A jezsuita Szív újság 2011. július-augusztusi számában több, bennünket közelebbről is érintő írás található. Szoros értelemben kettő, amelyekhez további, a "keresztény könnyűzenéről" szóló cikkek csatlakoznak.
Az első írás Szilvay Gergő Új katolicizmus-régi módra c. cikke, amelyben a szerző igyekszik objektív képet nyújtani olvasóinak, belülről próbálva meg szemlélni tárgyát. Úgy tűnik, ez sikerül is neki: a tradicionalizmus által sarokproblémáknak tekintett dolgokról (az Egyház szekularizációja, klerikusok és világiak közötti különbségek elmosódása, az Oltáriszentség tiszteletének elhomályosulása stb.) lényeges idézeteket hoz Molnár Tamás filozófustól és a nagy Jacques Maritain-től. A feszültségek okait világosan látja, a két tábor (az egyszerűség kedvéért ő is konzervatívoknak és liberálisoknak nevezi őket) álláspontját tárgyilagosan ismerteti, bár a cikk végére kiderül, hogy szíve mélyén talán ő is kicsit konzervatív. Összességében tehát korrekt, minden részében tisztességes írásról van szó, amely nem próbálja egyik vagy másik nézetet az olvasóra erőltetni, mégsem lavírozik a mindenkinek megfelelni akarás relativista vizein.
A második írás Nemeshegyi Péter SJ Új szentmise-régi szentmise c. cikke. Ennek utolsó szavai a következők: "Ágoston szerint az eucharisztia a jóság szakramentuma, az egység jele, a szeretet köteléke. Isten mentsen, Isten mentsen, hogy szeretetlen vitatkozás alakuljon ki körülötte." Jelen sorok íróját éppen a szeretet, és nem a szeretetlenség vezeti, amikor megjegyzéseket fűz Nemeshegyi Péter cikkéhez.
 |
Giotto di Bondone: Caritas. 1306. Capella Scrovegni, Padova. |
Kezdjük mindjárt a szeretet fogalmának értelmezésével. A cikk utolsó előtti bekezdéséből a szerző azon vélekedése tűnik ki, hogy akkor szeretjük protestáns testvéreinket, ha nem állítunk olyasmit, ami az ő hitüket sérti. "...egy lutheránus teológiai tanár, akit Tokióban meghívtunk egy szentmisénkre, kérdésünkre azt válaszolta, hogy ez ellen az újfajta módon celebrált mise ellen semmi kifogása sincs. Ha tudjuk, hogy Luther és társai mennyire dörgedelmeztek az akkori misézés módja ellen, megdöbbentő ez a változás." Már a gyermekeknek szóló katekizmus legelején az áll, hogy "A végett vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk és ez által üdvözüljünk, vagyis a mennyországba jussunk." Ha pedig Istennek kell szolgálnunk, az Isten által kinyilatkoztatott igazságot kell megismernünk és elfogadnunk. Ez az igazság a mi hitünk szerint az, hogy Jézus Krisztus az utolsó vacsorán hatalmat és parancsot adott tanítványainak a kenyér és a bor valóságos átváltoztatására úgy, hogy amikor az apostolutódok és azok megbízottai szájából az átváltoztatás szavai a szentmisében elhangzanak, Jézus Krisztus valóságosan jelenvalóvá lesz, a kenyér és a bor igazán, valóságosan és lényegileg Krisztus testévé és vérévé változik (nem a kenyérben és borban van jelen, ez a lutheri álláspont, hiszen a kenyér és a bor – kivéve a külső jegyeket – megszűnik létezni). Amikor Krisztus szavait, amelyek ma is a szentmise legfontosabb szavai, protestáns testvéreink szimbolikusan értelmezik, a mi hitünk szerint félremagyarázzák azokat, tévednek. Katolikusként tehát nem az a feladatunk, hogy elfedjük az őket sértő részeket, hiszen ezzel éppen az igazságot fedjük el előlük, vagyis hátráltatjuk őket az üdvösségre vezető úton; hanem az a feladatunk, hogy felhívjuk a figyelmüket az igazságra, amely hitünk szerint az üdvösségre vezet minket, Isten boldogító színelátására. Az ágostoni kijelentés nem akkor lesz érvényes, ha különböző hitűekként járunk egymás templomaiba és közösen imádkozunk, hanem csak akkor, ha kitartunk az igazságban és arra másokat is igyekszünk elvezetni. Hiszen kötelességünk felebarátainknak a legnagyobb jót kívánnunk, ez pedig nem más, mint maga Isten, azaz a mennyország elérése. (Gyorsan tegyük hozzá, hogy az említett példa egy a sok tévedés közül, amely a keresztény felekezeteket megtéveszti.)
 |
Pieter Pauwel Rubens: Az Eucharisztia igazságának győzelme az eretnekség fölött. 1626, Prado, Madrid. |
Tudjuk jól, hogy a Hittani Kongregáció Dominus Iesus kezdetű nyilatkozata miként vélekedik a többi keresztény egyházakról, és természetesen azt is, hogy Egyházunk évszázadok óta tanítja: azok is üdvözülhetnek, akik nem katolikusok, ha teljesítik lelkiismeretük szava alapján Isten parancsait. Nagyon lényegesek azonban Jean Guitton francia katolikus filozófus szavai, aki VI. Pál pápa személyes jó barátja volt és a Szentatya kérésére a II. Vatikáni Zsinaton is felszólalt: "Manapság úgy mondják, hogy (az Egyház) elvesztette identitását. (...) Ez a jelenség ténylegesen elkerülhetetlen amiatt, amit ökumenizmusnak nevezünk. Az egyházak, ahelyett, hogy kölcsönösen és becsületesen elítélnék egymást, most ölelkeznek.
Nem lehet csodálni, hogy az emberek többé valójában nem látják a különbségeket és továbbállnak. Tudja, én, aki a XX. századot a maga majdnem teljes terjedelmében végigéltem, megmondom, miként változtak meg nagyon gyorsan a dolgok. Gyakran, majdnem mindig, a nem katolikus ember olyas valaki volt, akivel a katolikusok nem házasodtak, akivel csak ritkán beszéltek, s akit sokan idegennek tartottak, úgy, amint a görögök a barbárokat.
Most ez a valaki testvér, és érthető, ha mindannyian testvérek vagyunk, nem működnek többé a barátságtalanság szelepei. S ebben az esetben azt állítani, hogy mi mindannyian testvérek vagyunk, a leggyakrabban blöff, és valójában senki sem számít testvérnek. Mindenki úgy tesz, mintha ez igaz lenne, noha tudja, hogy nem így van. Azt állítani, hogy mindnyájan testvérek vagyunk, képmutatás. Azt mondani, hogy mindannyiunknak testvérekké kell válni, ez követelmény, s ehhez a kereszténység az alap.
(...) Az a toleráns, aki tud beszélni a másik emberrel, (noha az nem osztja az ő véleményét), anélkül, hogy ő a másikat elítélné. A tolerancia így mindig a vallási területre visszatéréssel végződik: a másikat soha nem szabad ellenségnek tekinteni, hanem lehetséges barátnak, majdhogynem – de csak majdhogynem! – szövetségesnek."
Távol álljon az Olvasótól, hogy Guittonnak a vallások megkülönböztetése iránti igényét pusztán lélektani szükségességgel magyarázza. A Dominus Iesus-ban világosan áll, hogy Krisztus egyetlen Egyháza a katolikus Egyház. Ezt az éles körvonalat pedig nem szabad elmaszatolni...
Azonban álljunk itt meg, hiszen az eddig tárgyaltak Nemeshegyi Péter cikkének csak kis, mondhatni, mellékes részét képezik. A szerző elköveti azt, amit oly sokan már őelőtte: a római rítus rendkívüli formáját a legkülsőségesebb, ilyenformán – kis túlzással – a leglényegtelenebb tulajdonságairól ítéli meg. Az első egy tudományosnak látszó érv, mely szerint a "tridenti" mise az V. Piusz-féle reform szakembereinek tudatlansága miatt egy több forrásból összeollózott szertartás, amely "olyan volt, mintha egy duzzasztógáttal szabályoztak volna egy hegyi patakot: sikerült elhárítani a vadvizek által okozott károkat, de a völgy romantikus szépsége is eltűnt." Természetesen ebben a kijelentésben sok igazság van, hiszen vessünk egy pillantást a középkori magyar liturgiára, s máris nagy különbségeket fedezhetünk fel a régi rítushoz viszonyítva, ám a szerzőnek akkor volna igaza, ha az 1970. óta használatos miserend, naptár, liturgia helyreállította volna ezt a pár száz éves tévedést. Csakhogy nem tette, sőt...
 |
Sebastiano Ricci: V. Szent Piusz pápa Aquinói Szent Tamás és Veronai Szent Péter társaságában. 1730-33. Santa Maria del Rosario, Velence. |
Aztán a szokásos érv: a régi liturgia "aktív szereplője szinte kizárólag a pap". Ebben is sok az igazság. Úgy látszik, pár évtizeddel ezelőtt nem törődtek az atyák eléggé azzal, hogy a híveket liturgikus oktatásban részesítsék, s így azok ne ásítozva és malmozva, jó esetben rózsafüzéreiket morzsolgatva térdeljék végig a szent szertartásokat. Manapság azokban a körökben, ahol a régi rítust végzik, ez nem így megy. Tessék eljönni és megnézni!
Latin nyelv: ez már nagyon unalmas ellenérv. A magyar Egyház nagy (és a hivatalosak által meg nem értett) liturgiakutatója, Dobszay László fejti ki egy helyen, hogy a "tridenti" mise nem attól "tridenti", hogy latinul van, mint ahogy nem is attól, hogy a pap az oltár felé fordulva misézik. Ezek a rítus felületi, bár nem lényegtelen elemei; a rítus a szövegek, szertartások, mozdulatok összességében áll, nem a nyelvben. A vitatott kézbeáldozás sem kardinális kérdés, persze hitünk szempontjából (és a mai társadalmi, kulturális, vallási helyzetet figyelembe véve) sokatmondó, hogy térdelve vesszük azt magunkhoz azt, akit Istenünknek vallunk...
 |
Adriaen Isenbrant (+1551): Szent Gergely miséje. Prado, Madrid |
Nemeshegyi atya híres, tudós, tekintélyes ember. Éppen ezért nem mindegy, hogy magánvéleményével, amelynek sokan hitelt adnak, milyen irányban befolyásol vagy téveszt meg embereket. A média felelőssége igen nagy, mint tudjuk. Kár lenne, hogy az Egyházban fészkelődő hívek, akik számára a Szentatya felkínálja ezt a lehetőséget, s akik a tapsolós-zajos-hátveregetős-összekapaszkodós misén valahogy nem találják a helyüket, egy ilyen nagy tekintélyű ember elítélő szavaira ne leljék meg azt a lelki otthont, amelyet Egyházunk bizonyíthatóan legalább 1500 esztendeje szán a hívek lelki táplálékául, a mennyei boldogság előízéül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése