Szigeti József OP Aquinói Szent Tamás és korunk

A hosszú századok óta ismét magyar földön álló szentdomonkosrendi hittudományi főiskola első ízben örvendhet annak, hogy a fővárosi növendékpapság képviselőivel s a velük egy szívvel érző hívő sereggel együtt hódolhat aquinói Szent Tamásnak, az egyetemes egyháztanítónak s a katolikus iskolák s a keresztény tudományosság védőszentjének. Századok óta, talán a 16-ik század eleje óta nem volt erre alkalom. Akkoriban még állott a budai rendi főiskola és az egyetem, melyet Mátyás király a domonkosokra bízott. De azóta nagyot változott a világ. A régi egyetemből már csak egy csonka torony méláz fenn a várban. Jött a török és kioltotta a tudomány fáklyáját. Akkoriban Szent Tamás még csak szentté volt avatva. 1567-ben V. Pius az egyháztanítók közé emelte. S azóta úgy beleírta nevét az
Egyház szellemtörténetébe, mint Szent Pálon és Szent Ágostonon kívül senki más. Szent Pál apostol óta, ki a népek apostolává választatott ki, senki sem nyert oly egyetemes, az egész Egyházra kiterjedő hivatást, mint Szent Tamás.

Immár hét századja, hogy a földön élve hintette csodás szellemének kincseit. Azóta a tudomány és az egész kultúra hihetetlen szökelléssel haladt előre, s mégis: az egyszerű fehér ruhás szerzetes tanítását nem tudta ideje múlttá tenni s árnyékba állítani.

Sőt, ha felfigyelünk arra a tényre, hogy a pápák évtizedek óta mily szívós következetességgel hívják fel szüntelen a katolikus világ figyelmét Szent Tamásra, akkor azt kell mondanunk, hogy a nagy egyháztanító a még soha nem látott időszerűség fényébe öltözködik, mint a modern kor nagy apostola és szellemi vezére.

Az idők jelei – signa temporum – melyeket Krisztus figyelmeztetésére le kell tudnunk olvasni a kor arculatáról, csakugyan azt hirdetik, hogy a Gondviselés mélyreható szerepet akar juttatni az aquinói Szentnek a mai kor történetében is.

Ennek alátámasztására legyen elég utalni néhány általános jelenkori s egy-két sajátosan magyar jelenségre.

I. a) Az emberiség története végletből-végletbe csapódva halad előre. A múlt század individualizmusa után, mely az egyéniséget mindenek fölé emelte, ki hitte volna, hogy a mai, egyéniséget fojtó kollektív felfogású állameszme virágkorába jutunk?! Nem környékezheti-e meg ennek láttára a lelket a sejtelem, hogy ez az e világ kultuszában tengődő kor megunva a föld, a gép s a test keveset nyújtó szolgálatát, oly szenvedéllyel fog majd egyszer átlendülni a szellemi s természetfeletti javak keresésébe, amilyen buzgalommal szegődött egykor az anyagi kultúra zsoldjába. S ennek jelei máris mutatkoznak. De ki legyen vezére ennek a végletek közt vergődő emberiségnek, melyben hol a test, hol a lélek győz – melyet egyszer a föld vonz, majd a menny igéz – mely egyszer a romlott természetnek, majd az isteni kegyelemnek engedi át maga fölött az uralmat?

Szent Tamás legyen a vezére! Ő, akinek tanítása az élet szétfeszülő ellentéteit összhangba hajlítja – ő, akinél mélyebben senki sem világított bele a tudomány fáklyájával a test és lélek, a természet és kegyelem, a jelenvilág és túlvilág egymásba szövődésének titkaiba.

b) Manapság egyre növekszik azok száma, kik keservesen tapasztalják, hogy a merő e világi kultúra forrásainál szomjan veszhetnek s hogy a végtelen számára teremtett értelmük elsorvad a merő relativumok, a tűnő, a másod- és tizedrangú értékek szűk világában. A végtelen, az abszolút igazság kell nekik! De kihez forduljanak?!A megfellebbezhetetlen földi tekintély mondja: Mindazoknak, akik az igazságot keresik, mi mondjuk: menjetek Tamáshoz! (XI. Pius: Studiorum ducem.)

