2012. október 12., péntek

Nagy igazság...




Az Imaórák Liturgiájának IV. kötetében a XXVII. évközi hét péntekjére rendelt egyik olvasmány az V. századi gall hitvalló, Lerini Szent Vince írásaiból való. Érdemes elgondolkodni rajta...


Lerini Szent Vince áldozópap „Első emlékeztető” című művéből

(Cap. 23: PL 50, 667-668)


Azt kérdezhetné valaki: Semmi se fejlődik Krisztus Egyházának tanításában? Dehogynem! Sőt, egészen jelentős a fejlődés.
Ki lenne ugyanis annyira ellensége az embereknek, és ki gyűlölné annyira Istent, hogy megakadályozni merészelné ezt a fejlődést? Csakhogy valóban fejlődése legyen ez a hitnek, és ne megváltoztatása. A fejlődés ugyanis azt jelenti, hogy magának az igazságnak ismerete teljesebbé válik; a megváltoztatás pedig azt, hogy az igazságot valami egészen megmásítja.

Szükséges tehát, hogy igenis növekedjék, sőt lendületesen fejlődjék az egyénnek és a közösségnek, az egyes embernek és az egész Egyháznak a felfogóképessége, tudása és bölcsessége, az egyes emberi életkor és az egymás után következő évszázadok előrehaladásának megfelelően. De mindig ugyanannak maradjon meg a tanítás, azaz megmaradjon maga a dogma ugyanabban a jelentésben és ugyanabban a tartalomban.
Tehát az emberi lélekben élő vallásosság ugyanazt a törvényt követi, mint ami a test életét szabályozza. A test ugyanis az évek múlásával fejlődik és tökéletesedik, mégis megmarad ugyanaz a test. Nagy különbség van a virágzó gyermekkor és az érett öregkor között, mégis ugyanaz az ember az öreg is, aki az ifjú volt. Mert megváltozhat egy embernek az életkora, megváltozhatnak a külső körülményei is, mégis kétségkívül ugyanolyan természetű lény és ugyanaz a személy marad.
A csecsemő végtagjai kicsik, nagyobbak már az ifjúé, de azok mégis ugyanazok. Ahány ízület van a kisgyermek testében, ugyanannyi van a felnőtt testében is. És ha az ember testében valami csak érettebb korában mutatkozik, csírájában az már megvolt benne előzőleg is, úgyhogy semmi új sem lesz utólag az idős emberben, ami nem lett volna meg már — ha rejtett formában is — a gyermekben.
Ez tehát a szerves fejlődés igazi és meghatározott törvénye. A teremtő Isten végtelen bölcsessége szabta meg a fejlődésnek azt a meghatározott és csodálatos rendjét, hogy az érettebb korban tökéletesebb formában jelenik meg az emberben mindaz, ami már megvolt a kisgyermekben.
Ha tehát az idő múlásával az emberi test úgy változnék meg, hogy felépítettsége különböznék az eredetitől, azaz valamilyen új tagot kapna, vagy a meglevőkből valamelyiket elveszítené, akkor szükségszerűen vagy elpusztulna az egész emberi test, vagy torz szörny lenne, vagy legalábbis nyomorékká válnék. A keresztény vallás dogmájának ugyanígy követnie kell ezt a fejlődési törvényt azért, hogy az évek múltával a hit tanítása egyre szilárdabb legyen, és idők folytán jobban kifejlődjék, és az emberi életkor haladtával megvilágosodva ragyogjon.
Őseink ennek az Egyháznak a szántóföldjébe már régen elvetették a hit tiszta búzáját. Nagyon oktalan és következetlen dolog lenne, ha mi, késői utódok, az igazság tiszta búzája helyett a titkon belehintett tévtanítás konkolyát gyűjtenénk össze.
Sokkal okosabb és következetesebb dolog, hogy — miután semmi ellentét sincs a kezdeti értelem és a későbbi fejlődés között — a tiszta búzavetésnek kifejlődött kalászaiból learassuk a dogma tiszta búzatermését is, hogy ami abból az ősi kezdeti vetésből idők folyamán kifejlődött, most szintén örömmel töltsön el, és tisztelettel becsüljük meg.