631)
Ferences templomokban szokás minden év júniusában, Páduai Szent Antal ünnepén a liliomszentelés és a kisgyermekek megáldása. 2013-as élményem, a szertartás alatt megfogalmazódott gondolataim összefoglalása az alábbi fejtegetés.

Jól tudjuk, hogy néhány száz esztendővel ezelőtt a nyilvános egyházi és világi események nem úgy folytak, mint manapság. Mozart korában egy hangverseny inkább hasonlított egy mai rockkocsma-beli estéhez, mint a MÜPA bármelyik rendezvényéhez. A közönség nem öltönyben és nyakkendőben ült a székein, s fegyelmezettnek sem volt mondható. Beszélgetés, kiabálás, szoptatós anyák és gyermekeik jelenléte fűszerezte az estét, mert ezek az emberek szórakozni jártak oda, nem egy jeles kulturális eseményen akartak részt venni. Szerencséjük volt, legalább jó zenét hallhattak, ha hallották egyáltalán a körülöttük lévő zajtól...

Ugyanez érvényes az egyházi eseményekre is, amelyek hajdan társadalmi eseményeknek minősültek, ahol összegyűlt a város apraja nagyja, s bizony itt sem lehetett letagadni egy kis piaci hangulatot.

Van már tíz-tizenkét esztendeje is, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsúba zarándokoltunk szülővárosom híveivel. A 12 órás vonatozást követően, éjjel egy óra után megérkezve a kegytemplomba a fent illusztrált kép fogadott: felnőttek és gyermekek tömegei, mindenki ott húzódott meg, ahol tudott, padokban, mellékoltárok dobogóin, egymás hegyén-hátán, természetesen mindannyian a kevéssé pihentető „alszom, ahogy tudok” testhelyzetben. Mindeközben zarándokok hosszú sora araszolt a kegyszobor felé, a szokásos Szűzanya-látogatást elvégzendő. Az egyik mellékoltár sarkán –nem éppen a liturgia szellemétől átittasodva– egy újságpapírból kicsomagolt szalonnadarab éktelenkedett a hozzá illő kellékekkel, késsel, hagymával ékesítve. Ez tehát egy élettel telített zarándoklat képe, a messzi Erdélyországból.

Donatello
Madonna a Gyermekkel, Szent Ferenc és Szent Antal társaságában (1448)

Ha összehasonlítjuk a hangverseny és a liturgia végzésének egykori módját, azt látjuk, hogy ideális esetben mindenki végezte a maga dolgát. A kocsmahangulatú koncert azért működhetett, mert a zenészek (akik, tegyük hozzá, nem is voltak mindig abban a helyzetben, hogy az eléjük tett zeneművet kigyakorolhassák) nem akarták mindenáron szórakoztatni a népet, az ő egyetlen feladatuk a mű eljátszása volt. A közönség pedig nem akarta mindenáron hallani és élvezni az előadást, amely ilyenformán háttérként szolgált az egyéb fontos teendők elvégzéséhez (az aktuális ügyek megbeszélése, a felszolgált italok elfogyasztása, gyerekek fenyítése stb.). Ugyanez érvényes a liturgikus eseményekre is: a papság és az asszisztencia végezte a maga dolgát, a nép pedig többé-kevésbé igyekezett bekapcsolódni az eseményekbe, lehetőségeihez mérten. Mindkét fél tudta, hogy mi a dolga (vagy mi nem), és ennek függvényében viselkedett.

Most ugorjunk vissza 2013-ba, és tekintsük meg, miként történik mindez a Szent Antal-napi liliomszentelés és kisgyermekek megáldása alatt, Magyarország egy bizonyos pontján. A nép megjelenésében semmiben sem különbözik a fent leírtaktól, talán annyiban, hogy a szülök görcsösek és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy gyermekük –jól nevelt lurkóhoz illően– maradjon csendben, lábával ne dobogjon, sírni ne sírjon, és lehetőleg ne szaladjon az oltár közelébe, egyszóval ne zavarja a szertartást. („Figyelj oda, kisfiam”, mondja a fegyelmezett anyuka négy éves gyermekének.) A templomban az első pillanattól kezdve éktelen a lárma, a nyüzsgés, a gyerekzsivajt csak felerősíti a templom kitűnő akusztikája. A szertartást vezető szerzetes mindent elkövet, hogy tevékenysége (divatos szófordulattal élve) átmenjen, az összegyűltek számára felfogott legyen és személyesen hozzájuk szóljon. Ez elsősorban erőltetett, természetellenesen hangos beszédéből, no meg abból látszik, hogy a gyerekek „igénye és szájíze” szerint (???) eltorzított hangon próbálja megszólítani őket, kb. úgy, ahogyan a bábhős Vitéz László szólongatja az ördögöt. Mivel a hangzavar elég határozott, ez a szándéka nem valósul meg, így az egész szertartás (érzésem szerint) kudarcba fullad, az előadás megbukik. Azt mondanom sem kell, hogy a ceremónia prózában zajlik, egy-két népének beillesztésével. Végső soron hogy is hangzana Vitéz László hangján, gregorián dallamon az „Adjutorium nostrum in nomine Domini” verzikulus...?