S ne mondja erre senki: Ott van az evangélium, a kinyilatkoztatás fényforrása! Minek menjünk emberekhez az igazságért?! Minek nekünk Szent Tamás?! Az evangélium talán nem szór elég világosságot? Igen, az evangélium elég világosságot nyújt, mint az égen a nap, melyből él ember, állat és növény. De a fejlődő kultúra mégis – és nem hiába – épített magának villanytelepeket és elektromos műveket, melyek végeredményben csak a nap energiáit dolgozzák fel és állítják a modern élet igényeinek szolgálatába. Igy Szent Tamás tanítása nem más, mint a tisztult emberi szellem műhelyében feldolgozott evangélium. Az evangéliumnak, hogy áthassa az egész életet minden vonalon, s hogy közvetlen kultúrtényezővé lehessen, frigyre kellett lépnie a tudománnyal is. Ezt a frigyet mind ez ideig a legtökéletesebben az aquinói Szent alkotta meg.

Már jelentkeznek a földön a nagy lelki éhség nyomai. Előre meg kell rakni tehát a szellemi tárházakat! Különösen a növendékpapság feladata, hogy megtöltse magát a tudás kincseivel, hogy a földi kultúra kenyerén-élés hét (vagy 77) szűk esztendeje után az adni-tudók öntudatával és boldogságával nyithassa meg az éhező népnek az egyiptomi csűröket, mondván: menjetek Tamáshoz!

II. Az idők jelei magyar jelenségeket tekintve is Szent Tamásra utalnak.

a) Prohászka hangoztatta, hogy a magyar kereszténységnek nem volt eddig alkalma eléggé kifejlődni és elmélyülni. A tatár, a török, a jozefinizmus nem engedték. De azért a magyarság sokat tett a kereszténységért – de inkább kardjával, mint szellemével. Fárad most is a munkában Krisztus ügyéért, de mintha tevékenységével nem állana egy fokon tudatos meggyőződése és lelki bensősége. A nagy püspök azt is felpanaszolta, hogy a magyar lélek a kereszténység mélyebb követelményeivel szemben sokszor olyan, mint hazája szikes pusztája. Élővizeket kell tehát rávezetni! Bele kell vinni a köztudatba, az intelligencia életébe, hogy e világi és túlvilági kérdésekben úgy igazodjék Szent Tamás szerint, mint maga az Egyház, mely a trienti zsinaton odatétette a szentírás mellé az oltárra a nagy egyháztanító fő művét, a Summát, hogy belőle merítsen megoldást nehézségeiben. És senki se bizalmatlankodjék Szent Tamás tanításától: van benne magasság, mélység és áttetsző fény. S rajta a megbízhatóság pecsétje: a pápák (X. Pius, XV. Benedek) az Egyház saját tanának nyilvánították.

b) A magyarság bizonyos kontemplatív hajlamot hozott magával keletről s másrészt eltanulta az aktivizmust a nyugattól. De mintha nem sikerült volna összhangba hoznia a kettőt. Néha nekilendül és tevékeny, de ugyanakkor megfeledkezni látszik a kontemplatív életben forrásozó lelki erőkről; máskor a tétlen szemlélődés partjára ül s közben engedi, hogy a fejlődés folyama tovarohanjon mellette. Menjen ez a magyarság iskolába Szent Tamáshoz! Ő az aktív és kontemplatív élet nagy theorétikusa s egyben gyakorlója is. Magyar ideál!

