2018. szeptember 10., hétfő

Az Eucharisztia áldoztatórács előtti vételének mélyebb értelme

Visszatérőben az áldoztatórács használata


Az alábbiakban Susanna Spencer május 5-én a National Catholic Register oldalon megjelent írását közöljük.



Az évek során számos teológiai magyarázatot hallottam arról, mi az áldoztatórács célja. A legfőbb magyarázat szerint abból az időből maradt fenn, amikor egy rács különítette el a szentélyt és a szentmisét bemutató papot a templom főhajójában helyet foglaló hívektől. A pap az emberek nevében mutatja be a misét, közvetítő szerepet töltve be az ég és a föld között. Amikor szentáldozáshoz járulunk a szentély határát jelző áldoztatórácsnál, a pap lehozza hozzánk az eget a földre, és ez egy csodálatos, alázatos tapasztalat, amikor letérdelünk és várakozunk, hogy magunkhoz vehessük Urunkat.

Nemrég egy másik teológiai magyarázatra bukkantam arról, miért az áldoztatórácsnál vesszük magunkhoz a szentostyát, miközben az Új Szent József Baltimore-i Katekizmust tanulmányoztam kislányommal. Egy hétig motoszkált a fejemben. A szentáldozásról szóló 28. leckénél tartottunk, amely közvetlenül követi a szentmiseáldozatról szóló leckét, amikor megálltam ennél a mondatnál: „A szentáldozásnál, amikor az eucharisztikus asztalhoz (az áldoztatórácshoz) járulunk, az Urunk jön el hozzánk”. Én azelőtt az eucharisztikus asztallal mindig a főoltárt azonosítottam, ahol a pap jelenvalóvá teszi Krisztus áldozatát. Soha nem merült fel bennem, hogy az áldoztatórács több, mint valami, ami elválaszt a szentélytől, és hogy valójában az az oltár meghosszabbítása – a hívek oltára. Ez az a hely, ahová elhozzuk saját áldozatainkat, miközben várakozunk, hogy szeretetközösségben egyesüljünk Urunkkal és egymással, az Egyházzal.

Az oltár az áldozat helye az egyházban, és mint keresztények, arra kaptunk meghívást, hogy résztvegyünk ebben az áldozatban.
Amikor a saját felajánlásainkat Isten elé visszük a szentmisén, azokat a kereszten szenvedő Krisztus elé visszük.

A trentói (trienti) zsinat a következőket tanítja:
Ebben az isteni áldozatban, amelyet a misében ünnepelünk, ugyanaz a Krisztus, aki egyszer feláldozta magát véres módon a Kereszt oltárán, jelen van és vértelenül áldozza fel magát. [...] Az áldozat egy és ugyanaz; ugyanaz áldozza fel most magát a papok szolgálata révén, aki akkor feláldozta magát a Kereszten; egyedül a felajánlás módja különbözik. (DS 1743, Trentói zsinat, 22. ülés, 2. fejezet)
Krisztus a pap által áldozza fel magát és mi vagyunk áldozatának a tanúi, amikor jelen vagyunk a szentmiseáldozaton. És Krisztus azt kívánja, hogy közelebb menjünk hozzá és aktívan vegyünk részt a szentmiseáldozatban, ajánljuk fel engesztelő cselekedeteinket, napi küzdelmeinket, és másokért mondott imáinkat. Elmondhatjuk imánkat a felajánláskor és az eucharisztikus ima idején, de akkor is, amikor szentáldozáshoz járulunk. Tehát az, hogy az áldoztatórácshoz megyünk és magunkhoz vesszük Urunk feláldozott Testét a nép oltáránál, a megfelelő és csodálatos beteljesítése a saját, egyéni felajánlásainknak, egyesítve őket Krisztuséval a kereszten.
A trentói zsinat azt tanítja, hogy Krisztus magára veszi felajánlásainkat és bűnbánatunkat, cserébe irgalmat és kegyelmet ad:
Tehát a szent zsinat azt tanítja, hogy ez az áldozat valóban engesztelő, annyira, hogy ha őszinte szívvel és igaz hittel, félelemmel és tisztelettel, bánattal és bűnbánattal közeledünk Istenhez, akkor ezáltal „irgalmasságot kaphatunk és kegyelmet találhatunk”, amikor „segítségre szorulunk”.[Zsid 4,16] (DS 1743, Trentói zsinat, 22. ülés, 2. fejezet)
Minél nagyobb tisztelettel közeledünk Jézus jelenlétéhez az Oltáriszentségben, minél teljesebben veszünk részt az oltár meghosszabbítása előtt a térdeplés külső gesztusa és a saját magunk felajánlásának belső cselekedetében, annál nagyobb kegyelmekben lesz részünk.
De ez nem minden. A kolosszeieknek írt levélben Szent Pál így szól a saját áldozatvállalásairól:
Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára. (Kol 1,24)
A szentmiseáldozatban való részvételünk, saját felajánlásaink fontosak a keresztény felebarátaink üdvözülése szempontjából. Arra kaptunk meghívást, hogy egyesítsük szenvedésünket Krisztuséval, hogy kiegészítsük áldozatát. Az áldoztatórács ennek a felajánlásnak a csodálatos jelképe. Van egy barátom, aki, ha olyan templomba tér be, ahol van áldoztatórács, mindig odamegy és megcsókolja. A nép oltáránál teszi meg felajánlását.

Visszatérőben van az áldoztatórács használata.
 A papok visszahelyezik azokat, amelyeket előzőleg eltávolítottak, plébániák még mindig használják bizonyos miséken az érintetlenül maradtakat, egyes templomokban pedig soha sem is szűntek meg alkalmazni őket. Az áldoztatórács célja valójában az, hogy kiszélesítse az áldozati oltárt, hogy ott a világi hívek letérdeljenek és beteljesítsék áldozatukat. Nem részesülhetünk a szentáldozásban a főoltárnál, mint a papok, de magunkhoz vehetjük a szentostyát a nép oltáránál, az áldoztatórácsnál. Segít, hogy emlékezzünk rá: a mise áldozat, Krisztus egykori áldozata jelen van minden egyes szentmisében. Az áldoztatórács emlékeztet, hogy egyesíthetjük minden szenvedésünket, örömünket és áldozatunkat Krisztussal az Egyház és az egész világ javára. És ha az áldoztatórács a mi oltárunk, talán kérhetnénk is, hogy helyezzék vissza.
Nagyot tévednénk tehát, ha elválasztanánk az olyan ájtatossági cselekedeteinket, mint a szentáldozásunk és szentségimádásunk az áldozati cselekvéstől; szoktassuk hozzá magunkat ahhoz, hogy ezt az összefüggést valóban mindig szem előtt tartjuk, együttműködve a pappal a szentmisén, és figyelembe véve Urunk, mint az üdvözítő Áldozat jelenlétét a tabernákulumban. (Dom Gaspar Lefebvre, O.S.B., Szent András Napi Misekönyv, liturgikus ájtatosságok)


Írta:
Katolikus Válasz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése