Egy oltár csodálatos metamorfózisa

Fájlmegosztó kedvencünkön megtekintésre érdemes a fenti címet viselő 5 perc 25 másodperces videó. Nem csak a bor, a hangyaszorgalom is vidámítja az ember szívét.

http://gloria.tv/?media=5956

vagy

Memmingenben, igazi templomban, igazi szentmisén

Tavaly nyáron ritka élményben volt részünk: németországi utunk alkalmával, a nagy nyugati civilizáció óceánjában valódi vasárnapi szentmise után kutatva megtudtuk, hogy tartózkodási helyünkhöz egész közel részt vehetünk régi rítusú szentmisén az Allgäu-i Memmingen-Amendingenben.

Memmingen az FSSPX (X. Szent Piusz Papi Testvérület) egyik állomáshelye. A város szélén elhelyezkedő ipartelepen, egy korábbi bevásárlóközpont helyén sikerült a közösségnek telket vásárolnia, amelyre 1999-ben fel is építettek egy igazi katolikus ízlésről tanúskodó, számomra gyönyörű templomot, neoromán stílusban, Szent József tiszteletére. Az épület elhelyezkedése (ha nem is szándékosan) szimbolikus: a XXI. század minden ipari leleménye megtalálható szomszédságában a hatalmas autószerelő-komplexumtól a különféle üzemekig, így a telek kis sziget nem csupán a katolikus világban, de a polgári társadalomban is.

(Mindenképpen érdemes megnézni az alábbi panoráma-felvételeket.)

http://pius.info/images/stories/animationen/panoramen/VT%20Kapelle%20Memmingen.swf

Talán csak a turista ill. a vendég elfogultsága teszi, mi mégis úgy éreztük magunkat, mintha hazaérkeztünk volna. A templom és környezete szépen rendezett, közelében parkoló és kellemes füves terület. Belső berendezése álmaink mai katolikus templomát idézi: igényes, míves, minden tekintetben kidolgozott, egyszerűen szép. Az olcsóságnak vagy spórolásnak nyoma sincs. 

A templom főoltára.

A szentmise előtt gyóntatás. Nálunk sokfelé már ez is kuriózumnak számít, tisztelet a kivételnek. A hívek mindegyike tisztességes öltözetben, férfiak, nők és gyermekek kivétel nélkül ünneplőben. Talán csak épp a két turista lógott ki a sorból... A templom tele volt. Zömmel fiatalok és nagycsaládosok töltötték meg, kismama is volt néhány, és nem egy 4-5 gyermekes családot láttunk. Mindenki előtt énekeskönyv.

Fény a sötétben

  

A gyertyát gyújtó ministráns kezében ultramodern, gombnyomásra működő gyújtó/koppintó. Ilyet még nem is láttam. Szkóla nincs, a szertartás zenei részét a kántor egyedül irányítja. Sok népének. Gregorián csak az ordinárium, s természetesen a pap részei. Így zenei tekintetben az ottani szentmise nem különbözött egy hazai Szent vagy Uram-os misétől. S mégis...

Az Asperges külön szertartás a szentmise előtt, melyet követően a pap visszavonult a sekrestyébe, s csak kis idő múlva kezdte a szentmisét. Mindenki úgy viselkedik, ahogy a templomban kell(ene), a közösen kifejezett ősi hit előhozza és fenntartja a közösen megtett gesztusokat.

Mindenki énekel, a templom zeng a hívek énekétől. (A szertartás után egy kedves érdeklődő közölte, hogy két énekeskönyvet használnak párhuzamosan, jelen sorok írója a kifüggesztett számok alapján ezért nem talált meg egyetlen éneket sem az idetévedt hívek számára kitett énekeskönyvben...) Még a gyermekek is fegyelmezettebbek az itthoniaknál.

Katolikus templom...

A szentmisén a hagyományos katolicizmus minden külsősége megjelent, a nők fedett fejétől a ministránsok rendezett mozgásáig. Áldozás természetesen térdelve. Boldogság.

A templom előterében nagy könyves stand, rajta a legfontosabb tradicionalista irodalom, több új mű, szentképek, rózsafüzérek. Szórólap, mely a Testvérület (nem koedukált!) oktatási intézményeit népszerűsíti. Most kezd fájni a szívem. Nekünk is kellene egy ilyen iskola!

http://pius.info/schulen

Maradnánk még, de vége. Mennünk kell. Te Deum laudamus...

Sancte Antoni de Padua, ora pro nobis!

Vicente Carducho 

Páduai Szent Antal látomása (1631)

Ferences templomokban szokás minden év júniusában, Páduai Szent Antal ünnepén a liliomszentelés és a kisgyermekek megáldása. 2013-as élményem, a szertartás alatt megfogalmazódott gondolataim összefoglalása az alábbi fejtegetés.

Jól tudjuk, hogy néhány száz esztendővel ezelőtt a nyilvános egyházi és világi események nem úgy folytak, mint manapság. Mozart korában egy hangverseny inkább hasonlított egy mai rockkocsma-beli estéhez, mint a MÜPA bármelyik rendezvényéhez. A közönség nem öltönyben és nyakkendőben ült a székein, s fegyelmezettnek sem volt mondható. Beszélgetés, kiabálás, szoptatós anyák és gyermekeik jelenléte fűszerezte az estét, mert ezek az emberek szórakozni jártak oda, nem egy jeles kulturális eseményen akartak részt venni. Szerencséjük volt, legalább jó zenét hallhattak, ha hallották egyáltalán a körülöttük lévő zajtól...

Ugyanez érvényes az egyházi eseményekre is, amelyek hajdan társadalmi eseményeknek minősültek, ahol összegyűlt a város apraja nagyja, s bizony itt sem lehetett letagadni egy kis piaci hangulatot.

Van már tíz-tizenkét esztendeje is, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsúba zarándokoltunk szülővárosom híveivel. A 12 órás vonatozást követően, éjjel egy óra után megérkezve a kegytemplomba a fent illusztrált kép fogadott: felnőttek és gyermekek tömegei, mindenki ott húzódott meg, ahol tudott, padokban, mellékoltárok dobogóin, egymás hegyén-hátán, természetesen mindannyian a kevéssé pihentető „alszom, ahogy tudok” testhelyzetben. Mindeközben zarándokok hosszú sora araszolt a kegyszobor felé, a szokásos Szűzanya-látogatást elvégzendő. Az egyik mellékoltár sarkán –nem éppen a liturgia szellemétől átittasodva– egy újságpapírból kicsomagolt szalonnadarab éktelenkedett a hozzá illő kellékekkel, késsel, hagymával ékesítve. Ez tehát egy élettel telített zarándoklat képe, a messzi Erdélyországból.

Donatello

Madonna a Gyermekkel, Szent Ferenc és Szent Antal társaságában (1448)

Ha összehasonlítjuk a hangverseny és a liturgia végzésének egykori módját, azt látjuk, hogy ideális esetben mindenki végezte a maga dolgát. A kocsmahangulatú koncert azért működhetett, mert a zenészek (akik, tegyük hozzá, nem is voltak mindig abban a helyzetben, hogy az eléjük tett zeneművet kigyakorolhassák) nem akarták mindenáron szórakoztatni a népet, az ő egyetlen feladatuk a mű eljátszása volt. A közönség pedig nem akarta mindenáron hallani és élvezni az előadást, amely ilyenformán háttérként szolgált az egyéb fontos teendők elvégzéséhez (az aktuális ügyek megbeszélése, a felszolgált italok elfogyasztása, gyerekek fenyítése stb.). Ugyanez érvényes a liturgikus eseményekre is: a papság és az asszisztencia végezte a maga dolgát, a nép pedig többé-kevésbé igyekezett bekapcsolódni az eseményekbe, lehetőségeihez mérten. Mindkét fél tudta, hogy mi a dolga (vagy mi nem), és ennek függvényében viselkedett.

Most ugorjunk vissza 2013-ba, és tekintsük meg, miként történik mindez a Szent Antal-napi liliomszentelés és kisgyermekek megáldása alatt, Magyarország egy bizonyos pontján. A nép megjelenésében semmiben sem különbözik a fent leírtaktól, talán annyiban, hogy a szülök görcsösek és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy gyermekük –jól nevelt lurkóhoz illően– maradjon csendben, lábával ne dobogjon, sírni ne sírjon, és lehetőleg ne szaladjon az oltár közelébe, egyszóval ne zavarja a szertartást. („Figyelj oda, kisfiam”, mondja a fegyelmezett anyuka négy éves gyermekének.) A templomban az első pillanattól kezdve éktelen a lárma, a nyüzsgés, a gyerekzsivajt csak felerősíti a templom kitűnő akusztikája. A szertartást vezető szerzetes mindent elkövet, hogy tevékenysége (divatos szófordulattal élve) átmenjen, az összegyűltek számára felfogott legyen és személyesen hozzájuk szóljon. Ez elsősorban erőltetett, természetellenesen hangos beszédéből, no meg abból látszik, hogy a gyerekek „igénye és szájíze” szerint (???) eltorzított hangon próbálja megszólítani őket, kb. úgy, ahogyan a bábhős Vitéz László szólongatja az ördögöt. Mivel a hangzavar elég határozott, ez a szándéka nem valósul meg, így az egész szertartás (érzésem szerint) kudarcba fullad, az előadás megbukik. Azt mondanom sem kell, hogy a ceremónia prózában zajlik, egy-két népének beillesztésével. Végső soron hogy is hangzana Vitéz László hangján, gregorián dallamon az „Adjutorium nostrum in nomine Domini” verzikulus...?

Bár kissé furcsának tűnhet, én mégis a korábban vázolt modell mellett teszem le a voksomat, mert ez jobban megfelel a X. Szent Piusz pápa által lefektetett alapelveknek, melyek szerint a liturgia minden szereplője azt és csak azt tegye, ami a törvények szerint rá vonatkozik, azt viszont tegye is meg. A barokk modell ugyan a legkevésbé sem ideális, de ott legalább sem a zenészek, sem az egyháziak, sem a közönség, sem a hívek nincsenek szereptévesztésben, és nem akarnak mindenáron olyat, ami nem tartozik a dolog lényegéhez. A 2013-as történet nem fordulhat elő ideális liturgikus környezetben, ahol a papság végzi a saját dolgát, s ahol a nép, bár jelen van, de nem gondolja, hogy rajta olyan sok minden múlhat... (Csak zárójelben: a szentmise kegyelmei objektív értelemben ugyanúgy kiáradnak a távol levőkre, mint a templom első padjában ülőkre, az áldozókra, mint a nem áldozókra, a síró gyermekekre, mint ideges szüleikre. Természetesen szubjektíve ez már nem áll.)

Amúgy meg, adja Isten, hogy a nemesen, méltó módon végzett liturgikus szertartásokat egyre több vallásosan nevelt kisgyermek zsivaja zavarja meg!

Ez, kérem, hittan, nem hígtan!

A Tridenti Katekizmus egyetlen magyar nyelvű kiadásának címlapja 1869-ből

Több mint két esztendeje, valamikor a 2011-es év elején mutatkozott meg először az igény a szegedi régi rítusú közösség néhány tagjában, hogy szeretnénk a Szent Liturgia és az Egyház hagyományos tanítása iránti vonzódásunkat  a vasárnapi szentmiséken kívül is elmélyíteni. Ervin atya szívesen vállalta a alkalmankénti hétköznapi hittanok vezetését, így neki is láttunk a dolognak. Bár a szervezés sok akadályba ütközött, elsősorban a megfelelő időpontok kiválasztásának nehézségei miatt, a kis csapat tudós vezetője irányítása alatt gyűlt össze, szerdai napokon, amikor a lehetőség kínálkozott, általában havi egy alkalommal.

A hittanórák vezérfonalát Ervin atya előadása alkotja, amelyet különféle témák közül választ. Az előadás után beszélgetés következik, kis teával és süteménnyel fűszerezve. Látva az összegyűlt közösséget, amely létszámát tekintve semmiben sem marad el a vasárnapi szentmisén résztvevők létszámától, rögtön élces mondat kívánkozik az ember ajkára: „Sok plébános boldog lenne, ha az általa meghirdetett hittanórán a templom teljes közössége megjelenne...”

Az utóbbi hónapokban ismét értő szó esett a Mária-kultuszról, annak túlzásairól és hiányosságairól, a szentségek teológiájáról, legutóbb pedig Aquinói Szent Tamás híres verséről, az Adoro te devote (Imádlak és áldlak) c. eucharisztikus énekről beszélgettünk, ám a téma gazdagsága miatt ez az előadás két részre osztva hangzik majd el.

Minden ember egyedi, megismételhetetlen személyiség, akit Isten azért helyez működési helyére, hogy talentumait kamatoztathassa. A papra, jelen esetben Dr. Alácsi Ervin János tábori lelkész, századosra ez különösen is vonatkozik. Előadásaiban mindig sikerül kiemelnie azokat a különleges szempontokat, amelyekre manapság oly kevés figyelem fordul, s amelyeket senki mástól, egyedül Tőle hallhatunk ilyen kristálytiszta magyarázatokkal, értékes megjegyzésekkel ellátva, életszerű, valódi tudományos környezetbe ágyazva, mégsem vontatottan vagy unalmasan. Különösen is hálásak vagyunk a Mindenható Istennek azért, hogy Ő lehet lelki atyánk, pásztorunk, és kívánunk Neki a továbbiakban is kitartást és jó egészséget!

Egy, az Oltáriszentségről szóló oldalpár a Tridenti Katekizmusból

Nagy igazság...

Az Imaórák Liturgiájának IV. kötetében a XXVII. évközi hét péntekjére rendelt egyik olvasmány az V. századi gall hitvalló, Lerini Szent Vince írásaiból való. Érdemes elgondolkodni rajta...

Lerini Szent Vince áldozópap „Első emlékeztető” című művéből

(Cap. 23: PL 50, 667-668)

Azt kérdezhetné valaki: Semmi se fejlődik Krisztus Egyházának tanításában? Dehogynem! Sőt, egészen jelentős a fejlődés.

Ki lenne ugyanis annyira ellensége az embereknek, és ki gyűlölné annyira Istent, hogy megakadályozni merészelné ezt a fejlődést? Csakhogy valóban fejlődése legyen ez a hitnek, és ne megváltoztatása. A fejlődés ugyanis azt jelenti, hogy magának az igazságnak ismerete teljesebbé válik; a megváltoztatás pedig azt, hogy az igazságot valami egészen megmásítja.

Szükséges tehát, hogy igenis növekedjék, sőt lendületesen fejlődjék az egyénnek és a közösségnek, az egyes embernek és az egész Egyháznak a felfogóképessége, tudása és bölcsessége, az egyes emberi életkor és az egymás után következő évszázadok előrehaladásának megfelelően. De mindig ugyanannak maradjon meg a tanítás, azaz megmaradjon maga a dogma ugyanabban a jelentésben és ugyanabban a tartalomban.

Tehát az emberi lélekben élő vallásosság ugyanazt a törvényt követi, mint ami a test életét szabályozza. A test ugyanis az évek múlásával fejlődik és tökéletesedik, mégis megmarad ugyanaz a test. Nagy különbség van a virágzó gyermekkor és az érett öregkor között, mégis ugyanaz az ember az öreg is, aki az ifjú volt. Mert megváltozhat egy embernek az életkora, megváltozhatnak a külső körülményei is, mégis kétségkívül ugyanolyan természetű lény és ugyanaz a személy marad.

A csecsemő végtagjai kicsik, nagyobbak már az ifjúé, de azok mégis ugyanazok. Ahány ízület van a kisgyermek testében, ugyanannyi van a felnőtt testében is. És ha az ember testében valami csak érettebb korában mutatkozik, csírájában az már megvolt benne előzőleg is, úgyhogy semmi új sem lesz utólag az idős emberben, ami nem lett volna meg már — ha rejtett formában is — a gyermekben.

Ez tehát a szerves fejlődés igazi és meghatározott törvénye. A teremtő Isten végtelen bölcsessége szabta meg a fejlődésnek azt a meghatározott és csodálatos rendjét, hogy az érettebb korban tökéletesebb formában jelenik meg az emberben mindaz, ami már megvolt a kisgyermekben.

Ha tehát az idő múlásával az emberi test úgy változnék meg, hogy felépítettsége különböznék az eredetitől, azaz valamilyen új tagot kapna, vagy a meglevőkből valamelyiket elveszítené, akkor szükségszerűen vagy elpusztulna az egész emberi test, vagy torz szörny lenne, vagy legalábbis nyomorékká válnék. A keresztény vallás dogmájának ugyanígy követnie kell ezt a fejlődési törvényt azért, hogy az évek múltával a hit tanítása egyre szilárdabb legyen, és idők folytán jobban kifejlődjék, és az emberi életkor haladtával megvilágosodva ragyogjon.

Őseink ennek az Egyháznak a szántóföldjébe már régen elvetették a hit tiszta búzáját. Nagyon oktalan és következetlen dolog lenne, ha mi, késői utódok, az igazság tiszta búzája helyett a titkon belehintett tévtanítás konkolyát gyűjtenénk össze.

Sokkal okosabb és következetesebb dolog, hogy — miután semmi ellentét sincs a kezdeti értelem és a későbbi fejlődés között — a tiszta búzavetésnek kifejlődött kalászaiból learassuk a dogma tiszta búzatermését is, hogy ami abból az ősi kezdeti vetésből idők folyamán kifejlődött, most szintén örömmel töltsön el, és tisztelettel becsüljük meg.