A régi liturgia mozdulatlanságban tartotta a híveket?

A Szent György-kódex mestere: Missale. A kánon első lapja.
1320 k. New York, Pierpont Morgan Könyvtár

Az Új Ember hetilap 2011. július 31-i számában Örsy László SJ a következőket nyilatkozta:

 "A II. vatikáni zsinat a régi hagyományt kutatva olyan mély belátásokra jutott, amelyek elfogadása nem megy egyik pillanatról a másikra. Ha egy kisebb, sebes sodrású folyó egy hatalmas, nyugodt méltósággal haladó folyamba ömlik, elkerülhetetlenül örvények keletkeznek. A kisebb friss vizet, új életet, új halakat hoz, és megtermékenyíti a nagyobbat - de közben meg is zavarja annak nyugalmát. Mi a két folyó e találkozási pontjában élünk.

 A zsinat előtti liturgia visszaállítása jól tükrözi a helyzetet. A zsinat soha nem ajánlott kétféle liturgiát! Ami volt, abba akart új életet önteni régi forrásokból. Nem elsősorban a nyelven és azon van a hangsúly, hogy a pap merre néz, hanem a hívek részvételéről. A korábbi liturgia a híveket mozdulatlanságban és szótlanságban tartotta, míg a zsinat után aktív részvételüket kéri szavakkal, énekekkel, mozdulatokkal. Ez kétféle egyházképről tanúskodik, amely a liturgián túl is érezteti hatását. Az egyik passzív befogadás, a másik cselekvés. A II. vatikáni zsinat azt tűzte ki célul, hogy minden hívő aktív legyen a maga körében, ne csak várja felülről a rendelkezéseket. Azt szorgalmazta, hogy az egyház minden tagja élettel teljen meg. A zsinaton papok és hívek nagyobb egységének víziója fogalmazódott meg, amelynek beteljesítésétől még messze vagyunk."

Egyik olvasat szerint tehát az új liturgia az a friss víz, amely a posványos régi liturgiát megtermékenyíti. A másik olvasatban most azért állították vissza a régi liturgiát, mert az újtól várt megtermékenyítés mégsem jött létre; hátha a régi fogja mégiscsak megtermékenyíteni az újat. Hogy a nyilatkozó itt pontosan mire gondol, nem világos. Lássuk azonban állításonként:

1. "Ami volt, abba akart új életet önteni régi forrásokból." Ez ugyan igaz, de sikerült-e valójában? A szentmise és a zsolozsma szövegeit nagyrészt átírták, átköltötték, a zsolozsmából eltűntek a régi, veretes, teológiai és költői kincseket rejtő szövegek (himnuszok, antifónák, könyörgések), helyükre megkérdőjelezhető, a régiek értékétől messze elmaradó alkotmányok (tákolmányok) kerültek. A ceremóniák (a liturgia egyes cselekményeinek szertartásai) végtelenül leegyszerűsödtek, lásd a virágvasárnapra ajánlott körmeneti formákat, a nagyhét szertartásait, a gyertyaszentelő körmenetet, a lelkipásztori szempontból állandóan ajánlott egyszerűsítéseket, amelyeknek köszönhetően éppen a tartalom vész el stb. A régi források elenyésző mértékben kerültek beépítésre. Bár a zsinat szándéka ez volt, megvalósulás nem követte. Ezeket a sorokat pedig nem mint a pápa és a II. vatikáni zsinat gyűlöletétől elvakult tradicionalista írom (léteznek ilyenek is), hanem mint a liturgiában naponként részt vevő katolikus hívő, akit mélyen felháborít az is, ha az új liturgiát veszik félvállra, és az is, ami a katolikus hittel napjainkban történik. Itt nem a zsinat szidalmazásáról van szó, hanem annak a ténynek a felismeréséről, hogy pl. egy Szent Ambrus által írt himnusz minden tekinteteben sokkal különb, mint egy 20. század közepén élt szerző tollából született vers (aki példákat akar látni, üsse fel az Imaórák Liturgiája címet viselő kötetek valamelyikét).

2. "Nem elsősorban a nyelven és azon van a hangsúly, hogy a pap merre néz, hanem a hívek részvételéről." (Az apró fogalmazási bakitól tekintsünk el.)
a) Ami a népnyelvet illeti, Szent Cirill és Metód óta az orthodox egyházban minden probléma nélkül használják azt, csaknem 1100 esztendeje; tegyük hozzá, hogy nagyon gondos, pontos, az eredeti tartalmat hűen követő fordítások segítségével. Ilyen módon ott nem fordulhat elő az, ami nálunk igen, hogy a szentmise leglényegesebb mondatait pontatlanul fordítják le (pro multis - pro omnibus). Egy zsinat előtti liturgika-könyv szerint az ilyen krisztusi származású szöveg hibás elmondása érvénytelenné teszi a szertartást. Vagy megváltozott volna a katolikus tanítás?

Egyszóval a pontatlanul "tridenti"-nek nevezett forma még "tridenti" maradna attól, hogy az egészet magyarul végzik, mint ahogyan Aranyszájú Szent János liturgiája is önmaga maradt a használt nyelvtől függetlenül.

b) A versus populum ill. versus orientem misézési iránnyal kapcsolatban magyarul igen jó összefoglalás jelent meg 2006-ban az Ecclesia Kiadó gondozásában, Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva című könyve, ezt érdemes elolvasni. Beszerezhető a Magyar Egyházzenei Társaság honlapján keresztül. A magunk részéről ennyit: nagy különbséget érzünk aközött, hogy a pap a hívek felé fordulva elnököl (sok esetben viccel, poénkodik, megjegyzéseket tesz, társadalmi életet él stb.) az oltárasztalnál, ill. aközött, hogy kelet felé fordulva, a hívekkel egy irányban imádja Krisztust és alter Christus-ként mutatja be újra és újra az Ő szent áldozatát. Sokatmondó az is, hogy az új liturgia a pap személyének nagy jelentőséget tulajdonít, míg a régi már a beöltözési imádságok alatt "eltünteti" a pap személyét, aki az oltárhoz már nem mint ő maga lép oda, hanem mint Krisztus.

c) X. Szent Piusz pápa Inter sollicitudines kezdetű motu proprioja világosan beszél a nép részvételéről. Ebből egyáltalán nem bizonyítható az, ami az interjúban elhangzik, sőt, ellenkezőleg, az egyházzene tekintetében a  Szentatya éppen arról ír, hogy a hívek ne más énekeket énekeljenek a misén, hanem éppen azt, amit a misén kell. Ehhez képest a Szent Vagy, Uram népénektár használatára a Katolikus Püspöki Kar annak idején Rómából kért és kapott engedély, így azt liturgikus könyvként használják még ma is, a liturgia saját szövegei helyett csak nagy jóindulattal odaillőnek, cantus aptus-nak nevezhető énekeket énekelnek (és propagálnak), miközben a világon egyedülálló módon éppen Magyarországon vannak olyan szakemberek, akik gyakorlatilag az egész évi mise-propriumot elérhetővé tették magyar nyelven, hiteles gregorián dallamokon. Ha van hely, ahol akár már holnaptól be lehetne vezetni hivatalos egyházi rendelkezésekkel azt, amit X. Szent Piusz 1903-ban óhajtott, Magyarország az. Az Erdélyi Egyházmegyében, Gyulafehérváron volt erre vonatkozó alázat, szándék és tetterő.

3. "A korábbi liturgia a híveket mozdulatlanságban és szótlanságban tartotta, míg a zsinat után aktív részvételüket kéri szavakkal, énekekkel, mozdulatokkal." Nos, ezt nehéz szó nélkül megállni...

a) Nézzünk egy nagy zsolozsmahórát, a vesperást a régi rítusban: az elejétől állunk, Deus in adiutorium-ra keresztet vetünk, a zsoltár antifónája és az első félvers után leülünk, Gloria Patri-ra derékból mélyen meghajolunk (ezt lehet ülve ill. a zsoltár utolsó félverse előtt felállva is). A responzóriumban és a himnuszban a kis doxológiára megint meghajolunk, a Magnificat első szavaira keresztet vetünk, hasonlóképpen a Benedicamusra is, hacsak nincs áldás. A mai gyakorlat ezekből csak a keresztvetéseket tartotta meg, a Szentháromság említésekor állnak, mint a cövek.

Aztán: a régi gyakorlat szerint a Credo "megtestesült a Szentlélek erejéből..." szavaira le kellett térdelni a megtestesülés titka miatt (minden misén, nem csupán évente kétszer!). Mára a meghajlás maradt. Kedves Olvasó, nézz végig a templomon, amelybe jársz, és örülj, ha nálatok mindenki mélyen meghajol az említett szavakra. Nálunk senki. Az évi két alkalom pedig annyira ritka, hogy akkor is legtöbbször elmarad a térdelés. Az Úrangyalával ugyanez a helyzet, a harmadik verzikulusnál régen letérdeltek ("És az Ige testté lőn") hasonló okból. Ma meg sem hajolnak, pedig ez az előírás.

A szentmisében: a régi rítusban vasár- és ünnepnap volt Asperges, melynek során a híveket szenteltvízzel hintették meg, ekkor keresztet kell vetni. A szertartás tele van főhajtásokkal, térdelésekkel, mellveréssel (a Confiteor alatt háromszor, nem egyszer!). Én nem mondanám erre, hogy mozdulatlanságban tartja akár a papot, akár a híveket. Az énekekről már röviden írtunk. Most itt volna a nagy alkalom, hogy bekapcsolják a híveket az igazi liturgiába, mégsem teszik meg, sőt, aki ezt megkísérli, azt mindenféle mondvacsinált okkal akadályozzák. Ezek közül a legnépszerűbb: "A hívek nem ismerik ezeket az énekeket."

b) A szótlansággal hasonló a helyzet: a régi liturgia sok helyen igényli a hívek részvételét, válaszait stb., meg kell azonban jegyeznünk, hogy az olvasott mise valóban nem sok teret enged az eképpen értelmezett  aktivitásnak. Ámbár talán éppen XVI. Benedek pápa jegyzi meg valahol, hogy rosszul értelmezett az az aktivitás, amely szerint állandóan tenni kell valamit. A befogadó aktivitás, a hallgatás, odafigyelés, valaminek a magunkévá tétele, átelmélkedése ugyanolyan, látszólag semmittevő, valójában nagyon is tevékeny részvételt eredményez.