 |
Vicente Carducho
Páduai Szent Antal
látomása (1631)
|
Ferences templomokban szokás
minden év júniusában, Páduai Szent Antal ünnepén a liliomszentelés és a
kisgyermekek megáldása. 2013-as élményem, a szertartás alatt megfogalmazódott
gondolataim összefoglalása az alábbi fejtegetés.
Jól tudjuk, hogy néhány száz
esztendővel ezelőtt a nyilvános egyházi és világi események nem úgy folytak,
mint manapság. Mozart korában egy hangverseny inkább hasonlított egy mai rockkocsma-beli
estéhez, mint a MÜPA bármelyik rendezvényéhez. A közönség nem öltönyben és
nyakkendőben ült a székein, s fegyelmezettnek sem volt mondható. Beszélgetés,
kiabálás, szoptatós anyák és gyermekeik jelenléte fűszerezte az estét, mert
ezek az emberek szórakozni jártak oda, nem egy jeles kulturális eseményen
akartak részt venni. Szerencséjük volt, legalább jó zenét hallhattak, ha
hallották egyáltalán a körülöttük lévő zajtól...
Ugyanez érvényes az egyházi
eseményekre is, amelyek hajdan társadalmi eseményeknek minősültek, ahol
összegyűlt a város apraja nagyja, s bizony itt sem lehetett letagadni egy kis
piaci hangulatot.
Van már tíz-tizenkét esztendeje
is, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsúba zarándokoltunk szülővárosom híveivel. A
12 órás vonatozást követően, éjjel egy óra után megérkezve a kegytemplomba a
fent illusztrált kép fogadott: felnőttek és gyermekek tömegei, mindenki ott
húzódott meg, ahol tudott, padokban, mellékoltárok dobogóin, egymás
hegyén-hátán, természetesen mindannyian a kevéssé pihentető „alszom, ahogy
tudok” testhelyzetben. Mindeközben zarándokok hosszú sora araszolt a kegyszobor
felé, a szokásos Szűzanya-látogatást elvégzendő. Az egyik mellékoltár sarkán –nem
éppen a liturgia szellemétől átittasodva– egy újságpapírból kicsomagolt
szalonnadarab éktelenkedett a hozzá illő kellékekkel, késsel, hagymával
ékesítve. Ez tehát egy élettel telített zarándoklat képe, a messzi
Erdélyországból.
 |
Donatello
Madonna a Gyermekkel,
Szent Ferenc és Szent Antal társaságában (1448)
|
Ha összehasonlítjuk a hangverseny
és a liturgia végzésének egykori módját, azt látjuk, hogy ideális esetben
mindenki végezte a maga dolgát. A kocsmahangulatú koncert azért működhetett,
mert a zenészek (akik, tegyük hozzá, nem is voltak mindig abban a helyzetben,
hogy az eléjük tett zeneművet kigyakorolhassák) nem akarták mindenáron
szórakoztatni a népet, az ő egyetlen feladatuk a mű eljátszása volt. A közönség
pedig nem akarta mindenáron hallani és élvezni az előadást, amely ilyenformán
háttérként szolgált az egyéb fontos teendők elvégzéséhez (az aktuális ügyek
megbeszélése, a felszolgált italok elfogyasztása, gyerekek fenyítése stb.).
Ugyanez érvényes a liturgikus eseményekre is: a papság és az asszisztencia
végezte a maga dolgát, a nép pedig többé-kevésbé igyekezett bekapcsolódni az
eseményekbe, lehetőségeihez mérten. Mindkét fél tudta, hogy mi a dolga (vagy mi
nem), és ennek függvényében viselkedett.
Most ugorjunk vissza 2013-ba, és
tekintsük meg, miként történik mindez a Szent Antal-napi liliomszentelés és
kisgyermekek megáldása alatt, Magyarország egy bizonyos pontján. A nép megjelenésében
semmiben sem különbözik a fent leírtaktól, talán annyiban, hogy a szülök görcsösek
és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy gyermekük –jól nevelt lurkóhoz
illően– maradjon csendben, lábával ne dobogjon, sírni ne sírjon, és lehetőleg
ne szaladjon az oltár közelébe, egyszóval ne zavarja a szertartást. („Figyelj
oda, kisfiam”, mondja a fegyelmezett anyuka négy éves gyermekének.) A
templomban az első pillanattól kezdve éktelen a lárma, a nyüzsgés, a gyerekzsivajt
csak felerősíti a templom kitűnő akusztikája. A szertartást vezető szerzetes
mindent elkövet, hogy tevékenysége (divatos szófordulattal élve) átmenjen, az
összegyűltek számára felfogott legyen és személyesen hozzájuk szóljon. Ez
elsősorban erőltetett, természetellenesen hangos beszédéből, no meg abból
látszik, hogy a gyerekek „igénye és szájíze” szerint (???) eltorzított hangon
próbálja megszólítani őket, kb. úgy, ahogyan a bábhős Vitéz László szólongatja
az ördögöt. Mivel a hangzavar elég határozott, ez a szándéka nem valósul meg,
így az egész szertartás (érzésem szerint) kudarcba fullad, az előadás megbukik.
Azt mondanom sem kell, hogy a ceremónia prózában zajlik, egy-két népének
beillesztésével. Végső soron hogy is hangzana Vitéz László hangján, gregorián
dallamon az „Adjutorium nostrum in nomine Domini” verzikulus...?
Bár kissé furcsának tűnhet, én
mégis a korábban vázolt modell mellett teszem le a voksomat, mert ez jobban megfelel
a X. Szent Piusz pápa által lefektetett alapelveknek, melyek szerint a liturgia
minden szereplője azt és csak azt tegye, ami a törvények szerint rá vonatkozik,
azt viszont tegye is meg. A barokk modell ugyan a legkevésbé sem ideális, de
ott legalább sem a zenészek, sem az egyháziak, sem a közönség, sem a hívek
nincsenek szereptévesztésben, és nem akarnak mindenáron olyat, ami nem tartozik
a dolog lényegéhez. A 2013-as történet nem fordulhat elő ideális liturgikus környezetben,
ahol a papság végzi a saját dolgát, s ahol a nép, bár jelen van, de nem
gondolja, hogy rajta olyan sok minden múlhat... (Csak zárójelben: a szentmise
kegyelmei objektív értelemben ugyanúgy kiáradnak a távol levőkre, mint a
templom első padjában ülőkre, az áldozókra, mint a nem áldozókra, a síró
gyermekekre, mint ideges szüleikre. Természetesen szubjektíve ez már nem áll.)
Amúgy meg, adja Isten, hogy a nemesen,
méltó módon végzett liturgikus szertartásokat egyre több vallásosan nevelt kisgyermek
zsivaja zavarja meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése