2011. augusztus 29., hétfő

Gyermekek a templomban

Giovanni Battista Foggini: (Corsini) Szent András első szentmiséje
Márvány. 1685-87. Firenze, Santa Maria del Carmine

Szomorú eset történt a minap az egyik szegedi templomban, egy hétköznap esti szentmisén. Egy édesanya 20 hónapos gyermekével is jelen volt, s a gyermek -kortársai szokásának megfelelően- hangoskodott. Egy tiszteletreméltó korú úriember a szentmise alatt felszólította őket, hogy távozzanak, mert ő nem tud figyelni és máskor nincs alkalma eljönni a templomba.

Ez esetben természetesen mindenkinek igaza van. Annak, aki nem tud figyelni, joga van a megfelelő körülményekhez. Az édesanyának, aki nincs kire hagyja gyermekét, úgyszintén joga van jelen lenni. A gyermek pedig gyermek, ő így imádkozik, mondták a régiek, így ő is jelen lehet.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy hol van az a sok gyerek, akiket a templomban az év végi beszámoló alkalmával számszerűsítenek hitoktatói adatok alapján: "450 gyermeket oktattunk az idén a hittanórákon". Akkor miért csak 15-en jöttek el a vasárnapi misére?

Mielőtt még bárki azt hinné, a hitoktatók a hibásak, elárulom: nem. Az elsődleges példa ugyanis a szülő. Ha pedig a szülő nem jön templomba, a kérdés el is van rendezve.

Csakhogy eljön, mégpedig gyermekei nélkül. (Sajnos ugyanez érvényes a hasonlóképpen zúgolódó, mélyen vallásos nagymamákra is...) Pedig a házassági eskü része a kérdés: "Ígéred-e, hogy Anyaszentegyházunk törvényei szerint neveled őket?" A válasz mindig ez: "Ígérem!" Az Anyaszentegyház törvényeit lásd korábbi bejegyzésünkben.

Kedves Olvasó, a gyermekek templomi jelenléte életbevágó kérdés! Vagy azt hiszed talán, hogy a megszállott szülők és nagyszülők abban lelik örömüket, hogy a templom az ő gyermekük visításától visszhangozzék? A katolikus szülő köteles gyermekét vallásosan nevelni, s ez nem csupán abban áll, hogy Barbie-baba helyett angyalkákat akasztunk a karácsonyfára... 

Igen, a gyermeknek rá kell kapnia a misztérium ízére és illatára, mert jól tudjuk, az üdvösség Isten ingyenes kegyelmén múlik, amelyet az Egyház közvetít szentségei által. Hiába tanítod gyermekedet imádkozni, ha mise helyett a TV-t bámulja vagy fagyizni megy a nagypapával... A gyermekeknek a templomban a helye! Vagy elfelejtettük Krisztus szavait: "Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket..."?

Ha jártál már a csíksomlyói kegytemplomban pünkösd előtti péntek éjjel, megízlelhetted, milyen volt egy szentmise évszázadokon keresztül a kulturált Európában. Kókadozó zarándokok, kicsik és nagyok; a mellékoltár lépcsőjén szalonnát szeletelő bácsika; a földön fekvő, nem túl szalonképes, éppen a másik oldalára forduló asszony; álmos katolikusok, akik a kényelmes alvásra alkalmatlan templomban egymás hegyén-hátán keresik a lehető legkellemesebb fekvőhelyet; gyermeküket pelenkázó vagy szoptató anyák, szaladgáló nagyobbak, verekedő kisebbek...

Ne gondold, Kedves Olvasó, hogy gúnyolódom, ez tényleg így történik Csíksomlyón és így történt sokszáz éven keresztül. S ha egy zenetörténeti könyvet felütsz, megtudhatod, hogy bizony a hangversenyek is így zajlottak, még 250 esztendővel ezelőtt is... Ettek, ittak, beszélgettek stb. A zenekar meg játszott: a legújabb Bachot vagy Mozartot, európai szokás szerint, így.

Az első és a harmadik parancsolatnak teszünk eleget, amikor elmegyünk a templomba. Vigyük magunkkal gyermekeinket is, hogy kedvesek legyenek az Úr szemében.

Hogy pedig a tiszteletre méltó korú úriember cselekedete is tiszteletre méltó volt-e, azt döntse el a Kegyes Olvasó...

Kedves Olvasó! Ajánlom figyelmedbe Foggini domborművének égi szférájában a trónoló Istenszülőt a gyermek Krisztussal, és a földi-mennyei szférában, a szentmisén imádkozó kisgyermekes édesanyát. Hát el kell őket kergetni?

2011. augusztus 26., péntek

In memoriam Dobszay László


Dobszay tanár úr azt mondta egyszer újságírói kérdésre válaszolva, amikor a kérdező életművének jelentőségéről vallatta, hogy mint mindig a világtörténelemben, az ő esetében is életében végzett munkájának értéke csupán halála után fog igazán megmutatkozni, az idő lesz az, ami eldönti, hogy valóban tett-e le valamit az asztalra, vagy ez csak napjaink illúziója, amely gyorsan tovarepül.

És íme, a Mindenható Isten akaratából 2011. augusztus 26-án, pénteken hajnalban Dobszay László zenetörténész, karnagy, a Magyar Egyházzenei Társaság alapítója és sokáig elnöke, a Zeneakadémia Egyházzene Tanszakának újbóli életre hívója és annak professor emeritusa, a MTA Zenetudományi Intézet Régi Zenetörténeti Osztályának vezetője, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke, számos könyv, tanulmány és írás szerzője, számtalan lemez társkarnagya, a XX-XXI. század magyar és nemzetközi egyházzenéjének ill. liturgikus életének minden szerénysége ellenére is meghatározó alakja visszaadta lelkét annak, aki megengedte, hogy életének e 76 esztendejét teljesen Őneki szentelje.

Számszerűen nehéz lenne megmondani, hogy hányan vagyunk ebben az országban és a világon, akik liturgikus szemléletünk alakulását, egyházzenei irányultságunkat, tudásunkat tanár úrnak, az ő fáradhatatlan munkálkodásának, kérlelhetetlen egyenességének, meg nem alkuvó igényességének, halálig tartó példamutatásának köszönhetjük, de nem is ez a lényeg. Sokan vagyunk és kimondhatatlanul sokat köszönhetünk neki. És sokat köszönhet neki a Magyar Katolikus Egyház, mert üldözve bár, félretéve és (látszólag) katakombákban elrejtőzve, de élő lelkiismerete volt évtizedekig a magyar liturgikus életnek, és azoknak, akik szavát nem szégyellték meghallani.

Tanár úrnak igaza volt. Most történt meg a fordulópont. Most mutassa meg az, akinek ez feladata, hogy van-e füle a hallásra és keze a cselekvésre! Vége a személyes sérelmeknek, az ujjal mutogatásnak, az arra legkevésbé méltó nyilvános megszólásának, a Dobszay-társasághoz való tartozás sokak számára áldott, mások számára átkozott bélyegének...

Tanár úr imádságait másutt folytatja. Olyan helyen, ahol a liturgiát nem sumákolják el sem hivatalosak, sem világiak. Ott, ahol ráérnek vég nélkül zengeni a dicséretet, anélkül, hogy kényszerűen az órájukra pillantgatnának. Ott, ahol a liturgia igazságát nem hamisítják meg, ahol tökéletes az elkötelezettség, és ott, ahol végre felteheti azokat a kérdéseket, amelyekre nem kapott választ több évtized kitartó kutatómunkája ellenére sem, s amelyeket régóta oly igen óhajtott megtudni...

Doctor Ladislae, ora pro nobis!

Egy 1500 esztendeje lejegyzett történet...


Szent atyánknak, Szófroniosznak, Jeruzsálem érsekének Gyümölcsöskertjéből:

Ailiai Theodor abba mesélte, hogy volt egy szerzetes az Olajfák‑hegyének kolostorában, aki keményen küzdött az aszkézisben, de a paráznaság démona ostromolta. Egy napon, amikor hevesen rátámadt, a szent öreg jajveszékelni kezdett, és így szólt a démonhoz: „Meddig nem adod még meg magad nekem? Távozz már tőlem, hiszen velem együtt öregedtél meg.” Erre megjelent neki a démon látható alakban, és így felelt: „Esküdj meg nekem, hogy senkinek nem árulod el, amit most mondani fogok neked, és többé nem háborgatlak.” Az öreg így megesküdött neki: „a magasságban lakozóra, senkinek nem mondom el, amit mondasz.” Akkor a démon így szólt hozzá: „Ne hódolj ennek a képmásnak, és többé nem háborgatlak.” Az ikon pedig Úrnőnket, az Istenszülő szent Máriát ábrázolta, ahogy Urunkat, Jézus Krisztust hordozza karján. Mire az öreg: „Hagyj most, hadd gondolkozzam rajta.” Másnap aztán meggyónta Ailiai Theodór abbának, aki akkor a Fárán lavrában időzött: az eljött hozzá, ő pedig mindent elbeszélt. „Igazán bolondot csináltál magadból, abba, hogy esküt tettél a démonnak, mindazonáltal jól tetted, hogy megvallottad. Ám jobb neked, hogy ha nem hagysz ki egyetlen bordélyt sem ebben a városban, mintha nem hódolsz Urunknak és Istenünknek, Jézus Krisztusnak édesanyjával együtt.” Miután megerősítette és felbátorította még más szavakkal is, hazatért. A démon aztán ismét megjelent a szerzetesnek, és így szólt hozzá: „Na mi az, te hitvány? Nemde megesküdtél nekem, hogy senkinek nem mondod el? Hát hogy beszélhetted ki annak, aki nálad járt? Mondom neked, te hitvány, mint esküszegő fognak elítélni az ítélet napján!”. Mire a szerzetes azt válaszolta: „Amiről megesküdtem, megesküdtem. Hogy pedig eskümet megszegtem, tudom. Mindenesetre az én Uram és Teremtőm előtt tett eskümet szegtem meg, téged azonban meg nem hallgatlak.”

Moszkhosz János (kb. 550 - 634) Pratum Spirituale c., tanulságos történeteket tartalmazó gyűjteményéből idézi Damaszkuszi Szent János (650 - 750), az ikontisztelet nagy védelmezője. Bugár M. István korai képtisztelettel foglalkozó szöveggyűjteményéből (Szakrális képzőművészet a keresztény ókorban. Kairosz Kiadó, 2004.) 

2011. augusztus 24., szerda

A Magyar Egyházzene folyóiratról


Nincs semmilyen kerek évforduló. Annyi történt, hogy a napokban újra kézbe vettem a Magyar Egyházzene c. folyóirat XI. évfolyamának 1. számát, hogy egy értékes tanulmány után kutassak (ez a szám tartalmazza tematikus sorrendben az első tíz évfolyam valamennyi megjelent írásának szerzőjét és címét, mégpedig nagyon használható módon). Aztán lekerült a polcról a teljes II. évfolyam, aztán a X., majd az V. is. Ez a folyóirat ugyanis letehetetlen.

Nem csupán a cím által sugallt témában nyújt hasznos és kellemes "szórakozást", hanem a keresztény (ezen belül a katolikus) liturgia számos témáját érinti, és melegen ajánlható akár egyszerű, érdeklődő katolikus híveknek, papoknak is, nyugalmas délutáni olvasgatásra.

Ízelítőül:
Odo Casel: A liturgikus ünneplésről
Barsi Balázs: Az ünnep katolikus teológiájának bibliai alapjai
Liturgia és zene a szakrális térben (kerekasztal-beszélgetés)
Mezey László: A magyar szakrális nyelv problémájához
Adamik Tamás: Szent Ambrus, a szónok
Franz Karl Praßl: Az alleluja és a húsvétot ünneplő keresztény. A zene mint a húsvéti ötven nap liturgiájának meghatározó eleme
Dobszay László: A római offícium
Földváry Miklós István: Ordináriuskönyvek Magyarországon
Godfried Daneels: A liturgia 30 évvel a zsinat után
Michel Saint Pierre: Templom romokban - Egyház veszélyben

...és ez a töredéke annak, ami ebben a lapban olvasható. És milyen színvonalon!

Aki tehát teheti, rendelje meg a még megmaradt számokat az első évfolyamtól kezdve. Megrendelhető a fent jelzett honlapon, az oldal alján található elérhetőségek valamelyikén. (Amikor én rendeltem meg az első nyolc évfolyamot egyben, az induló évfolyamok lapszámai kb. 50 Ft-os darabáron jutottak el hozzám...)

(Megjegyzés: ha a kegyes olvasó a kedvcsináló sorok után kézbe veszi a folyóiratot, és arra a következtetésre jut, hogy az "nyugalmas délutáni olvasgatásra" nem éppen megfelelő, ne feledje, hogy a folyóiratot a Magyar Egyházzenei Társaság adja ki, a magyar szerzők többsége egyetemi oktató, egyházzenész, liturgikus szakember, a külföldiek pedig sokfélék: a bíborostól az egyházmegyei zeneigazgatón keresztül a filozófusig. Éppen ez szavatolja, hogy az érdeklődő valódi értéket tart a kezében. Kár lenne hát olyan nyomdaterméket kézbe venni, amely ennél ugyan könnyebb, de annál haszontalanabb tartalmat hordoz...)

2011. augusztus 23., kedd

Kempis Tamás: Krisztus követéséről I/4 (Pázmány Péter fordítása)


4. Az óvatosságról
1. Nem kell sem minden szónak, sem minden indulatnak hinni, hanem okosan tapogatva és hosszú várakozással Isten szerint kell minden dolgot megfontolni.
            
Jaj, gyakran s hamarabb mondunk és hiszünk gonoszat másokról, hogysem jót, oly gyarlók vagyunk!
            
De a tökéletes ember nem egy könnyen hisz minden csacsogásnak, mert tudja, hogy az emberi gyarlóság hajlandó a gonoszra és könnyen botlik beszédében.
             
2. Nagy bölcsesség a cselekedetekben, nem hebehurgyálkodni és makacsul a maga tetszéséhez nem ragaszkodni.
             
Az is bölcsesség, el nem hinni akárkinek szavát, sem a hallott és elhitt dolgokat legott más ember fülébe nem röpíteni.
             
Bölcs és lelkismeretes emberrel tarts tanácsot, és inkább náladnál jobbtól iparkodjál tanulni, mint a magad agyának koholmányai után járni.
             
A jámbor élet Isten szerint bölccsé, és sokban látottá-forgottá teszi az embert.
             
Minél alázatosabb valaki magában és Istenhez engedelmesebb, annál bölcsebb és csöndesebb szívű lesz mindenben.

2011. augusztus 22., hétfő

Így miséztek ti... II.

Magyarország, 2010.: Esküvő, misén kívül. A szertartás elején, a köszöntés és a bevezető könyörgés után a menyasszony megáll valahol az egykori áldoztatórács környékén, a papi szék közelében. Nyomtatott papírlapról felolvassa Márai Sándor novelláját, amely a szeretetről szól. Amikor végez, zavartan körülnéz, mire a szertartást végző kegyesrendi atya emelt hangon megszólal: "Ez az Isten igéje." Semmi válasz. A pap így önmagának válaszol: "Istennek legyen hála."

2011. augusztus 21., vasárnap

Beszélgetés Barsi Balázs atyával a Kossuth Rádióban

2011. augusztus 20-án, szombaton A templomépítő címmel beszélgetés hangzott el a Kossuth Rádióban Fr. Barsi Balázs OFM ferences szerzetessel a Boldog John Henry Newman bíboros tiszteletére épült sümegcsehi kápolnáról és sok minden másról. A műsor meghallgatható a Magyar Rádió hangtárában a 16:04-es időpontra kattintva. Három héttel a műsor elhangzása után a felvételt törlik az elérhető műsorok listájáról!!! Érdemes 30 nyugodt percet szánni rá...

Így miséztek ti... I.


Németországi miniátor: Weingarteni Missale. Részlet, 1216 k.
New York, Pierpont Morgan Könyvtár


Magyarország, 2011.: Kántor nincs. A celebráns távirányítóval a kezében misézik, a megfelelő pillanatban megnyomja a gombot, mire megszólal hangfelvételről... az orgona és a kántor. Az olvasmányok elhangzása előtt egy öltönyös, civil úriember gondolatokat közöl a hívekkel, erről-arról. Egyszer az olvasmány előtt, még egyszer a szentlecke előtt. És tartalmasan teszi ezt. A papról és "szentbeszédéről" ez már nem mondható el.

Belgium, 2011.: Szentmise. Elfogy a szentostya. Bemennek az előkészítő helyiségbe és behoznak valamit, amit már nem konszekrálnak. Ezt osztják ki a hívek között.

A pap a szentmise alatt egyszer sem hajt térdet.

2011. augusztus 18., csütörtök

Durva félretájékoztatás egy hatezer példányban megjelenő katolikus havilapban...

A jezsuita Szív újság 2011. július-augusztusi számában több, bennünket közelebbről is érintő írás található. Szoros értelemben kettő, amelyekhez további, a "keresztény könnyűzenéről" szóló cikkek csatlakoznak. 

 
Az első írás Szilvay Gergő Új katolicizmus-régi módra c. cikke, amelyben a szerző igyekszik objektív képet nyújtani olvasóinak, belülről próbálva meg szemlélni tárgyát. Úgy tűnik, ez sikerül is neki: a tradicionalizmus által sarokproblémáknak tekintett dolgokról (az Egyház szekularizációja, klerikusok és világiak közötti különbségek elmosódása, az Oltáriszentség tiszteletének elhomályosulása stb.) lényeges idézeteket hoz Molnár Tamás filozófustól és a nagy Jacques Maritain-től. A feszültségek okait világosan látja, a két tábor (az egyszerűség kedvéért ő is konzervatívoknak és liberálisoknak nevezi őket) álláspontját tárgyilagosan ismerteti, bár a cikk végére kiderül, hogy szíve mélyén talán ő is kicsit konzervatív. Összességében tehát korrekt, minden részében tisztességes írásról van szó, amely nem próbálja egyik vagy másik nézetet az olvasóra erőltetni, mégsem lavírozik a mindenkinek megfelelni akarás relativista vizein.

A második írás Nemeshegyi Péter SJ Új szentmise-régi szentmise c. cikke. Ennek utolsó szavai a következők: "Ágoston szerint az eucharisztia a jóság szakramentuma, az egység jele, a szeretet köteléke. Isten mentsen, Isten mentsen, hogy szeretetlen vitatkozás alakuljon ki körülötte." Jelen sorok íróját éppen a szeretet, és nem a szeretetlenség vezeti, amikor megjegyzéseket fűz Nemeshegyi Péter cikkéhez.

Giotto di Bondone: Caritas.
1306. Capella Scrovegni, Padova.
 Kezdjük mindjárt a szeretet fogalmának értelmezésével. A cikk utolsó előtti bekezdéséből a szerző azon vélekedése tűnik ki, hogy akkor szeretjük protestáns testvéreinket, ha nem állítunk olyasmit, ami az ő hitüket sérti. "...egy lutheránus teológiai tanár, akit Tokióban meghívtunk egy szentmisénkre, kérdésünkre azt válaszolta, hogy ez ellen az újfajta módon celebrált mise ellen semmi kifogása sincs. Ha tudjuk, hogy Luther és társai mennyire dörgedelmeztek az akkori misézés módja ellen, megdöbbentő ez a változás." Már a gyermekeknek szóló katekizmus legelején az áll, hogy "A végett vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk és ez által üdvözüljünk, vagyis a mennyországba jussunk." Ha pedig Istennek kell szolgálnunk, az Isten által kinyilatkoztatott igazságot kell megismernünk és elfogadnunk. Ez az igazság a mi hitünk szerint az, hogy Jézus Krisztus az utolsó vacsorán hatalmat és parancsot adott tanítványainak a kenyér és a bor valóságos átváltoztatására úgy, hogy amikor az apostolutódok és azok megbízottai szájából az átváltoztatás szavai a szentmisében elhangzanak, Jézus Krisztus valóságosan jelenvalóvá lesz, a kenyér és a bor igazán, valóságosan és lényegileg Krisztus testévé és vérévé változik (nem a kenyérben és borban van jelen, ez a lutheri álláspont, hiszen a kenyér és a bor – kivéve a külső jegyeket – megszűnik létezni). Amikor Krisztus szavait, amelyek ma is a szentmise legfontosabb szavai, protestáns testvéreink szimbolikusan értelmezik, a mi hitünk szerint félremagyarázzák azokat, tévednek. Katolikusként tehát nem az a feladatunk, hogy elfedjük az őket sértő részeket, hiszen ezzel éppen az igazságot fedjük el előlük, vagyis hátráltatjuk őket az üdvösségre vezető úton; hanem az a feladatunk, hogy felhívjuk a figyelmüket az igazságra, amely hitünk szerint az üdvösségre vezet minket, Isten boldogító színelátására. Az ágostoni kijelentés nem akkor lesz érvényes, ha különböző hitűekként járunk egymás templomaiba és közösen imádkozunk, hanem csak akkor, ha kitartunk az igazságban és arra másokat is igyekszünk elvezetni. Hiszen kötelességünk felebarátainknak a legnagyobb jót kívánnunk, ez pedig nem más, mint maga Isten, azaz a mennyország elérése. (Gyorsan tegyük hozzá, hogy az említett példa egy a sok tévedés közül, amely a keresztény felekezeteket megtéveszti.)

Pieter Pauwel Rubens:
Az Eucharisztia igazságának győzelme az eretnekség fölött.
1626, Prado, Madrid.
 Tudjuk jól, hogy a Hittani Kongregáció Dominus Iesus kezdetű nyilatkozata miként vélekedik a többi keresztény egyházakról, és természetesen azt is, hogy Egyházunk évszázadok óta tanítja: azok is üdvözülhetnek, akik nem katolikusok, ha teljesítik lelkiismeretük szava alapján Isten parancsait. Nagyon lényegesek azonban Jean Guitton francia katolikus filozófus szavai, aki VI. Pál pápa személyes jó barátja volt és a Szentatya kérésére a II. Vatikáni Zsinaton is felszólalt: "Manapság úgy mondják, hogy (az Egyház) elvesztette identitását. (...) Ez a jelenség ténylegesen elkerülhetetlen amiatt, amit ökumenizmusnak nevezünk. Az egyházak, ahelyett, hogy kölcsönösen és becsületesen elítélnék egymást, most ölelkeznek.
            Nem lehet csodálni, hogy az emberek többé valójában nem látják a különbségeket és továbbállnak. Tudja, én, aki a XX. századot a maga majdnem teljes terjedelmében végigéltem, megmondom, miként változtak meg nagyon gyorsan a dolgok. Gyakran, majdnem mindig, a nem katolikus ember olyas valaki volt, akivel a katolikusok nem házasodtak, akivel csak ritkán beszéltek, s akit sokan idegennek tartottak, úgy, amint a görögök a barbárokat.
            Most ez a valaki testvér, és érthető, ha mindannyian testvérek vagyunk, nem működnek többé a barátságtalanság szelepei. S ebben az esetben azt állítani, hogy mi mindannyian testvérek vagyunk, a leggyakrabban blöff, és valójában senki sem számít testvérnek. Mindenki úgy tesz, mintha ez igaz lenne, noha tudja, hogy nem így van. Azt állítani, hogy mindnyájan testvérek vagyunk, képmutatás. Azt mondani, hogy mindannyiunknak testvérekké kell válni, ez követelmény, s ehhez a kereszténység az alap.
            (...) Az a toleráns, aki tud beszélni a másik emberrel, (noha az nem osztja az ő véleményét), anélkül, hogy ő a másikat elítélné. A tolerancia így mindig a vallási területre visszatéréssel végződik: a másikat soha nem szabad ellenségnek tekinteni, hanem lehetséges barátnak, majdhogynem – de csak majdhogynem! – szövetségesnek."


Távol álljon az Olvasótól, hogy Guittonnak a vallások megkülönböztetése iránti igényét pusztán lélektani szükségességgel magyarázza. A Dominus Iesus-ban világosan áll, hogy Krisztus egyetlen Egyháza a katolikus Egyház. Ezt az éles körvonalat pedig nem szabad elmaszatolni...

Azonban álljunk itt meg, hiszen az eddig tárgyaltak Nemeshegyi Péter cikkének csak kis, mondhatni, mellékes részét képezik. A szerző elköveti azt, amit oly sokan már őelőtte: a római rítus rendkívüli formáját a legkülsőségesebb, ilyenformán – kis túlzással – a leglényegtelenebb tulajdonságairól ítéli meg. Az első egy tudományosnak látszó érv, mely szerint a "tridenti" mise az V. Piusz-féle reform szakembereinek tudatlansága miatt egy több forrásból összeollózott szertartás, amely "olyan volt, mintha egy duzzasztógáttal szabályoztak volna egy hegyi patakot: sikerült elhárítani a vadvizek által okozott károkat, de a völgy romantikus szépsége is eltűnt." Természetesen ebben a kijelentésben sok igazság van, hiszen vessünk egy pillantást a középkori magyar liturgiára, s máris nagy különbségeket fedezhetünk fel a régi rítushoz viszonyítva, ám a szerzőnek akkor volna igaza, ha az 1970. óta használatos miserend, naptár, liturgia helyreállította volna ezt a pár száz éves tévedést. Csakhogy nem tette, sőt...

Sebastiano Ricci:
V. Szent Piusz pápa Aquinói Szent Tamás és Veronai Szent Péter társaságában.
1730-33. Santa Maria del Rosario, Velence.
Aztán a szokásos érv: a régi liturgia "aktív szereplője szinte kizárólag a pap". Ebben is sok az igazság. Úgy látszik, pár évtizeddel ezelőtt nem törődtek az atyák eléggé azzal, hogy a híveket liturgikus oktatásban részesítsék, s így azok ne ásítozva és malmozva, jó esetben rózsafüzéreiket morzsolgatva térdeljék végig a szent szertartásokat. Manapság azokban a körökben, ahol a régi rítust végzik, ez nem így megy. Tessék eljönni és megnézni!

Latin nyelv: ez már nagyon unalmas ellenérv. A magyar Egyház nagy (és a hivatalosak által meg nem értett) liturgiakutatója, Dobszay László fejti ki egy helyen, hogy a "tridenti" mise nem attól "tridenti", hogy latinul van, mint ahogy nem is attól, hogy a pap az oltár felé fordulva misézik. Ezek a rítus felületi, bár nem lényegtelen elemei; a rítus a szövegek, szertartások, mozdulatok összességében áll, nem a nyelvben. A vitatott kézbeáldozás sem kardinális kérdés, persze hitünk szempontjából (és a mai társadalmi, kulturális, vallási helyzetet figyelembe véve) sokatmondó, hogy térdelve vesszük azt magunkhoz azt, akit Istenünknek vallunk...

Adriaen Isenbrant (+1551): Szent Gergely miséje.
Prado, Madrid
Nemeshegyi atya híres, tudós, tekintélyes ember. Éppen ezért nem mindegy, hogy magánvéleményével, amelynek sokan hitelt adnak, milyen irányban befolyásol vagy téveszt meg embereket. A média felelőssége igen nagy, mint tudjuk. Kár lenne, hogy az Egyházban fészkelődő hívek, akik számára a Szentatya felkínálja ezt a lehetőséget, s akik a tapsolós-zajos-hátveregetős-összekapaszkodós misén valahogy nem találják a helyüket, egy ilyen nagy tekintélyű ember elítélő szavaira ne leljék meg azt a lelki otthont, amelyet Egyházunk bizonyíthatóan legalább 1500 esztendeje szán a hívek lelki táplálékául, a mennyei boldogság előízéül...

2011. augusztus 16., kedd

Alsóvárosi búcsú - Szeged, 2011


 2011. augusztus 7-én a szeged-alsóvárosi ferences templomban fr. Barsi Balázs OFM szentmisét mutatott be a római rítus rendkívüli formája szerint. A Szegeden nagy hagyományokkal bíró Havas Boldogasszony búcsú számunkra nagy eseménye ez, hiszen a ferences testvérek jóvoltából immár másodszor lehetett alkalma a szegedi híveknek arra, hogy a sok hívőt vonzó alsóvárosi búcsú szertartás-sorozatának részeként az Egyház hagyományos liturgikus rendje szerinti szentmisén vegyenek részt.

Ahogyan Barsi atya közvetlenül megérkezése után kihirdette, mi, katolikusok, próbálunk kapcsolatot találni mellettünk élő protestáns testvéreinkkel, és ugyanígy kell megpróbálnunk kapcsolatot teremteni saját történelmünkkel, saját hagyományainkkal; ezért végzi az Egyház azt a szertartást, amely évszázadokon keresztül a sajátja volt, és amely Őszentsége XVI. Benedek pápa 2007-ben kiadott motu proprioja jóvoltából újra szabadon az egész Egyház közös kincsévé válhat.


Nem lehet említés nélkül hagyni azt, ahogyan Balázs atya közvetlenül megérkezése után megállt a hívek előtt és a fenti gondolatokat elmondta. Éppen úgy tette ezt, mint Szent Ferenc vagy Szent Antal annak idején. Egyszerűen megállt az emberek között, csuhában, az út porától meggyötörve, és szólt. Nem várt külön fogadóbizottságot, vörös szőnyeget, még csak a mikrofon közelében sem körülményeskedett. A fél évszázados templom építőmesterei által megtervezett, jótállási jegy nélkül máig is kitűnően működő "hangtechnika" segítségével a hívek minden bizonnyal kitűnően hallották őt, ezt bizonyítja az is, hogy amikor a kórusban elhelyezkedő üres stallumok elfoglalására invitálta az embereket, azonnal hömpölyögni kezdett a tömeg, hogy Krisztus áldozatához testileg is közelebb legyen.


 
A szentmise Jézus Krisztus keresztáldozatának vértelen jelenvalóvá tétele; Krisztus áldozata a kereszten és a szentmise-áldozat egy és ugyanazon áldozat. Mégis azt kell mondanunk, hogy ez a szentmise szép volt.

Egyfelől minden hívő édesanyja, a Boldogságos Szűz tiszteletére mutattuk be ezt a szentmisét, akinek tisztelete mindannyiunk lelkébe örömet áraszt. Jól megadja az öröm alaphangját Sedulius Introitus-szövege ("Szent Anya, üdvözlégy! Te szülted a Királyt, ki földet-eget tart századokon át birodalmas erővel"), hiszen hitünk egyik legnagyobb titka és keresztény életünk egyik sarokköve Isten Fiának világra születése. (Mennyire nagy áldás a magyar Egyháznak, hogy a szentmise latin nyelvű énekszövegeit saját anyanyelvünkön is énekelhetjük! Imádkozzunk azokért a szakemberekért, akik ezeknek a szövegeknek a fordításán és méltó dallamra ültetésén fáradoztak Isten nagyobb dicsőségére és a hívek lelki javára...)


 Másfelől a régi liturgiának megvan az a sajátossága –amit oly nagyon szeretünk benne–, hogy csendes, mély, elmélyülésre alkalmat adó, imádságos lelkületű. Ugyanez már nem mondható el az 1970. óta végzett formáról, amelynek már első pillanataiban a pap köszönt(het)i az egybegyűlteket, ezzel zökkentve ki őket az alig sarjadó misztériumos légkörből, s ez sajnos a legtöbb esetben sikerül is... Itt nincsenek fölösleges megjegyzések, magyarázatok, mozdulatok, itt egyedül a Mindenható Isten imádása van.


 Harmadfelől bizonyára nem véletlenül érlelődött ki a liturgiának éppen ez a szerkezete az évszázadok folyamán. Mintha a szertartás fokozatosan, az emberi lélek dramatikus igényeihez alkalmazkodva vezetne mind beljebb és beljebb a hit legmélyebb titkaiba; ez pedig könnyen magával ragadja a hívő lelket: a jelenlévő úgy érzi, hogy itt és most a legjobb helyen van, ahonnan nem is kívánkozik el. Hiszen "jobb a te házadban egy nap, mint ezer máshol" (Zsolt 83, 10) Olyan a liturgia és benne a gregorián ének, mint egy spirál, mint egy jótékony örvény, amely lépcsőzetesen von magába, fájdalommentesen és könnyedén, hogy aztán soha többé ne engedjen el...


 Aztán a szentbeszéd... Igen, ez a beszéd valóban szent volt, nem csupán elmélkedés, nem csupán a gondolatok megosztása, hanem homília, evangélium-magyarázat. Szűz Mária miséjének evangéliuma: "Az időben: Jézus a sereghez szólván, fölemelé szavát egy asszony a seregből, mondá neki: Boldog a méh, mely téged hordozott és az emlők, melyeket szoptál. Ő pedig mondá: Sőt inkább boldogok, kik az Isten igéjét hallgatják és megőrzik azt." (Lk 11, 27-28)


Balázs atya mondanivalójának lényege: mint Isten teremtményei, mint Isten gyermekei egy közösségbe tartozunk, és ez a közösség Máriát, Isten anyját is magába foglalja. Számunkra ez a legnagyobb dolog: Isten gyermeke, Jézus Krisztus testvére lenni. Mária számára a legnagyobb dolog: Istent a világra szülni. S bár boldog Mária, mint istenszülő, mennyivel inkább boldogabbak Isten gyermekei, akik teljesítik Atyjuk akaratát...



A templom pedig tele volt. Ahogy éppen Balázs atya írja valahol, az emberek szeretik, ha a pap Istenről beszél nekik. Nem politikáról, pénzről, TV-műsorokról, hanem egyedül Istenről! Milyen igaz: az emberek nem azért jöttek el ezen a vasárnapon, mert Balázs atya híres ember. Ez legfeljebb másodlagos dolog. Azért jöttek el, mert Balázs atya Istenről beszélt nekünk, jól ismert modorában, magával ragadóan, mély meggyőződéssel. Mennyire hiányzik ez a beszédmód ma templomainkból!


És még valami: bizony, a térdelve áldozásnak megvan a maga varázsa, hiszen kijár ez az Istennek, aki saját testét adja nekünk az örök élet eledeléül, nem? Ezt a csodát pedig nem szabad elrejteni a hívek elől, mert bármennyire is modern lett az Egyház, azért mi, emberek nem vagyunk Krisztussal egyenrangúak. Ő valóban leereszkedett hozzánk, de mi nem emelkedtünk fel őhozzá, csupán próbálkozunk, s ha sikerül, mindez az ő ingyenes kegyelmének köszönhető... Térdeljünk le bátran, s ne szégyelljük, hogy kicsik vagyunk. Krisztus sem szégyellte ezt a szolgai alakot magára ölteni. A térdelés bizonyos értelemben a világ rendjéhez tartozik, melynek során a szolga, a teremtmény, az Isten irgalmára folytonosan rászoruló ember kifejezi valóságos viszonyát Teremtőjével szemben. Hacsak le nem esik a karikagyűrű az ujjáról...


Hála legyen Istennek ezért a nagyszerű lelki táplálékért! Köszönet a ferences testvéreknek, elsősorban Varga Kamill OFM plébános atyának, hogy befogadott bennünket ezen a szép ünnepen, és lehetőséget ad hétről hétre, hogy a régi liturgiához ragaszkodó hívek szentmisén vehessenek részt a Havas Boldogasszony templomban! Köszönet Surinás Istvánnak, a templom kántorának, hogy ez alkalommal kis énekkarát méltó módon állította a régi liturgia szolgálatába.

  
Glória Patri, et Fílio, et Spirítui Sancto, sicut erat in princípio, et nunc, et semper et in saécula saeculórum. Amen.

2011. augusztus 10., szerda

Latintábor 2011 (Perbete, Felvidék)




Az Úr 2011. esztendejében a Szent Mihály Laikus Káptalan (CLSMA) hagyományos latintáborát  Balogh Károly atya jóvoltából a felvidéki Perbete plébániáján tarthattuk meg július 25–31. között, a hónap utolsó teljes hetében.

Mivel a káptalan célja a hagyományos római liturgia életben tartása és megőrzése, a zsolozsma nyilvános istentiszteletként való imádkozása és a hiteles, az Egyház hagyományainak szellemében fogant liturgia végzése, nyilvánvaló, hogy ennek gyakorlása közben az imádkozó gyakran találkozik latin nyelvű szövegekkel. Ezek megértését segíti a tábor évről évre, a nyelvi szempontot túlhaladva liturgikus, lelkiségi és történeti kontextust is figyelembe véve.

A tábor a szokásos napirend szerint zajlott: napjainkat az Egyház zsolozsmájának énekelt hórái tagolták: laudes (reggel), sexta (délben), vesperás (este), kompletórium (lefekvés előtt), melyeket a Diurnale Paulinum c. kiadványból végeztünk. Ez tartalmazza a középkori pálos zsolozsma nappali hóráinak anyagát. A pálos zsolozsma megbízható forrása a középkori magyar liturgiának, mivel a pálos rend (magyar alapítású rend révén) a helyi liturgia legjellegzetesebb változatát, az esztergomi rítust használta a XVII. századig.


 Délelőtt és délután stúdiumot tartottunk, mindkettőt kiváló oktatók segítségével: a kezdők csoportját Rihmer Zoltán latin filológus, jogtörténész, nyelvész irányítgatta a latin nyelvtannal való megismerkedés rögös útjain; a haladók csoportját Földváry Miklós István, az ELTE Bölcsészettudományi Karának és a Zeneakadémia Egyházzene Tanszékének oktatója, nyelvész és liturgiatörténész vezette.

A perbetei napi rendszerességű énekes- ill. oltárszolgálat mellett szerdán, Szent Pantaleon emléknapján lehetőségünk volt a Komárom-Északvárosi Szent András Templomban ünnepélyes szentmise bemutatására ill. az azon való részvételre. Ezt követően vendégül láttak bennünket a plébánián. Köszönjük a lehetőséget Elek László plébános úrnak!

Vendéglátónk templomában, a perbetei Szentháromság templomban szerdán reggel teljes ünnepélyességgel Requiem-misét énekeltünk elhunyt Habsburg Ottóért, az utolsó magyar trónörökösért, Boldog IV. Károly apostoli magyar király legidősebb fiáért.


Pénteken, Szent Márta emléknapján Galántán, a Szent István király templomban vettünk részt énekes szentmisén, amelyet követően a CLSMA társaskáptalanja, a Keresztelő Szent János Laikus Káptalan (CLSIB) tagjai fejedelmi vacsorával kínáltak minket, majd a plébánián jóízű beszélgetés és falatozás mellett ismerkedtünk, beszélgettünk. Házigazdánk, Józsa Attila atya, galántai esperes-plébános, a pozsonyi Comenius Tudományegyetem Szent Cirill és Metód Hittudományi Karának liturgika-tanára a hallgatók kérésére és az érdeklődők nagy száma miatt szeptembertől szemináriumot indít a régi rítusról.


Külön öröm, hogy a Perbetén, Komáromban és Galántán bemutatott szentmiséken a tábor kis lakói, a káptalani tagok kiskorú gyermekei énekes szolgálatot láttak el. Mennyire gazdag az Egyház, amely magában foglalja a mennybéli megdicsőült egyházat, a tisztítóhelyen várakozó szenvedő egyházat és a földön harcoló küzdő egyházat! Jézus Krisztus végtelen értékű keresztáldozata válik jelenvalóvá a szentmisében, és a tudatlan gyermekek énekes szolgálata egyáltalán nem méltatlan ehhez a felfoghatatlan titokhoz. Hiszen éppen "ilyeneké a mennyek országa"...


 A programban szereplő stúdiumokon kívül módunk volt meghallgatni Rihmer Zoltán vetítéssel egybekötött előadását egy neves spanyol zenekar több CD-t tartalmazó, tudományosnak kikiáltott kiadványáról, amelyben egy, a kutatások szerint állítólag VI. Sándor pápa beiktatásán elhangzott zeneműről derültek ki izgalmas dolgok, többek között az, hogy a korabeli szöveg XXI. századi átírója nem túl jó latinból...

Örömmel vettünk részt Kovács Ervin Gellért OPraem atya előadásán, amelyben ismertetett egy általa nemrég lefordított tanulmányt a római rítus két formája közötti hasonlóságokról és különbségekről. Sajnos az összehasonlításnak korántsem értünk a végére...

A tábor résztvevői vegyes érzelmekkel élték meg Gárdos Péter Tréfa c. filmjének  amúgy közös felkiáltással megszavazott esti vetítését. A film a XX. század elején, egy szerzetesek által vezetett kollégiumban játszódik, és a nevelési módszerek különbözőségéről ill. az egyes nevelők jelleméről ad rendkívül sarkított képet. Alapja Kosztolányi Dezső azonos című novellája. (Itt tesszük hozzá, hogy a film 2009-ben a Magyar Filmszemlén elnyerte a legjobb rendezésért járó díjat. A fényképezése pedig gyönyörű...)

Érdekes volt, ahogyan az egyik szabad délutánon egy kis projektor segítségével az interneten elérhető, a római rítus rendkívüli formájával kapcsolatos videofelvételekre vadásztunk. Különösen az oltárszolgálatot ellátók számára volt tanulságos látni, hogy  különböző helyeken hogyan végzik azt. Igen szép az az 1941-ben készült felvétel, amely Chicagoban készült a húsvéti nagymisén, és amelyhez Isten Szolgája, Fulton Sheen érsek fűz magyarázatokat. Kora híres rádiós és televíziós személyisége sokat tett a katolikus hit terjesztéséért. Boldoggá avatási eljárása 2002-ben indult el.

Felvidéki vendéglátóink igazán kitettek magukért. Perbete plébánosa, Balogh Károly atya a plébánia épületét teljes egészében rendelkezésünkre bocsátotta konyhástól, fürdőszobástól, átrendezte az egyes szobákat a mi kényelmünk szolgálatába állítva azokat, sikerrel. Eltűrte, hogy 22–30 felnőtt és 7–12 kisgyerek borítsa fel az amúgy csendesnek látszó vidéki plébánia nyugalmát. Mindezeken túl stabil lelki hátteret biztosított, tanított és támogatott bennünket. Ha valakire lehet azt mondani, hogy az Egyház ügyeiben elkötelezett pap, Balogh Károly atyára mindenképpen. Mindent összevetve az egyik káptalani tag pontatlanul idézett szavait említhetjük: "Károly atya örökre beírta magát a szívünkbe". Nincs mese, ez a helyzet.


Károly atya hívei elláttak bennünket kertjük termésével: paradicsomban, paprikában nem volt hiány; a plébánia udvarán fosztogatható szilvafák pedig folytonos testi táplálékot jelentettek felnőttnek-gyermeknek egyaránt. Hogy milyen élmény volt a plébánia tőszomszédságában lakó egyházközségi tagok pár hetes kisnyulait látogatni, arról inkább a gyermeksereget kellene megkérdezni...

Bármilyen furcsa, a káptalani tagoknak leginkább ilyen alkalmakkor van arra lehetősége, hogy beszélgessenek egymással. Az esti közös vacsorák, borozgatások alkalmával nagyon komoly témák merültek fel, jól esik ilyenkor a nagy közösség dolgait megvitatni, a közös érdeklődésre számot tartó dolgokról elmélkedni.

A táborban időnként a vendégek vendégei voltak a galántai Keresztelő Szent János Laikus Káptalan tagjai családostól az előadások, a szentmisék és a zsolozsmahórák alatt, ebből adódik a fent említett ingadozó felnőtt- és gyermek-létszám.


 Hála legyen Istennek a Felvidéken eltöltött szép napokért, köszönet a szervezőknek a tartalmas programokért. A nagy érdeklődésre való tekintettel valószínű, hogy jövőre egy egész kollégiumnyi épületet kell majd kibérelnünk, hogy mindenki elférjen. A tárgyalások már elkezdődtek...

2011. augusztus 5., péntek

A régi liturgia mozdulatlanságban tartotta a híveket?

A Szent György-kódex mestere: Missale. A kánon első lapja.
1320 k. New York, Pierpont Morgan Könyvtár

































































Az Új Ember hetilap 2011. július 31-i számában Örsy László SJ a következőket nyilatkozta:
 "A II. vatikáni zsinat a régi hagyományt kutatva olyan mély belátásokra jutott, amelyek elfogadása nem megy egyik pillanatról a másikra. Ha egy kisebb, sebes sodrású folyó egy hatalmas, nyugodt méltósággal haladó folyamba ömlik, elkerülhetetlenül örvények keletkeznek. A kisebb friss vizet, új életet, új halakat hoz, és megtermékenyíti a nagyobbat - de közben meg is zavarja annak nyugalmát. Mi a két folyó e találkozási pontjában élünk.
 A zsinat előtti liturgia visszaállítása jól tükrözi a helyzetet. A zsinat soha nem ajánlott kétféle liturgiát! Ami volt, abba akart új életet önteni régi forrásokból. Nem elsősorban a nyelven és azon van a hangsúly, hogy a pap merre néz, hanem a hívek részvételéről. A korábbi liturgia a híveket mozdulatlanságban és szótlanságban tartotta, míg a zsinat után aktív részvételüket kéri szavakkal, énekekkel, mozdulatokkal. Ez kétféle egyházképről tanúskodik, amely a liturgián túl is érezteti hatását. Az egyik passzív befogadás, a másik cselekvés. A II. vatikáni zsinat azt tűzte ki célul, hogy minden hívő aktív legyen a maga körében, ne csak várja felülről a rendelkezéseket. Azt szorgalmazta, hogy az egyház minden tagja élettel teljen meg. A zsinaton papok és hívek nagyobb egységének víziója fogalmazódott meg, amelynek beteljesítésétől még messze vagyunk."
Egyik olvasat szerint tehát az új liturgia az a friss víz, amely a posványos régi liturgiát megtermékenyíti. A másik olvasatban most azért állították vissza a régi liturgiát, mert az újtól várt megtermékenyítés mégsem jött létre; hátha a régi fogja mégiscsak megtermékenyíteni az újat. Hogy a nyilatkozó itt pontosan mire gondol, nem világos. Lássuk azonban állításonként:

1. "Ami volt, abba akart új életet önteni régi forrásokból." Ez ugyan igaz, de sikerült-e valójában? A szentmise és a zsolozsma szövegeit nagyrészt átírták, átköltötték, a zsolozsmából eltűntek a régi, veretes, teológiai és költői kincseket rejtő szövegek (himnuszok, antifónák, könyörgések), helyükre megkérdőjelezhető, a régiek értékétől messze elmaradó alkotmányok (tákolmányok) kerültek. A ceremóniák (a liturgia egyes cselekményeinek szertartásai) végtelenül leegyszerűsödtek, lásd a virágvasárnapra ajánlott körmeneti formákat, a nagyhét szertartásait, a gyertyaszentelő körmenetet, a lelkipásztori szempontból állandóan ajánlott egyszerűsítéseket, amelyeknek köszönhetően éppen a tartalom vész el stb. A régi források elenyésző mértékben kerültek beépítésre. Bár a zsinat szándéka ez volt, megvalósulás nem követte. Ezeket a sorokat pedig nem mint a pápa és a II. vatikáni zsinat gyűlöletétől elvakult tradicionalista írom (léteznek ilyenek is), hanem mint a liturgiában naponként részt vevő katolikus hívő, akit mélyen felháborít az is, ha az új liturgiát veszik félvállra, és az is, ami a katolikus hittel napjainkban történik. Itt nem a zsinat szidalmazásáról van szó, hanem annak a ténynek a felismeréséről, hogy pl. egy Szent Ambrus által írt himnusz minden tekinteteben sokkal különb, mint egy 20. század közepén élt szerző tollából született vers (aki példákat akar látni, üsse fel az Imaórák Liturgiája címet viselő kötetek valamelyikét).

2. "Nem elsősorban a nyelven és azon van a hangsúly, hogy a pap merre néz, hanem a hívek részvételéről." (Az apró fogalmazási bakitól tekintsünk el.)
a) Ami a népnyelvet illeti, Szent Cirill és Metód óta az orthodox egyházban minden probléma nélkül használják azt, csaknem 1100 esztendeje; tegyük hozzá, hogy nagyon gondos, pontos, az eredeti tartalmat hűen követő fordítások segítségével. Ilyen módon ott nem fordulhat elő az, ami nálunk igen, hogy a szentmise leglényegesebb mondatait pontatlanul fordítják le (pro multis - pro omnibus). Egy zsinat előtti liturgika-könyv szerint az ilyen krisztusi származású szöveg hibás elmondása érvénytelenné teszi a szertartást. Vagy megváltozott volna a katolikus tanítás?

Egyszóval a pontatlanul "tridenti"-nek nevezett forma még "tridenti" maradna attól, hogy az egészet magyarul végzik, mint ahogyan Aranyszájú Szent János liturgiája is önmaga maradt a használt nyelvtől függetlenül.

b) A versus populum ill. versus orientem misézési iránnyal kapcsolatban magyarul igen jó összefoglalás jelent meg 2006-ban az Ecclesia Kiadó gondozásában, Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva című könyve, ezt érdemes elolvasni. Beszerezhető a Magyar Egyházzenei Társaság honlapján keresztül. A magunk részéről ennyit: nagy különbséget érzünk aközött, hogy a pap a hívek felé fordulva elnököl (sok esetben viccel, poénkodik, megjegyzéseket tesz, társadalmi életet él stb.) az oltárasztalnál, ill. aközött, hogy kelet felé fordulva, a hívekkel egy irányban imádja Krisztust és alter Christus-ként mutatja be újra és újra az Ő szent áldozatát. Sokatmondó az is, hogy az új liturgia a pap személyének nagy jelentőséget tulajdonít, míg a régi már a beöltözési imádságok alatt "eltünteti" a pap személyét, aki az oltárhoz már nem mint ő maga lép oda, hanem mint Krisztus.

c) X. Szent Piusz pápa Inter sollicitudines kezdetű motu proprioja világosan beszél a nép részvételéről. Ebből egyáltalán nem bizonyítható az, ami az interjúban elhangzik, sőt, ellenkezőleg, az egyházzene tekintetében a  Szentatya éppen arról ír, hogy a hívek ne más énekeket énekeljenek a misén, hanem éppen azt, amit a misén kell. Ehhez képest a Szent Vagy, Uram népénektár használatára a Katolikus Püspöki Kar annak idején Rómából kért és kapott engedély, így azt liturgikus könyvként használják még ma is, a liturgia saját szövegei helyett csak nagy jóindulattal odaillőnek, cantus aptus-nak nevezhető énekeket énekelnek (és propagálnak), miközben a világon egyedülálló módon éppen Magyarországon vannak olyan szakemberek, akik gyakorlatilag az egész évi mise-propriumot elérhetővé tették magyar nyelven, hiteles gregorián dallamokon. Ha van hely, ahol akár már holnaptól be lehetne vezetni hivatalos egyházi rendelkezésekkel azt, amit X. Szent Piusz 1903-ban óhajtott, Magyarország az. Az Erdélyi Egyházmegyében, Gyulafehérváron volt erre vonatkozó alázat, szándék és tetterő.

3. "A korábbi liturgia a híveket mozdulatlanságban és szótlanságban tartotta, míg a zsinat után aktív részvételüket kéri szavakkal, énekekkel, mozdulatokkal." Nos, ezt nehéz szó nélkül megállni...
a) Nézzünk egy nagy zsolozsmahórát, a vesperást a régi rítusban: az elejétől állunk, Deus in adiutorium-ra keresztet vetünk, a zsoltár antifónája és az első félvers után leülünk, Gloria Patri-ra derékból mélyen meghajolunk (ezt lehet ülve ill. a zsoltár utolsó félverse előtt felállva is). A responzóriumban és a himnuszban a kis doxológiára megint meghajolunk, a Magnificat első szavaira keresztet vetünk, hasonlóképpen a Benedicamusra is, hacsak nincs áldás. A mai gyakorlat ezekből csak a keresztvetéseket tartotta meg, a Szentháromság említésekor állnak, mint a cövek.

Aztán: a régi gyakorlat szerint a Credo "megtestesült a Szentlélek erejéből..." szavaira le kellett térdelni a megtestesülés titka miatt (minden misén, nem csupán évente kétszer!). Mára a meghajlás maradt. Kedves Olvasó, nézz végig a templomon, amelybe jársz, és örülj, ha nálatok mindenki mélyen meghajol az említett szavakra. Nálunk senki. Az évi két alkalom pedig annyira ritka, hogy akkor is legtöbbször elmarad a térdelés. Az Úrangyalával ugyanez a helyzet, a harmadik verzikulusnál régen letérdeltek ("És az Ige testté lőn") hasonló okból. Ma meg sem hajolnak, pedig ez az előírás.

A szentmisében: a régi rítusban vasár- és ünnepnap volt Asperges, melynek során a híveket szenteltvízzel hintették meg, ekkor keresztet kell vetni. A szertartás tele van főhajtásokkal, térdelésekkel, mellveréssel (a Confiteor alatt háromszor, nem egyszer!). Én nem mondanám erre, hogy mozdulatlanságban tartja akár a papot, akár a híveket. Az énekekről már röviden írtunk. Most itt volna a nagy alkalom, hogy bekapcsolják a híveket az igazi liturgiába, mégsem teszik meg, sőt, aki ezt megkísérli, azt mindenféle mondvacsinált okkal akadályozzák. Ezek közül a legnépszerűbb: "A hívek nem ismerik ezeket az énekeket."

b) A szótlansággal hasonló a helyzet: a régi liturgia sok helyen igényli a hívek részvételét, válaszait stb., meg kell azonban jegyeznünk, hogy az olvasott mise valóban nem sok teret enged az eképpen értelmezett  aktivitásnak. Ámbár talán éppen XVI. Benedek pápa jegyzi meg valahol, hogy rosszul értelmezett az az aktivitás, amely szerint állandóan tenni kell valamit. A befogadó aktivitás, a hallgatás, odafigyelés, valaminek a magunkévá tétele, átelmélkedése ugyanolyan, látszólag semmittevő, valójában nagyon is tevékeny részvételt eredményez.