Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. május 10-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.
LELKI ÚTRAVALÓ:
Szent Ágoston magyarázata Szent János evangéliumához, 102. fejezet; PL 35:1896–1899. In: Az egyházatyák beszédeiből, IV. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 205–208. o.
Most az Úr emez igéit vegyük tárgyalás alá: „Bizony, bizony mondom nektek: amit csak kérni fogtok az Atyától, az én nevemben, megadja nektek” (Jn 16,23). Arról már szóltam, hogy ha valaki kér valamit az Atyától Krisztus nevében, de nem nyer meghallgatást, ez azért van, mert nem az Üdvözítő nevében kért, vagy kérésének teljesítése nem válna üdvösségére. De nem az kér „az ő nevében”, aki üresen, gépiesen kiejti Jézus nevének hangjait, hanem aki valóban annak a nevében kér, akit e hangok jelentenek. Aki tehát olyasvalamit gondol Krisztusról, amit Isten egyszülött Fiáról nem lehet gondolni, ez nem az ő nevében kér akkor sem, ha kimondja Krisztus nevének hangjait, hanem annak nevében, aki lelkében Krisztus igazi alakja helyett él, miközben kér. Aki viszont helyesen gondolkodik róla, az az ő nevében kér és meghallgatást is talál, hacsak kérése nem hátrányos örök üdvösségére. Meghallgatást pedig akkor talál, amikor erre szüksége van.
Bizonyos kéréseink teljesítése ugyanis alkalmas időre halasztást szenved. Ezeket a szavakat pedig „megadja nektek”, úgy kell értenünk, hogy minden kérőnek a maga jótéteményeit adja meg. A szentek meghallgatást nyernek a saját ügyeikben, de nem mindenkiében, nem ellenségében és jóbarátéban egyaránt, mert nem azt mondja az Úr „megadja”, hanem „megadja nektek”. Eddig – folytatja – semmit sem kértetek az én nevemben. „Kérjetek és megnyeritek, hogy örömetek teljes legyen” (Jn 16,24). Ez a „teljes öröm” természetesen nem testi, hanem lelki örömet jelent. Ez kétségkívül akkor lesz teljes, mikor oly nagy lesz, hogy semmi sem hiányzik belőle. Ami már most eme teljes öröm elérésére tartozik, azt kell
Krisztus nevében kérnünk, ha ugyan fölfogjuk az isteni kegyelmet és az igazi boldogságra törekszünk.
Bármi mást kérünk, annyi, mintha semmit sem kérnénk. Nem mintha a kért dolog semmi volna, hanem mivel ekkora értékkel összehasonlítva semminek tűnik föl. Az emberről sem mondhatjuk, hogy semmi, akiről az Apostol azt mondja: „Ha valaki magát valaminek tartja, holott semmi, önmagát vezeti félre" (Gal 6,4). De aki vakmerően bizakodik, az semmi a lelki emberrel összehasonlítva, azzal, aki tudja, hogy Isten kegyelméből az, aki. Így azt is megértjük, hogy idézetünk ama szavai: „amit csak kérni fogtok”, nem vonatkoznak bármire, csak arra, ami az örök élet szempontjából jelentős.
A következő szavak: „Eddig semmit sem kértetek az én nevemben” kétféleképpen érthetők. Vagy úgy, hogy „nem az én nevemben” kértetek, mert nem úgy ismertétek meg nevemet, ahogy meg kellett volna ismernetek; vagy úgy, hogy semmit sem kértetek, mert kéréstek semmi volt ahhoz viszonyítva, amit kérnetek kellett volna. Hogy az ő nevében ne semmis dolgokat, hanem a „teljes örömöt” kérjük (hiszen bármi más semmi ehhez képest}, maga buzdít: „Kérjétek és megnyeritek, hogy örömötök teljes legyen". Mintha azt mondaná: ezt kérjétek az én nevemben, hogy örömötök teljes legyen; s ezt meg is fogjátok nyerni. Szentjeit, kik állhatatosak eme jó kérésében, nem fogja isteni irgalmától megfosztani.
„Ezeket” – fűzi tovább – „példabeszédekben mondottam nektek; eljön az óra, midőn már nem példabeszédekben fogok nektek szólani, hanem nyíltan beszélek az Atyáról” (Jn 16,25). Mondhatnám, hogy azon az órán, amiről beszél, a jövendő kort kell értenünk, amikor Szent Pál szerint színről-színre látunk. A következő szavak pedig „ezeket példabeszédekben mondottam nektek” – arra a látási módra vonatkozik, amiről Szent Pál így beszél: „Most tükör által homályban látunk” (1Kor 13,12). „Beszélek az Atyáról”: mert az Atyát a Fiú által látjuk, amint másutt olvasható: „Az Atyát sem ismeri senki más, mint a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni” (Mt 11,27). „Mert maga az Atya szeret titeket, mivelhogy ti szerettetek engem” (Jn 16,27). Azért szeret bennünket, mivel mi is szeretünk, vagy talán azért szeretünk, mivel ő is szeret? Ugyanez az evangélista így mondja levelében: Mi szeretünk, mert ő előbb szeretett bennünket (1Jn 4,10). Azért szeretünk, mert szeretett bennünket. Tehát az istenszeretet Isten ajándéka.
Az adja a szeretetet, aki szeretett, mielőtt szerették volna. Érdemtelenül szeretett bennünket, hogy legyen, miből érdemeket szerezzünk. Nem szeretnénk a Fiút, ha nem szeretnénk az Atyát is. Azért szeret bennünket az Atya, mert szeretjük a Fiút. Az Atyától és Fiútól tanultuk, hogy az Atyát is, Fiút is szeressük. Szétárasztja ugyanis szívünkbe a szeretet mindkettőjük Szentlelke (Róm 5,5), aki által az Atyát is, Fiút is szeretjük, s akit együtt szeretünk az Atyával és Fiúval. A mi Isten iránt való jámbor szeretetünket tehát Isten hozta létre; és látta, hogy jó, ezért szerette azt, amit alkotott. De bennünk nem hozott volna létre szeretetreméltót, ha már előbb nem szeretett volna bennünket, mielőtt ezt tette.
„És hittétek, hogy én az Istentől jöttem ki. Kijöttem az Atyától és a világra jöttem; ismét elhagyom e világot és az Atyámhoz megyek” (Jn 16,27–28). Valóban hittük, ámbár a világra jőve úgy jött ki az Atyától, hogy nem hagyta el az Atyát, s a világról az Atyához menve sem hagyta el a világot. Kijött az Atyától, mivel az Atyától van, a világra jött, mivel megmutatta a világnak a Szűztől fölvett testét. Elhagyta a világot testi eltávozással, sietett az Atyához az ember mennybemenetelével, de a világot sem hagyta el jelenlétének kormányzásával.