Bár kissé furcsának tűnhet, én mégis a korábban vázolt modell mellett teszem le a voksomat, mert ez jobban megfelel a X. Szent Piusz pápa által lefektetett alapelveknek, melyek szerint a liturgia minden szereplője azt és csak azt tegye, ami a törvények szerint rá vonatkozik, azt viszont tegye is meg. A barokk modell ugyan a legkevésbé sem ideális, de ott legalább sem a zenészek, sem az egyháziak, sem a közönség, sem a hívek nincsenek szereptévesztésben, és nem akarnak mindenáron olyat, ami nem tartozik a dolog lényegéhez. A 2013-as történet nem fordulhat elő ideális liturgikus környezetben, ahol a papság végzi a saját dolgát, s ahol a nép, bár jelen van, de nem gondolja, hogy rajta olyan sok minden múlhat... (Csak zárójelben: a szentmise kegyelmei objektív értelemben ugyanúgy kiáradnak a távol levőkre, mint a templom első padjában ülőkre, az áldozókra, mint a nem áldozókra, a síró gyermekekre, mint ideges szüleikre. Természetesen szubjektíve ez már nem áll.)

Amúgy meg, adja Isten, hogy a nemesen, méltó módon végzett liturgikus szertartásokat egyre több vallásosan nevelt kisgyermek zsivaja zavarja meg!

2013. június 13., csütörtök

Ez, kérem, hittan, nem hígtan!

A Tridenti Katekizmus egyetlen magyar nyelvű kiadásának címlapja 1869-ből

Több mint két esztendeje, valamikor a 2011-es év elején mutatkozott meg először az igény a szegedi régi rítusú közösség néhány tagjában, hogy szeretnénk a Szent Liturgia és az Egyház hagyományos tanítása iránti vonzódásunkat  a vasárnapi szentmiséken kívül is elmélyíteni. Ervin atya szívesen vállalta a alkalmankénti hétköznapi hittanok vezetését, így neki is láttunk a dolognak. Bár a szervezés sok akadályba ütközött, elsősorban a megfelelő időpontok kiválasztásának nehézségei miatt, a kis csapat tudós vezetője irányítása alatt gyűlt össze, szerdai napokon, amikor a lehetőség kínálkozott, általában havi egy alkalommal.

A hittanórák vezérfonalát Ervin atya előadása alkotja, amelyet különféle témák közül választ. Az előadás után beszélgetés következik, kis teával és süteménnyel fűszerezve. Látva az összegyűlt közösséget, amely létszámát tekintve semmiben sem marad el a vasárnapi szentmisén résztvevők létszámától, rögtön élces mondat kívánkozik az ember ajkára: „Sok plébános boldog lenne, ha az általa meghirdetett hittanórán a templom teljes közössége megjelenne...”

Az utóbbi hónapokban ismét értő szó esett a Mária-kultuszról, annak túlzásairól és hiányosságairól, a szentségek teológiájáról, legutóbb pedig Aquinói Szent Tamás híres verséről, az Adoro te devote (Imádlak és áldlak) c. eucharisztikus énekről beszélgettünk, ám a téma gazdagsága miatt ez az előadás két részre osztva hangzik majd el.

Minden ember egyedi, megismételhetetlen személyiség, akit Isten azért helyez működési helyére, hogy talentumait kamatoztathassa. A papra, jelen esetben Dr. Alácsi Ervin János tábori lelkész, századosra ez különösen is vonatkozik. Előadásaiban mindig sikerül kiemelnie azokat a különleges szempontokat, amelyekre manapság oly kevés figyelem fordul, s amelyeket senki mástól, egyedül Tőle hallhatunk ilyen kristálytiszta magyarázatokkal, értékes megjegyzésekkel ellátva, életszerű, valódi tudományos környezetbe ágyazva, mégsem vontatottan vagy unalmasan. Különösen is hálásak vagyunk a Mindenható Istennek azért, hogy Ő lehet lelki atyánk, pásztorunk, és kívánunk Neki a továbbiakban is kitartást és jó egészséget!

Egy, az Oltáriszentségről szóló oldalpár a Tridenti Katekizmusból