Európa megmentői voltak

Írta: Gedai István

Két évvel ezelőtt kellett és illett volna emlékeznünk két, bár nem kerek – 630., illetve 560. – évfordulóra: 1386-ra és 1456-ra. 1386. június 4-én az olaszországi Capestranóban született Kapisztrán Szent Jánosra és az 1456-os nándorfehérvári diadalra, illetve annak hősére, Hunyadi Jánosra kell így most emlékeznünk.

Kapisztrán János bírói és közigazgatási tevékenysége után 1416-ban belépett a ferences rendbe, és vándorprédikátorként járt Burgundiában, Flandriában, majd Közép-Európában. Műveltsége, széles látóköre ismertette fel vele, hogy „Európát és kereszténységét csak Magyarország tudja megvédeni, megmenteni” (Magyar Katolikus Lexikon). 1455-ben Magyarországra jött, és itt kapta meg III. Callistus pápa (1455–1458) megbízását a török elleni háború meghirdetésére, szervezésére. A pápa – könyörgésként – ekkor rendelte el a déli harangszót.

A török seregek 1389-ben a szerbeket legyőző rigómezei csata után érték el Magyarország déli határát, és ettől kezdve állandósult a háború. II. Mehmed szultán (1451–1481) 1456-ban Európát meghódítandó, hatalmas seregével július 4-én megkezdte Nándorfehérvár ostromát. Hunyadi János zseniális hadvezetése, Kapisztrán János mágikus erejű lelkesítése július 22-én Európát és kereszténységünket megmentő győzelemre vitte a magyar keresztes sereget.

A két hős, Hunyadi János és Kapisztrán János, mondhatnánk, teljesítette isteni és történelmi küldetését; a győzelem évében Hunyadi János augusztus 11-én, Kapisztrán János október 23-án meghalt. Ám kettejük és az általuk vezérelt győzelmes magyar sereg örökre beírta nevét Európa és a keresztény világ történelmébe. Amelyet Európa – úgy tűnik – mára elfelejtett, vagy tudatosan elhallgat.

Látván a két éleslátású, Európát, az európai kereszténységet és kultúrát védő és megmentő hőst, valamint napjaink egyes „politikusainak” tevékenységét, két kérdés merül fel bennünk:

– Lehetséges, hogy keresztény magyar nemzeti értékrendünkkel szemben álló politikusok tervei szerint majd az iskolai tankönyvekben Hunyadi Jánost és Kapisztrán Jánost, valamint a későbbi Zrínyi Miklóst, Dobó Istvánt és társaikat idegengyűlölő, rasszista, kirekesztő stb. emberekként fogják értékelni, akiknek tevékenysége európai ember számára elfogadhatatlan?

– Ki a „tévedhetetlen pápa”? A XV. századi III. Callistus, vagy napjaink Ferenc pápája?

És még egy megjegyzés: a XV. századi hősök idejében egyetlen magyar sem követelte határaink kinyitását a hódító iszlám előtt.

Forrás: www.demokrata.hu

MA 50 ÉVE HUNYT EL A KAPUCINUS KISEBB TESTVÉREK RENDJÉNEK LEGISMERTEBB TAGJA, PIETRELCINAI SZENT PIO.

1916 márciusában, miközben az a félelem gyötörte Pio atyát, hogy megbántja Istent, így írt Benedetto atyának, aki tartomány főnöke és lelki vezetője is volt: „Mi történt velem? Bárhova fordulok, tüskékbe esem, amik megsebeznek. Egyetlen egy barátom marad: a halál. Nappal hívom és éjjel is hívom.” (Epist I., 767).

Pio atya életében meg kell különböztessünk két időszakot, ami a halálvágyat illeti, amelyek közti választóvonalat a stigmatizáció jelenti, amely 1918. szeptember 20-án történt.
Ezelőtt az időpont előtt, Pio atya halálvágyának oka a bűn elkövetésének félelme, azért, hogy egyesülhessen a hőn szeretett Urával, a vágy miatt, hogy láthassa az Igét, „Isten dicsőségének ragyogását és az Isten lényegének tökéletes megjelenését” (Epist I., 472).

A fent említett időpont után viszont, Pio atya azon túl hogy meg kívánt halni, ugyanakkor hőn vágyva szeretett volna élni is, hogy felebarátaiért élhessen, dolgozhasson és szenvedhessen. E két vágytól gyötörve, úgy érezte magát, mint Szent Pál apostol, aki képtelen volt és nem is tudott választani. 1920. október 8-án Benedetto atyának, lelki vezetőjének, azt írta: „Ó Istenem! milyen tüske döfődött a szívembe! Két erő, amelyek külsőleg ellentétes irányúnak tűnnek, az, hogy éljek abból az okból, hogy a száműzetésben társaim javát szolgáljam, és az, hogy meghalljak és egyesüljek Jegyesemmel, az utóbbi időben érzem óriásira megnagyobbodni a lelkem csúcsában (alta punta dello spirito).

Széttépik a lelkemet és elveszik békémet.” (Epist I, 1181). Pio atya ötven évig élt ebben az állapotban: 1918. szeptember 20-tól 1968. szeptember 23-ig, amikor végre a baráti halál, akit hosszasan hívott, elérkezett, és az éjszaka mélyén, átkarolta.

Pio atya halálának jellemzői:
1. Pio atya az éjszaka közepén hunyt el;
2. énekelve hallt meg: az ünnepélyes szentmisét énekelve hunyt el. Énekelt ő, a schola cantorum, énekeltek mind a lelki gyermeki, az Úr templomában, zsúfolásig telve;
3. a rendtársaktól a kellemetlenségekért bocsánatot kérve hallt meg;
4. a lelki gyermekeitől és rendtársaitól lelkéért imát kérve hallt meg;
5. halála előtt, többször is megáldotta lelki gyermekeit és elöljáróját megkérte, hogy adja utolsó áldást;
6. Meggyónt és részesült a betegek kenetében. E felett megújította a szerzetesi fogadalmait;
7. a kapucinus habitusba öltözve hallt meg, karosszékben ülve;
8. halálakor eltűntek a sebhelyek;
9. halálában áttetszővé és ünnepélyessé vált;
10. óriási tömeg volt jelen temetésén.

Szent Pio imája: Paratus sum, Domine!
Készen vagyok Szívemmel, lelkemmel készen vagyok;
Uram, minden úgy történjék, ahogy
Te akarod!
Ha azt akarod, legyek egészséges!
Ám vállalom a fájdalmat, kínt, betegséget...
Éljek, ha éltetsz, de örömmel meghalok,
Ha ez akaratod!
Vidám leszek - és úgy szenvedek;
Mindent, mindent százszor elviselek
Érted, mert szeretsz - és ez szent
Akaratod!
Tied vagyok, Uram, testestül-lelkestül,
Egész énem Tehozzád menekül...
Szíved a bölcsőm, melyben elringhatok,
Ha úgy akarod!
Feláldoztad Magad. Értem vagy Áldozat,
Hadd legyek én is áldozat Miattad!
Hadd legyek, én legyek a Te hasonmásod,
És mindent úgy teszek, ahogy Te kívánod.

Forrás: A Magyar Kapucinus Delegáció egyike az Assisi Szent Ferenc lelkiségéből forrásozó római katolikus szerzetesi közösségeknek Magyarországon.

Magyarország címerét két lebegő angyal tartja. Már csak e két angyalban bízom. Igaz, ez nem csekélység.

Don Stefano Gobbi

Mária üzenete Don Gobbihoz (vö. VIII. Urbán pápa dekrétumával)

1981. augusztus 16-án Magyarországról

„Jézusom földi helytartója többet tud Istennek erről a nagy művéről (Krisztus eljövendő királyságáról), mint sokan mások. Tudja, hogy az Úrnak ebben a tervében egy nép különösen fontos helyet foglal el, melyet első királya, a mai nap szentje, István, csaknem 1000 évvel ezelőtt felajánlott nekem, és a tulajdonomba adott. Ezért nevezik országát már évszázadok óta Regnum Marianumnak, az én országomnak. Pápám ismeri e nép Isteni küldetését, melyért 1000 éves történelme folyamán mártírjai sorával fizetett. Ezért intézett hozzájuk rövid idő alatt több üzenetet. István királlyal, Magyarország pártfogójával együtt ma szívemet megindító szavakat intézett hozzám, hogy e nemzet „fontos örökségét” gondjaimra bízza, mint Krisztus anyjára, és mint e hőn szeretett magyar nép minden gyermekének „Nagyasszonyára” bízza.

Meghallgatom szeretett fiam kérését, ezért küldöm üzenetemet általad népem minden gyermekéhez. Ez a nép saját testével védte évszázadokon át a keresztény Európát különböző pusztító nem keresztény ellenségekkel szemben. Önfeláldozó, diadalmas küzdelmére emlékezteti a keresztény világot mind a mai napig a déli harangszó. A Nyugat Magyarországot a „kereszténység védőbástyája” címmel tüntette ki, azonban nem volt hálás a nép hatalmas véráldozatáért és emberfeletti szenvedéséért. Isten azonban annál jobban kitüntette e népet, amikor már az állam alapításakor tulajdonomba adta. A mostani időkben újra nekem adta választott eszközként, Szeplőtelen Szívem egész világot érintő békediadalára. A háború pusztítása után ennek az országnak egyháza kapta a legerőteljesebb csapásokat ellenfelemtől. Az Isteni irgalom azonban a kegyelem rendkívüli forrását fakasztotta az országban, amely már sok éve egyre növekvő mértékben kiárad a föld minden népére.

Emlékszel? A Sátán ebből a népből választott eszközt, hogy a Szent Péter Bazilikában fájdalmas anya szobromat szétzúzza. Az altemplomban viszont a pápa felszentelte tiszteletemre a „Magyarok Nagyasszonya” kápolnát, amely a világegyház szívében Mária népének fontos keresztény örökségét hirdeti, és az Isteni terv ismerőit ennek a népnek nagy küldetésére emlékezteti. De népemnek lelkileg át kell változnia, hogy ezt a küldetést teljesíthesse Isten dicsőségére, az emberiség javára és a saját üdvösségére...”

Forrás: Debreceni Megtestesülés Plébánia

Szeptember 17. SZENT FERENC ATYÁNK STIGMATIZÁCIÓJA

Assisi szent Ferenc halála előtt két évvel, 1224-ben Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén, az Alverna hegyén megkapta az Úr Jézus szent sebhelyeit.

„Szent Ferenc a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén kora hajnalban cellája ajtajában így imádkozott: Uram Jézus Krisztus, két kegyelmet kérek tõled, mielõtt meghalok. Az egyik, hogy érezhessem lelkemben és testemben, amennyire lehetséges azt a fájdalmat, amit Te, édes Jézus, keserves kínszenvedésed alkalmával elviseltél. A másik az, hogy érezhessem szívemben, amennyire lehetséges, azt a túláradó szeretetet, amely T’éged, Isten Fiát arra indított, hagy értünk, bûnösökért oly szörnyû szenvedéseket önként és szívesen magadra vállalj.”
/Fioretti. Függelék: Szent Ferenc sebhelyeinek története./

Imádság: Istenünk, te Fiad szenvedésének jegyeit Szent Ferenc atyánk testében csodálatosan megújítottad, hogy szívünket szereteted tüzével lángra lobbantsad. Add, hogy Fiadat követve halálának hasonlóságában, föltámadásának is részesei lehessünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.

Köszönet Virth Józsefnek,a Magyar Kapucinus Delegáció oldal kezelőjének!

Soli Deo gloria!

                           

Kiss Norbert: Szerzetesi étkezés – szegedi gasztronómia

Társadalom és gasztronómia

„Occuli omnium in te sperant, Domine; et tu das escam illorum in tempore opportuno.”^[1] – olvasható a latin nyelv zsoltárrészlet a szegedi ferencesek alsóvárosi kolostorának barokk kori nagyebédlőjében. A zsoltárrészlet a ferences testvéreknek a mindennapokhoz való hozzáállását egy olyan gondolat keretében foglalja össze, ami a mindennapi tevékenységen, az étkezésen keresztül, a mindennapi asztalra kerülő ételért való hálaadás gondolatát, az azért végzett emberi munka, és az ezért történő hálaadást is megfogalmazza.

„Szerzetesi étkezés – szegedi gasztronómia” – mennyire más a kettő? Miben tér el? Vajon ellentétben állnak egymással? Első olvasatra furcsának tűnhet, hogy egy város gasztronómiáját a szerzetesi étkezéssel egy címben olvashatjuk. Azonban azt kell mondanunk, hogy nagyon is szoros kapcsolat található a két étkezési szokás között, meghatározói egymásnak. A szerzetesek ugyanis „készítenek bort, sört és gyógyító likőröket, kertjeikben a zöldségek és gyümölcsök mellett megterem sokféle fűszer- és gyógynövény, asztalukra olykor ünnepi finomságok, olykor – gyakrabban – böjti eledelek kerülnek. A szakács testvérek az idők során nemcsak a kisebb-nagyobb közösségekre, hanem szegények és betegek ezreire is főztek. Könyvtárak, levéltárak ritka kincsei a kolostorokban írt és használt szakácskönyvek, régi számadáskönyvek, konyhakönyvek.”[2] A következőkben egy sorozat keretében a szegedi társadalom életét a gasztronómia, az étkezés, a városban használt fűszerek, a helyi receptek egyedülálló oldaláról vizsgáljuk meg, nagy hangsúlyt fektetve a szerzetesek évszázados szegedi tevékenységének, kertkultúrájának és elsődlegesen étkezési előírásaiknak, étkezési szokásaiknak. Ahogy azt Blazovich László[3], Kovács János[4] vagy maga Bálint Sándor[5] is említi, nagyon gazdag képet kaphatunk egy-egy város társadalmáról, az ott élők szokásairól, foglalkozásáról, kultúrájáról, ha megvizsgáljuk az adott város étkezési szokásait. Minden város saját adottságainak, fekvésének köszönhetően más-, és más alapanyagokkal, fűszerekkel látta el lakóit. Az ott élők építettek ezekre a sajátosságokra, tisztelettel tekintettek rájuk, szakmák és foglalkozások létesültek köréjük, életüket, mindennapjaikat határozták meg. Szeged esetében fontos megemlítenünk a szerzetesi jelenlétet. A török időben is végig működő alsóvárosi ferences kolostor meghatározó része a város történelmének, művészetének, művelődésének, de ezek mellett a városi gasztronómiának is.

Gasztrotörténeti utazásunk első részében azokat a legfontosabb forrásokat, alapokat fogjuk végigjárni, melyek által megismerhetjük azokat a szegedi élelmeket, melyek meghatározták városunk étkezési szokását egészen 15. század derekától a múlt század közepéig. A sorozat következő részeiben részletesen megismerkedünk a város gasztronómiájának meghatározó elemeivel, az egyházi ünnepek jelentőségével, a szerzetesi sajátosságokkal, a zarándokaltok-, és a búcsújárás jellegzetességeivel, a török hatással, a Tisza mindent meghatározó szerepével, az országos hírű szegedi szakácskönyvekkel és receptjeikkel.

Legfontosabb forrásaink a középkori útleírások, a barokk kori szerzetesi számadáskönyvek, a szegedi szakácskönyvek és Bálint Sándor gyűjtéséből származó szegedi receptek, étkezési szokások, valamint a hosszú századokon keresztül köréjük létrejövő népszokások.

Nagyon fontos, hogy Szeged, már a középkortól kezdődően nagyon gazdag alapanyagkészlettel rendelkezett, az itt élők a rengeteg fűszernövénynek köszönhetően ízletesen és változatosan tudták elkészíteni ételeiket. Az Alföldön megtermelt számos növény mellett a nagyon nagy választékban és mennyiségben elérhető hal, valamint a marhahús szintén gazdagította az itt élők étlapját.

Egyik első, a szegedi étkezésre vonatkozó megjegyzésünk hasonló gondolatokat őriz. Az 1433-ban a városon átutazó burgund lovag, Bertrandon de la Brocquiére, fontosnak tartotta útinaplójában megemlíteni azokat az alapanyagokat, főbb élelmiszereket, melyeket a városon átutazva ismert meg. Leírásából nagyon szép képet kapunk a 15. századi szegediek életéről, a Tisza szerepéről, a piacok gazdagságáról, az ételek különlegességéről.

„Végre a Tisza (Tiste) mellett fekvő Szegedre (Segading) jutottam. Egész hosszú utamban egy patak mellett elterülő két kis bereken kívül, egyetlen fát sem láttam. A lakosok csupán szalmával vagy a folyópartokon és a nagyszámmal előforduló mocsarakban szedett náddal tüzelnek. Kenyér helyett valami lepényfélét esznek, de ennek sincsenek nagyon bővében."

"Szeged nyílt nagyváros és egyetlen, mintegy egy mérföldnyi (lieue) hosszú utczából áll. Környéke mindennemű gabonával megáldott, termékeny szántóföld. Itt igen sok darvat és túzokot fognak, egész piaczot láttam tele e madarakkal, azonban igen tisztátalanul készítik és éppúgy eszik. A Tisza rendkívül sok halat szolgáltat, egyetlen folyóban sem láttam oly nagy halakat.”^[6]

A 18. században Kiss István ferences szerzetes jeruzsálemi zarándoklata során több európai városban járva találkozott olyan magyarországi élelmiszerekkel, melyek a nyugatiak számára sok esetben „luxus alapanyagoknak” számítottak, és ezekről is szól visszaemlékezéseiben. A magyarországi alapanyagok megjelenését Nyugat-Európában a magyarországi termőhelyek gazdagsága, és az állattenyésztés fontossága engedhette meg. Ez azt is jelentette, hogy ezek az alapanyagok a magyar ember számára olcsón elérhetőek és hozzáférhetőek, így konyhánk meghatározó alapanyagaiként mindenki asztalán megtalálhatóak voltak. A 18. században már a kenyér is kiváló, jó minőségű és meghatározó élelmiszerként jelenik meg étkezésünkben. A tiszai hal és az alföldi területeken tenyésztett marha húsa szintén rendszeres forrása táplálkozásunknak.

„Ugyantsak Bétsben mulattam juniusnak a 26, 27, 28 és 29.-dik napjain is. Az utzák éjjel s nappal tellyesek szebbnél szebb hintókkal, fel s alá sétáló urakkal, polgárokkal, kalmárokkal, lakosokkal, jövevény utasokkal, zsidókkal: egyszóval többen kétszázezer embereknél magyarországi hizott marháknak kövérivel, több ezer, meg ezer ürüjivel töltik gyomrokat, tobákjával tömik orrokat, kenyerével táplállyák magokat.”[7]

A magyarországi alapanyagok gazdagsága, a szegedi ételek különlegessége mellett a városban lévő szerzetesi közösségek meghatározó jelenlétét is meg kell említenünk. Ahhoz, hogy a kolostor jelentőségét megértsük, fontos ismernünk a szerzetesek életét, mindennapjaikat és életterüket, magukat a kolostorokat. Különbséget kell tennünk a monostorok és kolostorok épületei között, a monostorokban élő monasztikus szerzetesek, valamint a kolostorokban élő szerzetesek életformája és feladatvállalásai között. A középkori monostorok minden esetben önfenntartó, önellátó életformára berendezkedve, a városoktól távolabb létesültek. A monostorok mindig rendelkeztek olyan kiszolgáló épületekkel, melyek a zárt közösség életéhez szükséges feltételeket meg tudják teremteni. Így fontos részét képezték a monostoroknak a földműveléshez és növénytermesztéshez szükséges monostori kertek, nagyon sok esetben az állattartáshoz szükséges területek, az ezek feldolgozásához szükséges gazdasági épületek, sütödék, malmok, pincék, présházak, istállók, műhelyek, esetlegesen halastavak, halászhelyek.

A szegedi ferences kolostor ebédlője

A monostorokkal ellentétben a kolostorok, mindig a városfalon belül, a város határához, vagy a városi piacokhoz közeli helyeken létesültek. A kolostorok csak bizonyos esetekben rendelkezhettek saját földekkel, az épületek részét nem képezték a monostorokhoz hasonló, gazdagon kialakított gazdasági helyiségek, ugyanis a kolostorok szerzetesi berendezkedésüknek megfelelően mindig együtt éltek a városiakkal, közösen dolgoztak, közösen alakították ki életterüket. Így a kolostorok életének vizsgálatával számos újabb adalékot kaphatunk a városi társadalom képének megrajzolásához. A szegedi ferences kolostor sajátos helyzetben volt, ugyanis a török időkben a ferences szerzetesek látták el az orvosi teendőket a városban és a város környéki tanyavilágon. Ennek a feladatnak a felvállalásához elengedhetetlen volt egy gyógynövényes kert létesítése, mely nem mellékesen haszon-, és fűszernövényeknek a termesztéséhez, számos esetben a városban való meghonosításához is vezetett.

A monostorok és kolostorok közötti különbség a szerzetesek számára íródott életszabályzatban, a szerzetesi regulában is tükröződik. Míg a monasztikus rendek általában a Szent Benedek által írt bencés regulát követik, addig a ferences szerzetesek számára követendő életszabályzatot rendalapítójuk Assisi Szent Ferenc írta meg. Érdemes elolvasnunk a két regulában, az étkezésre vonatkozó szakaszokat.

„Úgy hisszük, hogy minden étkezésre, akár tizenkét órai, akár délután három órai, elég lesz két főtt étel az egyesek különböző gyöngeségei miatt; hogy aki talán az egyikből nem tud enni, a másikból lakjék jól. Tehát két főtt étel elég legyen minden testvérnek. De ha lehet valahonnan szerezni gyümölcsöt vagy friss zöldségféléket, adjanak harmadik fogást is. A kenyérből egy font elég legyen napjában, akár egy étkezés van, akár ebéd és vacsora."

"Kinek-kinek saját ajándéka van Istentől, az egyiknek így, a másiknak meg amúgy. Éppen ezért némi töprengéssel rendelkezünk mások táplálkozásának mértékéről. Mégis, ha tekintetbe vesszük az erőtlenek gyöngeségét, azt tartjuk, hogy minden egyesnek elég lesz napjában egy hemina bor.”[8]

Láthatjuk, hogy Szent Benedek részletesen meghatározza az étel mennyiségét. Az étel és ital mértéke mellett regulájában külön kitér az étkezés idejére, a beteg testvérek kiegészítő étkezésére, a több munkát végzők étel-, és italadagjára. Vele szemben Szent Ferenc sokkal kevesebb előírást hagy meg közössége számára. Ugyanis korában a ferences szerzetesek elsősorban nem kolostorokba vonultan, hanem remeteként élve, a városokat járva végzeték apostoli szolgálatukat. Kolostoralapításaik után is megtartva rendalapítójuk előírásait mindig az adott közösséggel közösen élve ugyanazt fogyasztották és fogyasztják, ami megtalálható a városiak asztalán is, szem előtt tartva a mértékletességet.

„Ha valamilyen házba bemennek, először ezt mondják: Békesség e háznak. És a szent evangélium szerint minden ételből ehetnek, amit eléjük tesznek.”^[9]

A szerzetesi számadáskönyvek lapjairól tudjuk, hogy a marhahús fogyasztása nemcsak a szegediek kiváltsága volt, hanem szerzeteseik asztalára is havi rendszerességgel került. Hogy a szerzetesek és a város kapcsolatát a gasztronómián keresztül lássuk, és mivel december a böjti időszak kezdete, az adventi időszak ünnepe, karácsonyra való készület hava ezért érdemes egy böjti és egy marhahúsból készült ünnepi receptet is elolvasnunk. Böjti időszakban a szegediek elsősorban a káposztát és babot fogyasztották. Az adventi böjt mellett a húsvéti ünnepet megelőző nagyböjtnek is jellegzetes szegedi étele a „kásaszömes olajos káposzta”[10]. És habár a böjti időszak ételei sokkal egyszerűbbek, a „szegedi nép ízletesen és jól él”[11] ebben az időszakban is.

„Főzelékfélét a régi szegedi nép nem sokat fogyasztott. A legfontosabb volt a káposzta, amely gazdag vitamintartalmánál fogva igen hasznos, tápláló téli eledel. Készítése szerint van édöskáposzta: frissen főzik, tejjel, cukorral, piros parikahüvellyel ízesítik; savanyakáposzta, olajoskáposzta: böjtben olajjal főzik, kásaszömes olajoskáposzta: köleskásával főzik össze. Ezt régi öregek előző nap elkészítve, nagypénteken hidegen ették.”[12]

A marhahús elkészítésére, és az alapanyag kiválasztására külön figyelmet szenteltek, így a szakácskönyvek az adott receptek leírását praktikus tanácsok közlésével kezdték.

„Hacsak lehetséges, fiatal és jóltáplált állat husát vegyük. Az ökör husa, kivált az öreg állatoknál, mindig jobb, mint a tehéné. Megjegyzendő; hogy a marhahus sokkal porhanyóbbá válik, ha hosszabb ideig áll."

Marhahus szegélyezve (garnirozva)

"Valamint a párolt, ugy a főtt hust is zöldelékkel lehet szegélyezni. De mindig meg kell választani a szineket. Ha pl. a hus barnára van párolva, lehet mellé cukorborsót és tojásos haluskát adni. Mindegyikből felét a tál körül koszoru-alakban rakni. Vagy vehetsz hozzá zöld babot és apróra vágott burgonyát. A főtt hus jól néz ki vörös káposztával, melyet szalonnával és ecettel megpárolsz, rizskásával, melyet vajban petrezselyemzöldjével és kevés levessel megpárolsz, vagy sós vizben megfőtt makkarónival. Vagy vehetsz csiperke-gombát, melyet előbb megtisztitasz, jól kiáztatsz, vajon petrezselyemzöldjével megpárolsz. Tégy hozzá sót, borsot és hagyd addig párolni, míg levég egészen elfőtte. Ekkor hintsd meg kevés liszttel, tégy rá tejfölt és hagyd fölforrni. Igy még többfélét lehet diszitésre használni. A főzésnél ügyelni kell, hogy az ételek jóizűek legyenek. De megkivántatik az is, hogy csinosan rakassanak a tálba s igy már a föladásnál tetszést nyerjenek. Mert az izléses tálalással bizonyitja be ügyességét a szakácsnő.”[13]

Gasztrotörténeti utazásunk első állomásaként megvizsgáltuk, hogy milyen kapcsolat áll fenn a szegedi szerzetesek és a város étkezési szokásai közt. Láttuk, hogy már a 15. században források tanúskodnak a szegedi étkezés változatosságáról, alapanyagok bőségéről, melyekkel a 18. századi leírásokban már, mint nyugat-európai alapanyagok is találkozunk.

Megjelent a Szeged várostörténeti és kulturális folyóirat 2017. decemberi számában

SZENT KERESZT FELMAGASZTALÁSA

Üdvözlégy, Szent Kereszt

Szent kereszt fája, egész világ téged áld,

benned remélünk, te vagy igaz örömünk;
győzelmi zászlónk, szabadulás nagy jele,
életadó fa, rajtad termett életünk.
Tisztelünk téged, élet fája, szent kereszt,
föld édes dísze, rajtad váltott meg Urunk: mindig dicsérünk, rólad mindig szól dalunk,
fán lettünk rabbá, s fán szabaddá általad.
Fiad keresztjén áldjuk, Atyánk, szent neved,
és dicsőítjük a Szentlelket is veled;
örvendjetek most, égi szentek, angyalok,
áldjon ma minden, dicsőséges szent kereszt! Ámen.

Forrás: PIO ATYA Személyes blog

Kereszt-túra két keréken.

Rendhagyó módon jelentkezem és azokhoz szólnék elsősorban,akik rendszeresen járnak hagyományos római rítusú Szentmisékre illetve akik nyomon követik blogoldalunkat és az azon közzétett szellemi kincseinket. Egy nagyon jó kezdeményezés vagy szervezés,ötlet ami elindította bennem hogy klaviatúrát ragadjak és megosszam veletek a következőt. Miszerint történt a "Hagyma fővárosában" a Szent István Király Plébánia és a Szirbik Miklós Egyesület szervezésében hogy nyomába eredtek a Makón fellelhető kereszteknek. A város feszületeihez két keréken tekertek el, csodás közösségi élményt nyújtva ezzel egymásnak, újabb ismereteket szerezve városuk múltbéli hagyományairól, történelméről, vallási jelképeiről, szokásairól. Hálával és köszönettel váltak el a nap végén a szervezőktől a lélekemelő programért, a találkozásokért, a bicajos beszélgetésekért!

Kérlek benneteket hogy a képek láttán gondolkozzatok el azon,hogy nem szeretnétek-e ti is a közeljövőben egy ilyen hasonló,akár ugyanilyen programot Szegeden.

Ezzel kapcsolatos észrevételeiteket,hozzászólásaitokat akár ezen bejegyzés alatti megjegyzés rovatba vagy a már ismert e-mail címünkre várom: szentgyorgyalapitvany@gmail.com

A képeket Farkas Éva Erzsébet Makó polgármester asszonyának engedélyével rendelkezésemre bocsátotta./A Szerk./

Közlemény!

Értesítjük a kedves híveket hogy 2018.09.16-2018.10.07 között a szegedi hagyományos római rítusú Szentmisék P. Alácsi Ervin János atya távolléte miatt elmaradnak! 

A következő szegedi Szentmise időpontja: 2018.10.14!

Az Eucharisztia áldoztatórács előtti vételének mélyebb értelme

Visszatérőben az áldoztatórács használata

Az alábbiakban Susanna Spencer május 5-én a National Catholic Register oldalon megjelent írását közöljük.

Az évek során számos teológiai magyarázatot hallottam arról, mi az áldoztatórács célja. A legfőbb magyarázat szerint abból az időből maradt fenn, amikor egy rács különítette el a szentélyt és a szentmisét bemutató papot a templom főhajójában helyet foglaló hívektől. A pap az emberek nevében mutatja be a misét, közvetítő szerepet töltve be az ég és a föld között. Amikor szentáldozáshoz járulunk a szentély határát jelző áldoztatórácsnál, a pap lehozza hozzánk az eget a földre, és ez egy csodálatos, alázatos tapasztalat, amikor letérdelünk és várakozunk, hogy magunkhoz vehessük Urunkat.

Nemrég egy másik teológiai magyarázatra bukkantam arról, miért az áldoztatórácsnál vesszük magunkhoz a szentostyát, miközben az Új Szent József Baltimore-i Katekizmust tanulmányoztam kislányommal. Egy hétig motoszkált a fejemben. A szentáldozásról szóló 28. leckénél tartottunk, amely közvetlenül követi a szentmiseáldozatról szóló leckét, amikor megálltam ennél a mondatnál: „A szentáldozásnál, amikor az eucharisztikus asztalhoz (az áldoztatórácshoz) járulunk, az Urunk jön el hozzánk”. Én azelőtt az eucharisztikus asztallal mindig a főoltárt azonosítottam, ahol a pap jelenvalóvá teszi Krisztus áldozatát. Soha nem merült fel bennem, hogy az áldoztatórács több, mint valami, ami elválaszt a szentélytől, és hogy valójában az az oltár meghosszabbítása – a hívek oltára. Ez az a hely, ahová elhozzuk saját áldozatainkat, miközben várakozunk, hogy szeretetközösségben egyesüljünk Urunkkal és egymással, az Egyházzal.

Az oltár az áldozat helye az egyházban, és mint keresztények, arra kaptunk meghívást, hogy résztvegyünk ebben az áldozatban. Amikor a saját felajánlásainkat Isten elé visszük a szentmisén, azokat a kereszten szenvedő Krisztus elé visszük.

A trentói (trienti) zsinat a következőket tanítja:

Ebben az isteni áldozatban, amelyet a misében ünnepelünk, ugyanaz a Krisztus, aki egyszer feláldozta magát véres módon a Kereszt oltárán, jelen van és vértelenül áldozza fel magát. [...] Az áldozat egy és ugyanaz; ugyanaz áldozza fel most magát a papok szolgálata révén, aki akkor feláldozta magát a Kereszten; egyedül a felajánlás módja különbözik. (DS 1743, Trentói zsinat, 22. ülés, 2. fejezet)

Krisztus a pap által áldozza fel magát és mi vagyunk áldozatának a tanúi, amikor jelen vagyunk a szentmiseáldozaton. És Krisztus azt kívánja, hogy közelebb menjünk hozzá és aktívan vegyünk részt a szentmiseáldozatban, ajánljuk fel engesztelő cselekedeteinket, napi küzdelmeinket, és másokért mondott imáinkat. Elmondhatjuk imánkat a felajánláskor és az eucharisztikus ima idején, de akkor is, amikor szentáldozáshoz járulunk. Tehát az, hogy az áldoztatórácshoz megyünk és magunkhoz vesszük Urunk feláldozott Testét a nép oltáránál, a megfelelő és csodálatos beteljesítése a saját, egyéni felajánlásainknak, egyesítve őket Krisztuséval a kereszten.

A trentói zsinat azt tanítja, hogy Krisztus magára veszi felajánlásainkat és bűnbánatunkat, cserébe irgalmat és kegyelmet ad:

Tehát a szent zsinat azt tanítja, hogy ez az áldozat valóban engesztelő, annyira, hogy ha őszinte szívvel és igaz hittel, félelemmel és tisztelettel, bánattal és bűnbánattal közeledünk Istenhez, akkor ezáltal „irgalmasságot kaphatunk és kegyelmet találhatunk”, amikor „segítségre szorulunk”.[Zsid 4,16] (DS 1743, Trentói zsinat, 22. ülés, 2. fejezet)

Minél nagyobb tisztelettel közeledünk Jézus jelenlétéhez az Oltáriszentségben, minél teljesebben veszünk részt az oltár meghosszabbítása előtt a térdeplés külső gesztusa és a saját magunk felajánlásának belső cselekedetében, annál nagyobb kegyelmekben lesz részünk.

De ez nem minden. A kolosszeieknek írt levélben Szent Pál így szól a saját áldozatvállalásairól:

Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára. (Kol 1,24)

A szentmiseáldozatban való részvételünk, saját felajánlásaink fontosak a keresztény felebarátaink üdvözülése szempontjából. Arra kaptunk meghívást, hogy egyesítsük szenvedésünket Krisztuséval, hogy kiegészítsük áldozatát. Az áldoztatórács ennek a felajánlásnak a csodálatos jelképe. Van egy barátom, aki, ha olyan templomba tér be, ahol van áldoztatórács, mindig odamegy és megcsókolja. A nép oltáránál teszi meg felajánlását.

Visszatérőben van az áldoztatórács használata. A papok visszahelyezik azokat, amelyeket előzőleg eltávolítottak, plébániák még mindig használják bizonyos miséken az érintetlenül maradtakat, egyes templomokban pedig soha sem is szűntek meg alkalmazni őket. Az áldoztatórács célja valójában az, hogy kiszélesítse az áldozati oltárt, hogy ott a világi hívek letérdeljenek és beteljesítsék áldozatukat. Nem részesülhetünk a szentáldozásban a főoltárnál, mint a papok, de magunkhoz vehetjük a szentostyát a nép oltáránál, az áldoztatórácsnál. Segít, hogy emlékezzünk rá: a mise áldozat, Krisztus egykori áldozata jelen van minden egyes szentmisében. Az áldoztatórács emlékeztet, hogy egyesíthetjük minden szenvedésünket, örömünket és áldozatunkat Krisztussal az Egyház és az egész világ javára. És ha az áldoztatórács a mi oltárunk, talán kérhetnénk is, hogy helyezzék vissza.

Nagyot tévednénk tehát, ha elválasztanánk az olyan ájtatossági cselekedeteinket, mint a szentáldozásunk és szentségimádásunk az áldozati cselekvéstől; szoktassuk hozzá magunkat ahhoz, hogy ezt az összefüggést valóban mindig szem előtt tartjuk, együttműködve a pappal a szentmisén, és figyelembe véve Urunk, mint az üdvözítő Áldozat jelenlétét a tabernákulumban. (Dom Gaspar Lefebvre, O.S.B., Szent András Napi Misekönyv, liturgikus ájtatosságok)


Írta: Katolikus Válasz

VÍZBŐL BOR - Az ördög lakomája

"Amint pedig megízlelé a násznagy a borrá lett vizet, és nem tudja vala, honnét van, (de a szolgák tudták, akik a vizet merítik vala), szólítá a násznagy a vőlegényt. És monda néki: Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót: te a jó bort ekkorra tartottad." János 2:9-10

A násznagy, akinek a szavait olvashatjuk az Igében, többet mondott, mint amennyit ki akart fejezni. Több igazságot is elmond, mint amit ő akkor elképzelt. Mert ennek a világnak az az életelve, hogy: először a jó bort az asztalra, és amikor az emberek megittasodtak, akkor jöhet a rosszabb bor! Sok csalódott lélek megkóstolta már ezt. Rengetegen tapasztalták már -hogy akár barátokkal is-, beszédük először olyan, mint a vaj, nyájas, kedves, de utána kihúzzák a kardot. Sajnos nem csupán az embereknél működik ez így, hanem a természetnél is. Fiatalként a legjobbat kapjuk tőle, öregkorban pedig gyengék vagyunk. Nem szabad megbíznunk a jelenvaló világ dolgaiban. Mindig is ez volt a bűn mottója: először a jó bort, majd, ha az emberek megittasodtak, utána a rosszat. Az ördög lakomáján hűséges az ő saját szabályaihoz, mert először a jó bort teszi az asztalra, majd, ha az emberek megittasodtak, előhozza a rosszat. Ha megnézzük az Úr Jézus vacsoráját, és azt a vendégséget, amit ő kínál, meglátjuk, mennyire igaz lesz róla, amit a násznagy mondott ezen a menyegzőn: te a jó bort ekkorra tartottad! Az Úr Jézus vacsorája mindig jobb és jobb lesz!

Milyen asztalok lehetnek az ördög lakomáján? Összesen négy van. Egyrészt a kicsapongás asztala. Ennél az asztalnál minden fényes, vakítóan ragyog. Sokan ülnek ennél az asztalnál, de egyik sem tudja, hogy maga a pokol látja vendégül őket, és hogy a lakoma vége maga a kárhozat lesz. Az ital alatt lehet jelképesen érteni az összes bűnös kívánságot is. Aki csak egy kortyot iszik, az fog inni kettőt is. Másrészt az önelégültség asztala – a farizeusok asztala. Ők azok, akik meg vannak saját magukkal elégedve. Ismerjük nekik az imáját: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím, e vámszedő is. Így gondolkodnak az öntelt, büszke emberek, a halál keserű órájában a pusztulásba zuhannak. Mint egy hadsereg, rengetegen vannak. Harmadrészt a világiasság asztalánál ülnek az ördög lakomáján. Felmerül a kérdés: kik ülnek itt? A legtöbb király, herceg, nemes ember, üzletember, főemberek. Ők azt mondják: nem érdekel engem a vallás egyáltalán, vagy az örök élet és semmi ilyesmi. Engem az érdekel, hogy mennyi pénzem van. Negyedrészt a titkos bűnök asztalánál ülnek még. Az ember, aki titkos bűnöket követ el, és ha még van lelkiismerete, nem lesz nyugalma, békessége soha. De biztos lehet benne, hogy az utolsó korty abból a pohárból lesz a legkeserűbb, amikor minden napvilágra kerül. Sok esetben már itt a földön megtörténik mindez, de ha mégsem, az utolsó nap biztosan meg fog.

Egy másik helyiséget is megfigyelhetünk: azt, ahol az Úr Jézus az övéit vendégül látja. Ő máshogy vendégeli meg az övéit, mint az ördög. Az első pohár, amit az Úr Jézus ad az övéinek, elég gyakran a keserűség és nyomorúság pohara. Ő a rosszabb bort teszi ki az asztalra először. És ezt az Úr Jézus nem is titkolja, az ő követésének ára van. Azonban minden nyomorúság pohara után következett a vigasztalás pohara.

Fennmaradt egy történet két hívő emberről, akiket hitükért máglyán elégettek a régebbi időkben. Az egyik sánta volt, a másik vak. Mikor már a tűz égett, a sánta eldobta a botját és azt kiáltotta társának: ne félj semmit testvérem, légy bátor és erős, ez az a tűz, ami végre teljesen meggyógyít minket. Egy óra múlva én már nem leszek sánta, de te se vak. Tehát a legjobbat az Úr a legvégére tartogatja! Légy biztos ebben testvérem!

Szerkesztette: Pallagi Balázs, krisztusbanmaradni-korralhaladni.blog.hu

Ima a Hazáért - Én Uram, Istenem vigyázz ránk

Ima a hazáért

Én Uram, Istenem, vigyázz ránk!
Ne hagyjad elveszni a Hazát!
Sírva kér két szemünk,
Irgalmazz minekünk!
Emeld fel magadhoz Nemzetünk!

Szeretet fénye ég bennünk!
Míg élünk hiszünk és remélünk!
Vigyázz ránk, nyújtsd kezed,
Oltalmazd népedet
Az ősi Magyar Nemzetet!

Szűzanyánk szeplőtlen Mária,
Hozzád száll sok magyar sóhaja,
Kérd értünk Fiadat,
Megváltó Urunkat,
Védje s őrizze Országunkat!

Míg igaz magyar él a földön,
NEM HAGYJUK,HOGY A ROSSZ LEGYŐZZÖN!
Bármi volt, bármi lesz,
A magyar magyar lesz,
Így éled újjá a Nemzet!

A keresztény út mint terápia

„Az én országom nem e világból való.” Jn 18,36

A krisztusi út követésének leegyszerűsített lényege, hogy a külső világban való élet fokozatosan kiegészüljön a belső világ felfedezésével, hogy a kettő tökéletes harmóniában eggyé váljon. A Biblia elmélyült tanulmányozása, a szentmisén való részvétel, a gyónás és a szentáldozás ezt a hosszú és nehéz folyamatot segítik, és természetesen messze túlmutatnak ezen, hiszen nem csak a lelki egészség, hanem mindenekelőtt az üdvösség eléréséért adattak számunkra, s valójában ebből fakad, hogy minden helyzetben erőt meríthetünk belőlük.

A befelé-fordulás azonban nem lehet időszakos, arra kell törekedni, hogy folyamatos legyen. Ezt a fokozatosan állandósuló belső ima (meditatív ima) teszi lehetővé. A közhiedelemmel ellentétben az ima nem csak szóbeli, és nem csak kérés lehet. Az ima fokozatait és fajtáit kiválóan foglalta össze Müller Lajos, jezsuita szerzetes:

„A rendes ima tartományába tartozik a szóbeli ima, elmélkedés (meditáció): egyszeri elmélkedés, sorozatos elmélkedés, szövegelmélkedés, elmélkedő lelkiolvasás, képzeletelmélkedés, aktív kontempláció (szemlélődés), Isten jelenlétének gyakorlata, röpimák, lelkiolvasás. A rendkívüli, misztikus ima pedig a passzív kontempláció, szemlélődés.”

Amennyiben egy hívő elkezdi kitartóan járni ezt a belső utat, rövidesen arra fog eszmélni, hogy a külső életében is változások indulnak el, mintegy önmaguktól. Ilyenkor jellemző, hogy általános kiegyensúlyozottságot, belső nyugalmat tapasztal, melyből a gyakorlással arányosan egyre nehezebben lehet kibillenteni. A pánik, düh, harag, idegesség, szorongás és a stressz fokozatosan elhalványul, és nem tudja olyan erővel magával ragadni az embert, mint régebben. A gyakorló emberi kapcsolatai is letisztulnak, máshogy kezd hozzáállni az emberekhez.

A keresztény ember életének minden nehézségében kifogyhatatlan erőforrásra lelhet Jézus Krisztus és a Szentek életében. Utat mutatnak, hogy a nehézségekben miként kell helytállnunk. Ez a megközelítés terápiás lehetőségeket is nyújt, ha ismerjük a szentek életet és egy adott probléma kapcsán egy szentet kiválasztva elemezzük a mindennapi vagy rendkívüli helyzetekben mutatott helytállását, hozzáállását, az általa megvalósított benső lehetőségeket, amelyek számunkra itt és most is nyitottak és megvalósíthatóak. Ez természetesen Krisztus életére is vonatkozik, aki a legfőbb minta e tekintetben is.

Forrás: kereszteny-pszichologus.com

† Hagyományos római rítusú Szentmise - 2018 Szeptember 9 †

15:30 perces kezdettel a felsővárosi Szent Miklós minorita templomban (Szeged, Munkácsy u. 6) ,hagyományos római rítusú szentmise lesz P. Alácsi Ervin János celebrálásában.

Várjuk a kedves Híveket!

Programajánló!

Kedves Barátaink!
Szeretettel ajánljuk figyelmükbe következő programunkat. 
2018. szeptember 7-én (pénteken) 17.00 órakor a Kass Galériában Dömötör Mihály fotóművész kiállítás megnyitóját tekinthetik meg, "Kereszt Parafrázisok, a XII. Stáció " címmel.
Várunk minden kedves érdeklődőt!