c) Mezsgyén állunk kelet és nyugat közt. A hitetlen Nyugat kultúrája megmérgezte a Keletet s most az öntudatra ébredt Kelet a pogányság misszionáriusait küldi a Nyugatra. Mélységes és erős keresztény kultúra kell ide nekünk, mely két világ választóvonalán, ahol állunk, meg tudja szűrni az áramló rosszat s ugyanakkor közvetíteni is tudja a jót. A szenttamási szellemkultúrának kívülállóktól is elismert kiválósága, hogy a tudományosan feldolgozott kinyilatkoztatásnak s a tisztává szűrt antik-pogány gondolatnak hallatlan szilárddá kovácsolt, szervesen egységes igazságrendszere. Tehát elsőrendűen alkalmas lehet arra, hogy most is azt a kultúraszilárdító, szűrő és közvetítő szerepet játssza, mely már létrejöttekor jellemezte.

d) Jó ráeszmélni arra, hogy a magyarságnak a maga elszigeteltségében jelenleg csak egy módja van arra, hogy messze kiemelkedjék az őt környező népek fojtó öleléséből: ha t. i. kultúrájával emelkedik föléjük. Ez a kultúra csak a gyökeres keresztény kultúra lehet. Ez pedig akkor lesz a legtermékenyebb, ha a kereszténység legtökéletesebb kultúrkiadásával, a szenttamási igazságrendszerrel olvad bele a magyar életbe. Ezáltal a maroknyi magyarság szellemi vezérszerephez juthat a környező népek családjában.

Történeti idők virradtak ránk. Ilyenkor támadnak a történeti hivatások – nemcsak a közélet porondján, hanem főként a szellemi küzdelmek terén. Ezekbe irányítóan belenyúlni a legnagyobb hivatás, mert hiszen a történelem eseményeinek külső fordulatai is mind végeredménykép szellemi, világnézeti befolyások alatt jönnek létre.

Adjon az Úr a magyar papságban, növendékpapságban és a világi intelligenciában minél több ilyen történeti hivatásokat, kik szent lelkesedéssel életcéljukká teszik, hogy az egész magyar életre szívós és lendületes áramban rávezetik a szenttamási gondolat vizeit! Támasszon a Gondviselés nagy hivatásokat, kik nagy feladatuk átérzett súlya alatt sóhajtják Szent Pállal: Vae mihi, si non evangelizavero, jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! – s meggyőződéssel hozzáteszik kiegészítésül – ne botránkozzunk meg a nagy francia filozófus (Maritain) fordulatos kifejezésén –: Vae mihi, si non thomistizavero, jaj nekem, ha nem hirdetem Szent Tamás tanát! Evangelizare – thomistizare – hirdetni az evangéliumot és Szent Tamást! S e kettő összefűzése nem profanizálás, hiszen Szent Tamás tana nem más, mint az evangélium fényétől megtermékenyített emberi szellem legcsodálatosabb alkotása. Adjon az Isten nekünk minél nagyobb számmal értelmiségi hivatásokat, akik ebben a mai, magát reálisnak nevező, de valójában mélyen irreális korban kikezdetlenül tudnak hinni az eszmék történelem- és életalakító erejében, mert tudják, hogy az élet és szív is elsorvad – omne cor moerens –, ha az értelmek világa beteg – omne caput languidum –, s azért annak az eszmének szolgálatába szegődnek, mely az Egyház előrelátása szerint a legbiztosabb győzelem várományosa.

Dániel próféta látta, hogy a hegycsúcsról leszakadt egy kő, mely mire leért, görgeteggé, lavinává, heggyé nőtt s beborította az egész földet. Induljon meg innét a mai nap Szent Tamás szellemének még mélyebb kultusza az országban, s a nagy szent összes tisztelőinek közös munkájával érjen le egyszer az egész magyar síkságra és borítsa be azt – nem azért, hogy kőgörgeteg módjára életet fojtson, hanem hogy termékenyen kihajthasson alóla az evangéliumi és szenttamási szellemben megújult, elmélyült s új történelmi hivatására felkészült magyar szellem.

(Credo! Folyóirat katolikus férfiak számára. A Credo férfiegylet hivatalos lapja. Szerkeszti: P. Bőle Kornél OP. XV. évf. 1937. április 11. 54-55. old.)