Egy
ember, egy nagyon módos, igen gazdag ember elhatározza, hogy embereket gyűjt
maga köré. Célja: minél több ember rokonszenvét megnyerni, tömegek barátságát
megszerezni. Anyagi forrásai bőségesek, így hozzálát a feladathoz. Kamrájából
előhozat mindent, mi szem-szájnak ingere, s nagy vendégségeket csap. Persze,
hogy a földi jók e garmada sok embert vonz, és hősünk egyre több barátot
szerez. Hősünk ugyanis elég intelligens ahhoz, hogy tudja: ha száraz kenyérrel
és átlagon aluli süteménnyel próbálná a csalogatást, az nem sok eredménnyel
járna.
Isten
elküldte egyszülött Fiát, hogy megmentse, ami elveszett. Krisztus ránk hagyta
szentségeit, amelyek bőséges kegyelmet közvetítenek. Az apostolok missziós
megbízást kaptak, hirdessék Isten igéjét az egész földkerekségen, hogy Istennek
e csodás ajándékait mindenki élvezhesse. Eltelt "néhány év", és oda
jutottunk, hogy a kezdeti koncepció elsikkadni látszik, a kamrából Isten csodás
ajándékai helyett csak egy-egy száraz kenyérdarab kerül elő. (Sokszoros
tisztelet a kevés kivételnek...!)
Nem
is értem, hogyan tudnak egyesek ezzel a ma minden téren tapasztalható
puritanizmussal érvelni?! Hiszen van abban valami láthatatlan, mégis
érzékelhető húzóerő, amikor egy apáca (szemét rontva, hátát kínozva, ujjait
fárasztva) hosszú órákat tölt egy oltárterítő vagy egy kazula kihímzésével,
hiszen "szeretem a te házad ékességét és dicsőségednek lakóhelyét". Vagy
abban, ahogyan egy szerzetes hosszú éveket szán arra, hogy egy templom tölgyfa
padjait kifaragja, hogy azok évszázadokig hirdessék Isten végtelen fölségét és határtalan
szépségét. S ha e húzóerő sok-sok megnyilvánulása egy templomban összeadódik, nagy
dolgok jönnek létre az egyszerű hívő szívében. Egyik kislányom talán két
esztendős sem volt még, amikor a debreceni Szent Anna székesegyház egyik
kápolnájába megérkezve, feltekintett a díszes barokk mellékoltárra, és azt
mondta: "Ó...!" Ezt a gyermeki rácsodálkozást, ezt az őszinte,
Istenhez kiáltó elismerést, a léleknek e könnyed felemelkedését veszítjük el,
ha mindenben és mindenütt csak az egyszerűt, hadd ne mondjam "lebutítottat"
találjuk. Mert ma az egyszerűség banalitást jelent, amolyan "borjú az új
kapura" félét.
Nemrég
egy elismert magyar áldozópap írásában azt olvastam, hogy a tradicionalizmus
puszta formalizmus, a tartalmatlan formákhoz való ragaszkodás. De honnan tudja,
az, aki belülről sosem volt tradicionalista, hogy e formák tartalmatlanok? Mert
kívülről annak látszanak?
Miért
nevelik bele az ember fiába már kisgyermekkorában, hogy ha találkozik
valakivel, annak köszönni illik? Ez nem puszta formalizmus, tartalom nélküli rítus?
S ha egy köszönés önmagába tiszteletet fejez ki, s a köszönés elmaradása súlyos
tiszteletlenség, sőt, sértésszámba megy, miért gondolják sokan, hogy a
tartalommal csordultig megtöltött (!!!) formák értelmetlenek és fölöslegesek?
Hiszen egész életünk mélyértelmű formákból áll.
Persze
a korszellem mindenhová behatol. Ezért talán kár is Don Quijote de la Mancha módjára
harcolni ellene. Családunkban, közvetlen környezetünkben azonban el kell vetni
azokat a magokat, amelyek az idő múlásával gyümölcsöt hoznak. Nem színtelen és ízetlen,
fanyar portékát, hanem olyat, amely szívünket szüntelenül Istenhez emeli, s
amely ilyenformán Isten jelenlétének lesz állandó biztosítéka.
Végül álljon itt a fentiek bizonyítására az USA-beli Szent Gergelyről és Szent Ágostonról nevezett bencés Oratórium (Oratory of Ss. Gregory & Augustine) néhány fényképe. Az oratorium weboldalán egyébként is érdemes körülnézni, remény és öröm tölti el a meg nem értett magyar tradicionalista szívét... Mi most a kápolnáról és a liturgikus ruhákról készült fotókat emeljük ki. Sokatmondó, hogy az oratóriumot a tradícióhoz közel álló Raymond Leo Burke bíboros (2008-ig St. Louis-i érsek, jelenleg az Apostoli Szignatúra prefektusa) idejében hoz(hat)ták létre. Ó, ha legközelebb azok a pápaválasztó cédulák e név megsemmisülése által árasztanának fehér füstöt a sóvárgó katolikus világra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése