A mellverés (Romano Guardini: Örökmécs)

A XIX.sz. végén kibontakozott liturgikus mozgalom nagy alakja, Romano Guardini elgondolkodtató könyvecskéjének fejezetei

 

Joos van Wassenhove: Az Oltáriszentség alapítása (részlet). 1473-75.
Marche Nemzeti Galéria, Urbino

  

Megkezdődött a szentmise. A pap ott áll az oltár lépcsője előtt. A hívők, vagy az ő nevükben a ministránsok imádkozzák: ,,Gyónom a mindenható Istennek... hogy fölötte vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem...'' És valahányszor kimondják e szót: ,,vétkem'', mellüket verik.

Mit jelent a mellverés?

Éljük csak bele egyszer magunkat! De ehhez elengedhetetlen, hogy a mellverést helyesen végezzük. Nemcsak ujjunk hegyével kell megérintenünk, hanem zárt ököllel kell vernünk mellünket. Talán láttad már képen Szent Jeromost, amint a pusztában térdel és kezében kővel megrendülten veri a mellét. Ez azután igazi mellverés és nem csak afféle finomkodó mozdulat. A mellverésnek belső világunk kapuja ellen kell irányulnia, és meg kell remegtetnie a lelket.

Több életet kell vinnünk ebbe a belső világba, meg kell töltenünk azt világossággal, erővel, kemény tenniakarással. Hogy fest ezzel szemben a valóság? Sok komoly követelmény áll előttünk: kötelességek, szükségletek, döntő elhatározásra való felszólítások, azonban alig akad közöttük olyan, amely megmozgatná belső világunkat. Mennyi bűnterhet vettünk magunkra, de íme, nem aggódunk miattuk. ,,Az élet közepette halál vesz körül bennünket,'' de mi nem gondolunk rá. Ekkor felhangzik Isten szava: ,,Ember, ébredj! Nézz körül! Szállj magadba! Térj meg! Tarts bűnbánatot!'' Ez a felszólítás a mellverésben ölt testet. Ennek egészen át kell téged hatnia, fel kell ráznia belső világodat, hogy felébredjen, látni kezdjen és Istenhez térjen.

De ha aztán egyszer az ember magába száll, világossá válik előtte, hogy mennyire elpocsékolta az értékes életet, mily sokszor áthágta Isten törvényeit, mennyire elhanyagolta kötelességeit ,,az ő vétke, az ő vétke, az ő igen nagy vétke'' által. Ez a vétek körülfogja, és nincs más kiút, mint az, hogy elismerje fönntartás nélkül: ,,Vétkeztem gondolattal, szóval és cselekedettel a szent Isten és a szentek közössége ellen.'' A lélek ekkor Isten pártjára áll és állást foglal mellette önmaga ellen. Úgy gondolkozik most önmagáról, mint ahogy Isten nézi őt. Haragszik önmagára bűnei miatt és mellét verve bünteti magát.

A mellverés tehát annyit jelent: Az ember felébreszti önmagát. Felrázza belső világát, hogy meghallja Isten hívását. Isten oldalára áll és megbünteti önmagát. Vagyis magábaszállás, bánat, megtérés.

Ezért veri a mellét a pap és a nép is, amikor a lépcsőimádságban bűnvallomást tesznek; ezt teszik akkor is, amidőn a pap az áldozás előtt az Úr testét mutatja föl és mondja: ,,Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj.'' Hasonlóképpen a litániában, amidőn bűnösnek valljuk magunkat: ,,Mi bűnösök, kérünk téged, hallgass meg minket!''

Az idők folyamán a mellverés sokat vesztett eredeti értelméből. A hívők most már sok helyütt úrfelmutatáskor is verik a mellüket, sőt az Úrangyala közben is, midőn azt mondják: És az Ige testté lőn. Az eredeti jelentés itt már szétfoszlott, és a mellverés általánosságban csak a tisztelet és az alázatosság kifejezője akar lenni. De nekünk meg kell őriznünk az eredeti nyers komolyságot is: hogy Isten szólítja vele magábatérésre a lelket, és a bánatos lélek bünteti vele önmagát.

A járás (Romano Guardini: Örökmécs)

A XIX.sz. végén kibontakozott liturgikus mozgalom nagy alakja, Romano Guardini elgondolkodtató könyvecskéjének fejezetei

Hányan tudnak igazán járni? Mert a járás nem sietés és futás, hanem nyugodt mozgás. Nem csúszás-mászás, hanem biztos előrehaladás. Aki jár, ruganyosan lép, nem vonszolja magát. A törzs egyenesen áll, nem meghajolva. Nem bizonytalanul mozog, hanem biztos egyformasággal.

Igazán jól járni nem közönséges dolog. Szabadon, és mégis nemes fegyelemmel. Könnyen és erősen, egyenesen és teherbíróan, nyugodtan és előretörő lendülettel. És aszerint, hogy férfi, vagy nő jár-e, a járásban van valami katonásság, vagy kecsesség; az egyik külső terhet hordoz, a másik derűs, nyugodt, bensőséges világot.

És milyen széppé válik a járás, ha vallásos lelkület hatja át! Istentiszteletté nemesedhetik. Már egyszerűen a tudatos és hódolatos előrehaladás is az Isten színe előtt, mint pl. ha valaki a templomban, a legfőbb Úr házában, és főként az Ő szeme láttára jár. De járásunkkal Isten kísérőivé is szegődhetünk: így pl. a körmenetek alkalmával. Te persze most talán arra gondolsz, hogy a körmenetek résztvevői gyakran milyen fegyelmezetlenül lökdösődnek, milyen unottan vonszolják magukat és hogyan bámészkodnak szerteszét? Pedig milyen ünnepélyessé és lélekemelővé válhat a körmenet, amelyben az Urat kísérjük a város utcáin, vagy az ,,Ő mezőin,'' ha mindenki imádságos lélekkel jár: a férfiak katonás fegyelemmel, a nők anyai méltósággal, a leányok a maguk fiatalos vidám bájával, az ifjak fegyelmezett erővel!

Ily módon a bűnbánati körmenet is testet öltött imádsággá alakulhat át. Megtestesült tudata lehet bűneinknek és nyomorúságunknak, és mégis telve keresztényi bizalommal, amely meg van győződve arról, hogy miként az emberben van egy erő, a nyugodt, önmagában biztos akarat, mely fölötte áll minden többi erejének, azonképpen van egy legfőbb Hatalom is, mely felette áll minden nyomorúságnak és bűnnek, és ez a Hatalom az élő Isten.

Nemde a járás az emberi természet nemességének is egyik tényezője? Egyedül az embernek kiváltsága az egyenes testalkat, melyen maga uralkodik, és amellyel nyugodtan, biztosan viszi tovább önmagát. Egyenesen járni annyit jelent, mint embernek lenni.

De mi nem vagyunk egyszerűen csak emberek. ,,Isten ivadékai vagytok'', mondja az Írás. Istenből új életre születtünk. Krisztus él mibennünk, különösen bensőséges módon az Oltáriszentség által: az Ő teste van testünkben, az Ő vére kering vérünkben. Mert ,,aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne'', mondja az Úr. Krisztus növekszik bennünk és mi növekszünk benne, és egyre jobban Őbelé, s rajta át fölfelé, míg végre ,,el nem jutunk a Jézus Krisztusban való nagykorúságig'', amíg csak ,,ki nem alakul'' Ő mibennünk s míg csak minden lét és tevékenység, ,,akár eszünk, akár alszunk s bármit is cselekszünk'': a munka, a játék, az öröm és a könnyek, minden-minden Krisztus-életté nem változik át.

Ennek a titoknak a tudata milyen örömteljes, szépséggel és erővel áthatott kifejezést nyerhetne a helyes járásban! Az Úr parancsának mélységes értelmű teljesedésévé válhatna: ,,Járj előttem, és légy tökéletes.''

De csak akkor, ha teljes igazlelkűséggel végezzük! Csakis igazságból és nem hiú erőlködésből fakadhat ennek szépsége.

Az állás (Romano Guardini: Örökmécs)

A XIX.sz. végén kibontakozott liturgikus mozgalom nagy alakja, Romano Guardini elgondolkodtató könyvecskéjének fejezetei 

Már szóltunk arról, hogy az Istennek kijáró tisztelet bizonyos meghatározott testtartást kíván. Isten olyan végtelenül nagy, mi pedig oly parányiak vagyunk, hogy e tudat külsőleg is megnyilvánul: megkicsinyít, térdre kényszerít bennünket.

A hódolatos lelkület azonban még másképpen is megmutatkozhat. Képzeld el, hogy ülsz, és pihensz vagy beszélgetsz valakivel. Most olyan személy jön, akit nagyon tisztelsz, és hozzád fordul. Ugye ilyen esetben rögtön fölkelnél, egyenes állásban hallgatnád meg szavait és válaszolnál neki? Mit jelent ez? Az állás mindenekelőtt összeszedettséget jelent, mert ilyenkor az ülés kényelmes testtartásával szemben fegyelmezett, feszes testállást veszünk fel. Annyit is jelent, hogy figyelünk, mert az állásban van valami feszültség, éberség. És végül azt is jelenti, hogy készen állunk, mert aki áll, minden további nélkül útnak is indulhat. Haladéktalanul végrehajthat egy megbízatást, hozzáfoghat valamilyen munkához, mihelyt erre parancsot kap.

Az állás tehát az Isten iránti hódolatnak másik oldalát mutatja meg. A térdelésben kifejezésre jutott az imádás, nyugodt kitartás, -- itt pedig az éber, tevékeny lelkület. Ilyen tisztelet tölti el a készenlétben álló szolgát, a harcrakész katonát. Az ilyen hódolatos tisztelet állást kíván.

Fölállunk, midőn fölhangzik a szentmisében az örömhír, az evangélium. Állnak a keresztszülők, amikor a gyermek helyett leteszik a keresztségi fogadást. Állnak a gyermekek is, midőn első áldozásuk alkalmával megújítják ezt a fogadást. Állnak a jegyesek, amikor az oltár előtt örök hűséget fogadnak egymásnak. És állunk még sok más szertartásnál is.

Némelykor a magánimádságban is igen kifejező lehet az állás. Az első keresztények szívesen imádkoztak állva. Bizonyára ismered a katakombák Orante-képét: egyenes tartású alak, nemesen leomló ruhában, kitárt karokkal. Szabadon és fegyelmezetten áll, hallgatva az igét és készen arra, hogy vidám lélekkel lásson a teljesítéséhez.

Van úgy is, hogy nem megy a térdelés, az ember feszélyezve érzi magát általa. Ilyenkor jót tesz az állás: felszabadít. De csakis a helyes állás! Akkor, ha mindkét lábunkon állunk, és nem támaszkodunk. Egyenes térdekkel, nem pedig hanyagul, meghajlítva azokat. Ki kell húznunk magunkat, uralkodnunk kell önmagunkon.

Ezzel az imádság fegyelmezett, de ugyanakkor szabad is lesz, telve hódolattal és tettrekészséggel.

A térdelés (Romano Guardini: Örökmécs)

A XIX.sz. végén kibontakozott liturgikus mozgalom nagy alakja, Romano Guardini elgondolkodtató könyvecskéjének fejezetei 

Mit tesz az ember, ha elragadja a gőg? Kihúzza magát, fölvágja a fejét, kifeszíti mellét és egész termetét. Minden azt harsogja benne: ,,Több vagyok, mint te!'' De ha valaki alázatos lelkű, kicsinynek érzi magát, lehajtja a fejét s összezsugorodik: ,,megalázza magát''. És pedig annál mélyebben, minél nagyobb az, aki előtt áll, s minél kisebbnek tűnik fel ő önmaga előtt.

De mikor érezzük világosabban, milyen kicsinyek vagyunk, mint akkor, ha az Isten előtt állunk? A hatalmas Isten, aki épp úgy volt tegnap mint ma, és épp úgy lesz száz meg ezer év múlva is! Aki betölti ezt a szobát és az egész várost, a földkerekséget és a mérhetetlen csillagos eget. S mindez csak annyi előtte, mint egy porszem. A szent Isten, a tiszta, igazságos és végtelenül fönséges... Milyen nagy is Ő... és milyen kicsiny vagyok én! Olyan kicsiny, hogy egyáltalán nem is hasonlíthatom magamat Őhozzá, olyan kicsiny, hogy semmi sem vagyok Őelőtte. Ha az ember ezt jól meggondolja, egészen természetesnek érzi, hogy nem állhat meg büszkén Őelőtte. Az ember ,,megalázkodik'', szeretné alacsonyabbá tenni termetét, hogy ne álljon ott olyan kihívóan, -- és íme, máris föláldozta magasságának felét: letérdelt. S ha ez még nem volna elég a lelkének, meg is hajolhat hozzá. És ez a meghajolt alak azt mondja: ,,Te vagy a végtelen Isten, én pedig a semmi.''

Ha térdet hajtasz, légy rajta, hogy ne legyen az elsietett, üres mozdulat. Önts lelket belé! A térdhajtásnak lelke pedig az, hogy a szív mélységes tisztelettel belsőleg is meghajol Isten előtt. Ha a templomba jössz, vagy onnét távozol, vagy ha elhaladsz az oltár előtt, hajtsd meg térdedet szép nyugodtan egészen a földig, s vidd bele ebbe a térdhajtásba egész lelkedet, mely így szóljon: ,,Én véghetetlen Istenem...!

Ez azután alázat, ez igazság, és mindannyiszor jót fog tenni lelkednek.

A kéz (Romano Guardini: Örökmécs)

A XIX.sz. végén kibontakozott liturgikus mozgalom nagy alakja, Romano Guardini elgondolkodtató könyvecskéjének fejezetei 

Az egész test a lélek eszköze és kifejezője. A lélek nem csupán ott lakik a testben, miként az ember a házában, hanem benne van és tevékenykedik minden tagban és minden idegrostban. Ez a lélek szól a testnek minden vonalából, formájából és mozdulatából. Elsősorban azonban az arc és a kéz a lélek eszköze és tükre.

Hogy ez így van az arcnál, mindenki előtt nyilvánvaló. De figyelj csak meg egyszer egy embert -- akárcsak magadat is --, hogy a kéztartásban miként nyilvánul meg valamely kedélymozgalom, pl. az öröm, a meglepetés, a várakozás! A kéz hirtelen fölemelése vagy enyhe megrándulása nem mond-e sokszor többet, mint maga a szó? Közben-közben nem úgy érezzük-e, hogy a kimondott szó jóval durvább, mint a kéznek finom, sokatmondó beszéde?

Az arc után a kéz a legszellemibb része a testnek. Mint a munka eszköze, mint támadó- és védőeszköz természetesen kemény és erős, de ugyanakkor igen finoman kiképzett, gazdagon tagolt is, és mozgékony, érzékeny idegek járják át. Ezért kiválóan alkalmas arra, hogy kifejezhessük vele saját lelkünket. De arra is jó, hogy segítségével másnak a lelkét fogjuk föl. Hiszen nem másnak a lelkét fogja-e föl az, aki megragadja a feléje nyújtott kezet? Nem annak a lelke szól-e ebből a kézből minden bizalmával, örömével, igenlésével, fájdalmával?

Ezért egészen természetes, hogy a kéz ott is beszél, ahol a léleknek oly sok a mondanivalója és fölfognivalója: az Isten előtt. Ahol önmagát akarja adni, s ahol Istent akarja fogadni: az imádságban.

Ha valaki összeszedi magát s lelkében egyedül van Istennel, akkor a két kéz szorosan egymásba kulcsolódik, az egymásközé illesztett ujjak összeszorulnak, mintha a belső áramlásnak, amely szeretne kicsapni, most az egyik kézből a másikba kellene átömlenie, visszaáradnia a belsőbe, hogy minden ott bent maradjon Istennél. Önmagunk összeszedése ez, mellyel védjük az elrejtett Istent. És ez azt mondja: ,,Isten az enyém, én meg az övé, és mi ketten ott bent magunkban vagyunk.''

Hasonlóképpen tesz a kéz akkor is, amikor valami belső feszültség, valami nagy ínség, fájdalom fenyeget kitöréssel. Ismét szorosra kulcsolódnak a kezek, és a kéztördelésben a lélek küszködik önmagával, mígcsak önmagát legyőzve el nem csöndesedik.

