Hirdetjük
a kedves testvéreknek, hogy 2026. május 3-án 16:30 órakor a szegedi
Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római
rítusú szentmise lesz.
LELKI ÚTRAVALÓ:
Aranyszájú Szent János homíliája János evangéliumához (78.). PG 59:419–426. In: Az egyházatyák beszédeiből, IV. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 190–204. o.
Nagy ereje van a szomorúságnak és erőseknek kell lennünk, hogy nagylelkűen ellen tudjuk állni a lélek e betegségének. Mivel pedig valami haszna is van a szomorúságnak; használjuk ki és miután már kihasználtuk, hagyjuk el belőle azt, ami fölösleges. Amikor ugyanis mi vagy mások vétkezünk, akkor csak hasznos a szomorúság. Amikor azonban emberi bajokba kerülünk, haszontalan a szomorúság. Mivel tehát a még tökéletlen tanítványokat ez a szomorúság fogta el, figyeld csak meg, hogyan tereli őket Krisztus még korholásával is a helyes útra! Ők ugyanis, akik már azelőtt ezerszer kérdezgették Jézust, amint Péter is kérdezte: „Hová mégy?”, meg Tamás: „Nem tudjuk, hová mégy; miképpen tudhatnák az utat?” (Jn 13,36; 14,5) és Fülöp: „Mutasd meg nekünk az Atyát!” (Jn 14,8) – most ilyesmiket hallván: „Ki fognak zárni benneteket a zsinagógából”; és gyűlölni fognak; és „aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni az Istennek” (uo. 16,2); annyira elcsüggedtek, hogy még dadogni vagy beszélni sem tudtak. Ezt szemükre hányva mondta nekik: „Mindezt pedig kezdetben nektek nem mondottam, minthogy veletek valék. Most pedig elmegyek ahhoz, ki engem küldött; és senki közületek nem kérdi tőlem: Hová mégy? Hanem mivel ezeket mondottam, szomorúság töltötte be szíveteket” (Jn 16,5).
A túlságosan nagy szomorúság bizony veszélyes. Veszélyes, mondom, és a halál útját készíti elő. Ezért mondta már Pál: „Hogy a fölötte nagy bánat valamiképen meg ne eméssze az ilyent” (2Kor 2,7). „Mindezt pedig kezdetben nektek nem mondottam” szólt Jézus. Miért nem mondta meg kezdettől fogva? Azért, hogy senki se mondhassa: a gyakran előforduló, jelentéktelen dolgokból akar következtetni. És miért kezd ilyen nehéz dologba? Ezeket – így szólt – kezdettől fogva tudtam, és nem azért hallgattam, mintha nem tudtam volna, hanem mert veletek voltam. Krisztus itt ismét emberi módon fejezi ki magát, azaz: mivel biztonságban voltatok és kedvetek szerint kérdezősködhettetek. Ezenkívül minden támadás tulajdonképen én ellenem irányult, fölösleges lett volna tehát mindezt már a kezdetben megmondani. Hát vajon nem mondta-e meg előre mindezeket? Nemde, miután összehívta a tizenkettőt, így szólt hozzájuk: „A helytartókhoz és királyokhoz hurcolnak majd ... és megostoroznak benneteket zsinagógáikban” (Mt 10,18, 17). Miért hangoztatja tehát: „Kezdetben nem mondottam?” Azért, mert csak a megverést és elővezetést jósolta meg, nem jelezte azonban, hogy meggyilkolásuk ellenségeiknek annyira szívügyük lesz, és hogy azt istentiszteletnek tartják. Mert ez rettentette meg a legjobban a tanítványokat, hogy mint a gonoszokat és romlást okozókat kell őket elítélni.
Akkor azt fűzte hozzá jóslásaihoz, amit a pogányoktól fognak majd elszenvedni. Most azt vázolta, mégpedig sokkal hevesebben, amit a zsidóktól fognak majd eltűrni, s fölvilágosította őket, hogy: már a kapuban áll a megpróbáltatás. „Most pedig elmegyek ahhoz, ki engem küldött; és senki közületek nem kérdi tőlem: Hová mégy? hanem mivel ezeket mondottam, szomorúság töltötte be szíveteket.” Nem kis vigasztalás volt számukra az a tudat, hogy Krisztus ismeri; micsoda nagy a szomorúságuk. Távozása és a bekövetkezendő bajok fölötti aggódásukban – melyekről azt sem tudták: vajon el tudják-e viselni – meg voltak döbbenve. Miért nem közölte ezt velük csak később, amikor már vették a Szentlelket? Azért, hogy megtanuld: a tanítványok megerősödtek már az erényben. Ha még a Szentlélek vétele előtt sem futottak meg, noha a szomorúság emésztette őket, akkor gondold csak meg, milyenek lesznek majd kegyelemmel teljesen. Mert ha ezek hallatára csak a Lélek jövetele után viseltek volna el mindent, akkor mindent csak a Szentlélek munkájának tulajdonítottunk volna. Most pedig mindez lelkük gyümölcse és a lélek mélyéből jövő, Krisztus iránti szeretet tiszta bizonyítéka.
„De én az igazságot mondom.” Figyeld csak meg; ismét megvigasztalja őket! Nem kedvetek szerint beszélek, szálalt meg, de ha elszomorodtok is, hallanotok kell azt, ami javatokra van. Ti azt kívánnátok, hogy legyek veletek, a szokás azonban mást tanácsol. A gondnok kötelessége nem jelentkezni a barátok előtt akkor, amikor valamilyen hasznos dolgot akarnak eltávolítani. „Mert ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jövend.” Mit szólnak ehhez azok, akiknek helytelen véleményük van a Szentlélekről? Érdemes az úrnak elmenni és a szolgának jönni? Látod-e, milyen nagy a Szentlélek méltósága? „Ha pedig elmegyek, el fogom őt küldeni hozzátok.” Mi hasznunk lesz ebből? „Ki mikor eljön, meggyőzi a világot”, azaz, ha ő megjön, nem cselekedhetnek így többé büntetlenül. Ami eddig történt, arról elég csöndben kellett maradniuk. Majd amikor már mindez bekövetkezett, akkor már tökéletesebb lesz a tanítás és nagyobb csodák történnek. Éppen ezért sokkal inkább fognak elítéltetni azok, akik olyan nagy és ilyen sok csodát láttak az én nevemben véghez vinni. Ez pedig világosabbá teszi a föltámadás bizonyságát. Most mondhatják: csak egy ács fia, akinek apját, anyját ismerjük, de majd ha látják a halál legyőzését, a gonoszság kiűzését, a sántító természetet kiegyenesedve járni, a megfutamított ördögöket, a Szentlélek kimondhatatlan bőkezűségét, és észreveszik, hogy mindez az én nevemben történik, akkor mit fognak mondani? Tanúskodott rólam az Atya; tanúskodik a Szentlélek is. Amint a kezdettől fogva ezt cselekedte, most is ezt fogja tenni.
Mit jelent: „meggyőzi a bűnről”? Mit: „az igazságról’”? Mit: „az ítéletről”? Ez a „meggyőzi a bűnről”, azaz kizárja számukra minden védekezés lehetőségét, megmutatja, hogy bűnüknek nincs bocsánata. „Az igazságról, hogy az Atyához megyek, és már nem láttok engem”; azaz: azért, mert feddhetetlen életet éltem; ennek a jele, hogy az Atyához megyek. Krisztust ugyanis a zsidók állandóan azzal vádolták, hogy nem Istentől való. Ezért nevezték őt bűnősnek és gonosznak. Most pedig itt állítja, hogy ennek a vádaskodásnak még az ürügyétől is megfosztja őket. Mert ha az a vélemény, hogy én nem vagyok az Atyától, engem törvényszegőnek tüntet föl; akkor, amikor a Lélek meg fogja mutatni, hogy én oda megyek, nem ideig-óráig, hanem hogy ott maradjak (ez a: „Már nem láttok engem” ezt jelenti), mit szólnak majd ehhez? Figyeld csak meg: e két mondásával elsöpörte a rosszindulatú véleményeket! Csodákat tenni ugyanis a bűnösök nem szoktak, sót arra nem is képes a bűnös, és Istentől lenni nem a bűnös tulajdonsága. Ezentúl tehát már nem mondhatjátok őt bűnösnek és azt sem állíthatjátok: nem Istentől van.
„Az ítéletről pedig, hogy e világ fejedelme már megítéltetett.” Itt ismét a megigazulásról beszél, mert legyőzte az ellenséget, akit sem a bűnös, sem pedig bárki más igaz leküzdeni nem tudott volna. Hogy pedig miattam ítéltetett meg, azt tudják meg mindazok, akik nyomdokában lépkednek és föltámadásomat, ez a bíró hatalma, világosan fogják látni. Hiszen engem sem tudott fogva tartani a világ fejedelme. Az, amit rólam terjesztettek, hogy ördögöm van és csaló vagyok, majd kiderül; szemenszedett valótlanság. Nem tudtam volna elfogni a Sátánt, ha közöm lett volna a bűnhöz: most pedig el van ítélve és ki van dobva.
„Még sok mondani valóm volna nektek, de most nem vagytok hozzá elég erősek.” Hasznotokra lesz tehát, hogy elmenjek, mert akkor, mikor már elmentem, el tudjátok majd viselni. Mi is történt tulajdonképpen? Vajon nagyobb-e nálad a Lélek, hogy amit most nem bírunk el, annak elviselésére ő majd alkalmassá tud tenni minket? Talán nagyobb és tökéletesebb az ő hatása? Legkevésbé sem: azt fogja ugyanis mondani, ami az enyém. Ezért folytatja: „Mert nem fog magától szólani, hanem amiket hall, azokat fogja mondani és a jövendőket hirdeti nektek. Ő majd megdicsőit engem, mert az enyémből vesz és kijelenti nektek. Minden, ami Atyámé, enyém”. Mivel Jézus ezt állította a Szentlélekről: ő majd tanít titeket és sugalmaz és bajaitokban meg fog vigasztalni, mindezt pedig maga Krisztus nem cselekedte; és mivel azt is állította: javatokra szolgál, hogy én elmenjek és ő jöjjön; majd ismét: most még nem tudjátok elviselni, akkor azonban majd tudjátok; ismét máshol: ő rávezet titeket a teljes igazságra; azért, hogy ezeket hallván valaki nagyobbnak ne gondolja a Szentlelket és így gonosz istentelenségbe ne essék, hozzátette Krisztus: „az enyémből vesz”, azaz: amit én mondtam; azt fogja ő is mondani. Amikor pedig beszélni fog, akkor „nem fog magától szólani”, nem fog ellenkezni velem, semmi sajátot vagy idegen tant nem fog hirdetni, hanem az enyémet. Amint magáról beszélve is mondja: „nem magamtól mondom” (Jn 14,10), ez azt jelenti, hogy semmi mást nem fog tanítani; csak azt, ami az Atyától van, semmi sajátot, vagy attól idegent. Igy kell ezt itt a Szentlélekről is érteni. „Az enyémből”: azaz abból, amit én tudok, az én ismeretemből. A Szentléleké és az én tudásom ugyanis egy; „És a jövendőket hirdeti nektek”.
Felcsigázza a tanítványok figyelmét: semmire sem vágyik úgy az emberi elme, mint a jövő megismerésére. Tudniillik ezt gyakran kérdezgették már tőle: „Hová mész?” Milyen az út? Megszabadítja tehát ettől a gondtól a tanítványokat, így szólván: mindent előre meg fog nektek mondani, hogy meggondolatlanul vesztetekbe ne rohanjatok. „Ő majd megdicsőít engem.” Hogyan? Úgy, hogy az én nevemben fog nagy tetteket véghez vinni. A Szentlélek eljövetele után nagyobb csodákat fognak művelni. Ezért jegyzi meg az egyenlőség föltüntetésére: „Ő majd megdicsőít engem”. Mit jelentsen ez a „minden igazságban?" Krisztus tanúsítja, hogy a Szentlélek rá fog vezetni minket minden igazságra. Krisztus ugyanis testet öltött és hogy ne tűnjék úgy, mintha önmagáról dicsekedve beszélne, mert hiszen a tanítványok nem tudtak még a föltámadásról és még tökéletlenebbek voltak; másrészt pedig a zsidók miatt, hogy ezek őt, látszat szerint, mint törvényszegőt meg ne büntessék, ritkán beszélt magáról valami nagy jelentőségű dolgot és nyíltan a törvénnyel sem szállt szembe.
Mivel pedig a tanítványok elszakadtak a zsidóktól, a zsidók ezentúl elkülönültek és sok hivő, meg bűnétől szabadulni akaró és sok más Jézusról beszélő ember akadt már, igen helyesen nem mondott többé magáról nagyobb jelentőségű dolgot. Ennélfogva nem az én tudatlanságom rovására kell írni, hogy nem mondom azt, amit kellene, hanem a hallgatók erőtlenségének. Ezért, amikor azt állította: „ő majd eligazít titeket minden igazságban”, hozzátette: „mert nem fog magától szólani”. Hogy lásd, a Szentlélek nem szorul azért tanításra, figyelj csak Szent Pálra: „Éppúgy az Isten dolgait sem ismeri senki, csak Istennek Lelke” (1Kor 2,11). Amint tehát az ember lelke sem mástól kitanítva tud és ismer: hasonlóképpen a Szentlélek „az enyémből vesz”, azaz: az én szavaimmal összhangban tanít. „Minden, ami Atyámé, enyém.” Mivel tehát mindez az enyém, a Szentlélek pedig abból beszél, ami az Atyáé, az enyémből fog beszélni. Miért nem jött el a Szentlélek még Krisztus mennybemenetele előtt? Mert amíg az átok még nem volt föloldva, amíg a bűn még nem volt megváltva és még mindenki alá volt vetve a büntetésnek, addig nem jött el a Lélek. Az ellenségeskedést, így szólt, meg kell szüntetni, és ki kell békíteni minket Istennel, akkor lehet csak azt az ajándékot megkapni.
De miért mondja: „El fogom őt küldeni”? Azaz: az ő befogadására készítelek elő titeket. Hogyan lehet azt küldeni, aki mindenütt jelen van? Különben ez a kifejezési mód, már a személyek közötti különbségeket mutatja. Ezért beszél Krisztus így. Mivel aligha lehet őket elválasztani egymástól, azt tanácsolja, hogy ragaszkodjanak a Szentlélekhez és tiszteljék őt. Mindezeket megtehette volna maga Krisztus is. Azért engedi a Lelket csodákat tenni, hogy így megismerjék az ő méltóságát is. Amint az Atya meg tudta teremteni a létező világot, a Fiú pedig ugyanazt cselekedte, hogy megismerjük a hatalmát; hasonlóképpen áll a dolog a Szentlélekkel kapcsolatban is. Azért testesült meg Krisztus, a Szentléleknek fönntartva a cselekvést, hogy elhallgattassa azoknak a száját, akik kimondhatatlan jóságának bizonyítékát istentelenségre akarták volna fölhasználni. Amikor ezek azt állítják: azért testesült meg a Fiú, mert alacsonyabb rendű volt az Atyánál, szemükbe vághatjuk: Mi a véleményetek a Szentlélekről? Testet nem öltött, s ezért mégsem mondhatjátok nagyobbnak a Fiúnál, és a Fiút sem tehetitek meg nála alacsonyabb rendűnek.
Azért van jelen a keresztelésnél is az egész Szentháromság. Az Atya ugyan el tudja végezni maga az egészet, a Fiú is, a Szentlélek is. Mivel pedig az Atya hatalmában senki sem kételkedik, hanem a kételkedés a Fiú és a Szentlélek személye körül forog, ezért szerepel a keresztelésben az egész Szentháromság. Így a kimondhatatlan javak közös ajándékozásában ismerjük meg a fönség közösségét is. Egészen világosan hallhattuk, hogy a Fiú önmagában is képes arra, amit a keresztelésben az Atyával együtt tehet, hasonlóképen a Szentlélek is. Így szólt ugyanis Krisztus a zsidókhoz: „Hogy megtudjátok, hogy hatalma van az emberfiának a földön a bűnök bocsánatára” (Mk 2,10), majd: „Hogy világosság fiai legyetek”; és: „én örök életet adok nekik”; „Hogy életük legyen és minél több legyen” (Jn 12,36; 10,28, 10). Látjuk, amint a Szentlélek is ugyanezt cselekszi: Hol? „Lélek kinyilatkoztatása azonban mindenkinek hasznára adatik” (1Kor 12 7). Aki pedig ilyet cselekszik, annak sokkal inkább hatalmában van megbocsátani a bűnöket. Máshol ismét: „A szellem az, ami éltet” (Jn 6,64): „éltetni fog a bennetek lakó Lélek által” (Róm 8, 11); „A Lélek és a megigazulás által” (uo. 10) „Ha lélek vezet titeket, nem vagytok törvény alatt” (Gal 5,18): majd ismét: „Nem vettétek ugyanis a szolgaság lelkét, hogy ismét csak féljetek. hanem vettétek a gyermekké fogadás lelkét” (Róm 8,15).
Akkor pedig a tanítványok mindazokat a csodákat, melyeket műveltek, az eljött Szentlélek által tették. A korinthusiaknak írja Szent Pál: „De megmosattatok, de megszentelést nyertetek, de megigazultatok a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által” (1Kor 6,11). Mivel pedig sokat hallottak már az Atyáról, a Fiúnak meg cselekedeteit látták, a Szentlélekről pedig eddig nyíltan még semmit sem tudtak, most ő viszi véghez a csodákat és ő vezet a tökéletes ismeretre. Hogy azonban ne tartsák ezért nagyobbnak, amint már mondtam, hozzáteszi Krisztus: „Amiket hall, azokat fogja mondani és a jövendőket hirdeti nektek”. Ha ugyanis nem így állna a helyzet, ha ő is csak akkor hallaná, amikor már megtörténtek a dolgok, akkor nemde képtelenség lenne a tanítványok miatt? A ti elgondolástok szerint sem akkor később kellett majd megismernie a Léleknek a jövendőt, hanem csak a hallgatóság miatt fejezte ki magát így Krisztus. Mi lenne gonoszabb ennél az állításnál? Különben is mit kellett volna még meghallania? Nemde ő mindezt már a próféták által előre megmondta? Akármiről akart ugyanis beszélni, akár a törvény föloldásáról, akár Krisztusról, istenségéről, megtestesüléséról, mindez már meg volt jövendölve. „És a jövendőket hirdeti nektek.”
Itt mutatta ki az Úr leginkább a Szentlélek méltóságát: hiszen Istennek legbensőbb sajátja a jövendőt megmondani. Ha ezt másoktól tanulná, akkor semmivel sem lenne több mint a próféták. Itt azonban lsten legpontosabb ismeretét tünteti föl, olyannyira. hogy semmi mást nem lehetne róla mondani. Ez az „enyémből vesz”; azaz abból a kegyelemből, amely az én testembe jött. Vagy pedig abból, amelyik az én ismeretemben van, nem jelenti, hogy a Szentlélek másra rászorulna, vagy mástól tanulna, hanem csakis azt fejezi ki, hogy ez a két ismeret egy és ugyanaz. De miért fejezte magát igy ki, nem pedig másként? Azért, mert a tanítványok még nem ismerték a Szentlelket. Csak arra az egyre törekszik tehát az Úr, hogy higgyenek neki, és fogadják be őt, és ne botránkozzanak meg. Mivel pedig egyszer azt mondta: „Egy a ti tanítótok, Krisztus" (Mt 23,8), ezért ha már hisznek a Léleknek a tanítványok, hogy azt ne gondolják, hogy Krisztus hitét már nem birtokolják „egy, mondta, az én tanításom és az övé, abból beszél majd ő is, amiből én akartam beszélni”. Ne gondoljátok, hogy mást hirdet a Lélek, mert hiszen az ő szavai az enyémek és az én dicsőségemet magasztalják. Egy ugyanis az Atya és Fiú és Szentlélek akarata. Azt akarja, hogy mi is egyek legyünk: „Hogy egyek legyenek, amint te és én egyek vagyunk” (Jn 17,11).
Semmit lehet összehasonlítani az egyetértéssel és a megértéssel: ez ugyanis egy és mégis sokoldalú. Ha ketten vagy tízen egyetértenek, nem marad már többé mindegyik egy, hanem mindegyikük tízszeres lesz és a tízükben megtalálod az egyet, az egyben mind a tízet. Ha van valaki ellenségük, az nem úgy jár, mintha egyet támadna meg, hanem szinte tízet támadva győzik le. Nemcsak egy, hanem tíz támadja. Szükséget szenved az egyik? Nem kerül nyomorba, hiszen a nagyobb résznek, a kilenc másiknak bőven van, a hiányzó részt pótolják, a keveset a bővebbel. Mindegyiküknek húsz keze, húsz szeme és ugyanannyi lába van. Nemcsak saját szemével néz, hanem a többiekével is, nemcsak a saját lábával lép, nemcsak saját kezével dolgozik, hanem a többiekével is. Tíz lelke van. Nemcsak a magáéra vigyáz, hanem a többiekére is. Ha pedig százan lennének, ugyanaz lenne a helyzet, csak nagyobb lenne az erejük.
Láttad-e, hogy a szeretet kiválósága miképpen teszi az egyet sokoldalúvá és leküzdhetetlenné? Hogyan lehet egy egyszerre Perzsiában és Rómában? Amire a természet képtelen, azt meg tudja tenni a szeretet. Egyik része itt, a másik ott lesz? Sőt, az egész itt, és az egész amott is lesz. Ha pedig valakinek ezer vagy kétezer barátja lenne, képzeld csak, micsoda hatalomra jutna! Látod-e, milyen nagy dolgokra képes a szeretet? Csodálatos, hogy egyből ezer lesz. De miért nem szerzünk magunknak ilyen nagy hatalmat, és miért nem helyezzük magunkat igy biztonságba? Ez minden hatalomnál és gazdaságnál kiválóbb, az egészségnél, sőt még a fénynél is jobb; ez a vidámság bizonysága. Meddig írjuk még körül a szeretetet? Értsd meg az ellentétekből: Tegyük föl, hogy van valaki, akinek egy barátja sincs, ez természetesen nagy esztelenség jele (a bolond mondja: nincs barátom), milyen az ilyen ember élete? Ha igen gazdag is, ha minden gyönyörűséggel bőségesen el is van látva, ha nagy vagyona is van, mégis egészen mezítelen és elhagyott az ilyen.
A barátok, ha szegények is, mégis gazdagabbak a dúsgazdagoknál. Amit valaki még a maga érdekében sem mer kimondani, azt megvallja a barátja. Amit maga se mer megtenni, azt más által el tudja végezni, sőt annál sokkal többet tud így cselekedni. Így aztán barátunk számunkra mind gyönyörűségünk, mind pedig biztonságunk okozója lesz. Az ilyen emberrel semmi rossz sem történhetik, hiszen annyi testőr veszi körül. Még a királyok testőrei sem olyan éberek és buzgók, mint ezek. Azok ugyanis félelemtől és szükségtől vezetve őrzik urukat, ezek pedig jóakaratból és szeretetből. Az fél a saját őreitől, ez pedig jobban bízik bennük, mint magában, és rájuk támaszkodva egyikükben sem gyanakszik cselszövőre.
Szerezzük meg tehát magunknak ezt a jutalmat! Szerezze meg a szegény, hogy szegénységében vigasza legyen. A gazdag, hogy gazdagságát biztonságban bírhassa. A fejedelem, hogy nyugodtan parancsolhasson, az alattvaló, hogy jóakaratú fejedelmei legyenek. Ez a jóakarat és a szelídség föltétele. A vadak között is azokat a legkegyetlenebbek és leginkább összeférhetetlenek, melyek nem csoportosulnak nyájakba. Azért lakunk városokban, azért vannak piacaink, hogy együtt legyünk. Ezt parancsolja Szent Pál: „Nem hagyván el gyülekezeteinket” (Zsid 10,25). Semmi sem rosszabb a magánynál és minden társaság és látogatás megfosztásánál. Mi van hát a szerzetesekkel, mondod és azokkal, akik a hegyek csúcsán tanyáznak? Ők sincsenek barátok nélkül. Miközben elmenekülnek a piaci tolongásból, sok társuk van, akiket velük a szeretet bilincse köt össze. Ők a szeretet megnyerésére vonultak vissza. Mivel a közügyekkel való foglalkozás szenvedélye sok veszekedést szül, azért elvonulva egészen a szeretetnek élnek.
Ha valaki egyedül van, kérded, lehet-e akkor számtalan sok barátja? Ha lehetséges lenne, én minden bizonnyal azt akarnám, hogy együtt is élhessenek, hogy közben megmaradjon a szilárd barátság. Nem a hely teszi a barátokat. Sok dicsérőjük akad a szerzeteseknek. Dicsérők, akik nem dicsérnék, ha nem szeretnék őket. A szerzetesek viszont az egész világért imádkoznak, ez pedig a barátság legnagyobb bizonyítéka. Misztériumainkban ezért öleljük mi kölcsönösen át egymást, hogy sokan, mind egyek legyünk: és a meg nem kereszteltekért, a betegekért, a föld terméséért, a földért és a tengerért közös imádságokat mondunk. Látod-e az imádságokban, a misztériumokban, és az intelmekben a szeretet egész erejét? A szeretet minden jónak okozója, ha buzgón ragaszkodunk hozzá, jelen életünket helyesen fogjuk beosztani és elnyerjük az országot, melyet bár csak mindannyian elérjünk, a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme és jósága által, aki által és akivel dicsőség az Atyának, vele együtt a Szentléleknek, mindörökkön örökké! Ámen.