Ha azonban valaki alázatos, tisztelettudó lélekkel áll Isten előtt, akkor két kezét kiegyenesítve egymáshoz illeszti. Ez a tartás szilárd fegyelmezettséget, öntudatos tiszteletadást jelent. Alázatosan és jól rendezetten szól ebből a mi szavunk Istenhez, és e helyzetben figyelmes készséggel hallgatjuk Isten szavát. De ez a kéztartás kifejezhet megadást és odaadást is, ha kezeinket, melyekkel védekezünk, most mintegy összekötözve az Ő kezébe helyezzük.

Előfordulhat az is, hogy a lélek nagy örömében vagy hálájában egészen megnyílik Isten előtt, hogy orgonaként minden regiszterét megnyitja s kiárad belső gazdagsága. Vagy a vágy feszíti a lelket s azért kiált. Ilyenkor kitárjuk karjainkat és szétterjesztjük kezünket, hogy szabadjára engedjük a lélek áramát, vagy, hogy a lélek teljes egészében fölfoghassa azt, amire vágyik.

És végre megtörténhetik, hogy valaki egészen átfogja önmagát mindazzal, ami ő és amije van, hogy teljesen átadja magát Istennek, tudva, hogy ez áldozatot jelent. És ekkor keresztbe teszi a mellén karjait és kezeit.

Szép és nagyszerű a kezek beszéde. Az Egyház azt mondja róla: Isten azért adta nekünk, hogy ,,lelkünket hordjuk benne.''

Azért nagyon becsüld meg ezt a szent beszédet. Isten hallgat reá. Hiszen a lélek legmélyéből szól. De szólhat a szív lustaságáról, szórakozottságáról és egyéb rosszról is. Tartsd hát jól a kezed, de légy rajta, hogy bensőd valóban megfeleljen ennek a külsőnek!

Igen finom dolgokról beszéltünk eddig. Tulajdonképpen nem is szól az ember szívesen ilyesmiről. Valami belső szózat tiltakozik ellene. Legyünk hát annál gondosabbak a gyakorlatban. Ne csináljunk a kéztartásból üres, mesterkélt játékot, hanem legyen az olyan nyelv, amellyel a test tiszta igazságban elmondja Istennek azt, ami a lelket eltölti.

A keresztvetés (Romano Guardini: Örökmécs)

A XIX.sz. végén kibontakozott liturgikus mozgalom nagy alakja, Romano Guardini elgondolkodtató könyvecskéjének fejezetei

Romano Guardini (1885-1968)

Te most keresztet vetsz, még pedig szépen. Nem olyan elnyomorított, összekapott keresztet, amelynél nem lehet tudni, hogy mit akar jelenteni. Nem. Te szépen veted a keresztet, nyugodtan, megadva a módját: a homlokodtól a melledig, egyik válladtól a másikig. Megérezted-e, miként fogja át egész lényedet? Szedd össze magad egészen: minden gondolatodat és egész érzelemvilágodat foglald bele ebbe az egy jelbe, miközben homlokodtól melledig, egyik válladtól a másikig formálod. Akkor majd megtapasztalod, hogy egészen átölel téged, a testedet és lelkedet is: összefog, fölavat, megszentel.

    Honnan van ez? Onnan, hogy a kereszt mindenünk, a kereszt megváltásunk jele. A kereszten váltott meg minden embert a mi Urunk. A kereszt által szenteli meg az embert lényének legparányibb ízéig. Imádság előtt azért vetünk keresztet, hogy elrendezzen és összefogjon minket, hogy fogja össze Istenben gondolatainkat, szívünket és akaratunkat. Imádság után pedig azért, hogy megmaradjon bennünk Isten ajándéka. A kísértés idején, hogy megerősítsen. A veszélyben, hogy oltalmazzon. Áldáskor, hogy Isten életének teljességét fogadjuk lelkünkbe, és ez ott bent mindent megtermékenyítsen és megszenteljen.

    Gondolj erre, valahányszor keresztet vetsz. Ez a legeslegszentebb jel. Éppen azért vesd szépen: nyugodtan, teljes nagyságában és arra gondolva, amit cselekszel. Akkor azután egész valódat átfogja: külsődet, belsődet, gondolataidat, akaratodat, érzés- és kedélyvilágodat, jártodat-keltedet, és mindent megerősít, lefoglal, megszentel Krisztus erejében, a szentháromságú Isten nevében.