Szent György Alapítvány: SILL ABA FERENC: A TŰFESTÉS MŰHELYE SZOMBATHELYEN

Megjelent a vasiszemle.hu oldalon.

A köztudatban alig ismert iparművészi tevékenység a régi feljegyzésekben olvasható "acupinctura", a tűfestés. Pedig ezek a régi írott utalások a templomok leltáraiban századok óta nyilvántartott műtárgyakat jelzik. A templomokba látogatók az ott őrzött zászlókon, vagy a szertartások alkalmával a miseruhákon, a palástokon rendszeresen láthatják is ezeket az alkotásokat.

A TŰFESTÉS MÚLTJA

Ennek a művészi technikának művelése már évszázadok óta ismert és gyakorolt tevékenység volt. Az egyiptomi kopt keresztények már időszámításunk IV. századában alkalmazták. Ebből és a következő évszázadokból valók azok a tűvel hímzett textíliák, amelyeket régi műtárgyakként a múzeumok is megőriztek. A legismertebb tűfestett gyűjtemény a párizsi Louvre múzeumban van.

Sajátos képi ábrázolások ezek, amelyeken vadászjeleneteket szemléltettek, vagy növényi virágos ábrázolást készítettek tűhímzés módján. Ugyancsak híres alkotás a bauveux-i falikárpit, amely Anglia meghódításának emlékére készült. Ez a textil 68 méter hosszú és 50 cm széles, amelyet a tűfestés mellett más hímzési technika is díszít. Híres alkotás még Bernben a Historisches múzeumban őrzött 1340–50-es évekből való antipendium (oltárterítő), amely Krisztus szenvedéstörténetének jeleneteit ábrázolja.

A gótika korában a tűfestés főleg Angliában virágzott. Készítéséhez ebben az időben a kódexekben található színes miniatúra-képek szolgáltak mintául. Ekkor már rendszerint az egyházi liturgikus használatra készült ruhákat díszítették tűfestéssel.

A reneszánsz korban Itáliába helyeződött át ez az iparművészeti technika. Raffaello több olyan színes grafikát készített, amely a tűfestés mintájául szolgált. Akik ugyanis e sajátos hímzést művelték, a színes képekről másolták le az ábrázolást és a színezést is. A textíliák díszítésének ez a módja különösen a reneszánsz korban bontakozott ki és virágzott. A selyemfonál alkalmazása tette ezt lehetővé. A selyemhernyó gubójából lefejthető selyemszál viszonylag erős, hajlékony és fénylően színezhető volt. A selyemmel készült hímzés csillogó fényű képet adott a zászlókon, kazulákon (miseruhákon), a palástokon és a vélumokon (vállterítőkön).

A selyem alkalmazása azután vált lehetővé, amikor a selyemhernyó petéit kicsempészték Kínából, ahol a selyem készítését féltékenyen őrizték, mert fontos kereskedelmi áru volt. A selyem készítése időszámításunk 550. éve körül terjedt el előbb Bizáncban, majd Angliában, Itáliában és franciaországban. Hazánkban Lippay jános említi először a Posoni kert című, 1664-ben megjelent művében. Ő írja le elsőnek a selyemhernyó tenyésztését és a selyem készítési módját.

A TŰFESTÉS MŰVELÉSE MAGYARORSZÁGON

Már az 1700-as évekből ismerjük azokat az írott feljegyzéseket, amelyek a tűfestés műtárgyaira utalnak. Rendszerint a kánoni vizitációk hívják fel ezek gondos védelmére a figyelmet. megemlítjük, hogy az egyházi előírások kötelezik a megyéspüspököket, hogy vagy ők, vagy magasabb hivatalt vezető megbízottjuk az egyházmegye plébániáit évente, de legalább ötévenként meglátogassák, ellenőrizzék az intézményeket, a templom állapotát és "szent dolgait", tehát felszereltségét és leltárát. E látogatásokról jegyzőkönyvek készültek, amelyekben a plébánia házáról, a templom állapotáról, a hívek számáról, a szertartások rendjéről fontos adatokat találunk. E jegyzőkönyvek őrzik az egyházi ruhákról, a zászlókról és egyéb textíliák állapotáról és a képi megjelenítésről való adatokat is. A vizitátor rendszerint külön felhívja a figyelmet a tűfestés műkincseire, amelyek templomok kincstáraiban sok évtizedeken át ránk maradtak.

Az 1920-as évektől figyelemre méltó lendületet vett a tűfestés gyakorlata, ezért kell felfigyelnünk arra a műhelyre, amelyben a Szombathelyi Egyházmegye plébániáinak ma is meglévő tűfestett műtárgyai készültek.

A KARMELITA NŐVÉREK TŰFESTŐ MŰHELYE

A Szent Keresztről elnevezett Kálvária-templom mellett felépült kolostor adott helyet annak az iparművészi szinten működő műhelynek, amelyben a karmelita nővérek tevékenykedtek. Néhány szempontot említünk e szerzetesi közösségről, mert jelenlétük és fáradozásuk a tűfestés művészi szintű alkotásaival gazdagította Vas megye templomait.

A karmelita női rend 1452-ben alakult meg és nyerte el a katolikus Egyház jóváhagyását.

Konstitúciójuk, vagyis szabályzatuk szerint a karmelita férfi szerzetesrend testvér intézményeként a megyéspüspökök irányítása alatt szerveződtek. E szigorú szerzetesi közösségnek két rendháza volt országunkban, az egyik Szombathelyen. tagjai szigorúan zárt közösségben éltek, szemlélődő életformájuk volt, az "imádkozzál és dolgozzál" eszményét valósíthatták meg. A polgári élettől teljesen elhatárolódva teltek napjaik.

Szombathelyen a női karmelita rendi közösség az 1906. évben települt le. Az 1930-as, 40-es években Varga Anna főnöknő vezetésével általában 16 nővér élt a rendházban, ők dolgoztak a hímző műhelyben. úgy értesültünk az életüket ismerő személyektől, hogy alkotásaikról és a megrendelő intézményekről leltárkönyvet vezettek, ebben az elkészült műtárgyakat nyilvántartották. Sajnos, ez a nyilvántartást tartalmazó könyv elkallódott. Közismert tény, hogy a kommunista diktatúra idején a szerzetesi közösségeket feloszlatták, a szombathelyi karmelita nővéreket 1950-ben Nyíregyházára deportálták. Amikor a kényszer-lakhelyet elhagyhatták, szerzetesi közösségüket a diktatúra tiltó rendelkezése okán nem alapították meg újra. Könyvtáruk, irattáruk, amelyben feljegyzéseiket őrizték, gazdátlanul szétszóródott. A tűfestés általuk készített műtárgyai azonban a plébániatemplomok ruhatáraiban ma is megtalálhatók. fontos feladat lenne ezeket a műkincseket összeírni, állapotukat szakszerűen felmérni, esetleg restaurálni, mert az utókor számára megmentésük közérdek. A tűfestés alkotásait, mint egészen sajátos műveket a kulturális örökség védelméről szóló törvény hatálya alá kellene helyezni. Olyan iparművészi tevékenységnek emlékei ezek, amelynek százados múltja van, de folytatása esetleg nem lesz.

A festői képeket megjelenítő hímzés a "hasított öltés" vagy a "lapos öltés" technikájával készült, és a legapróbb részleteket, az emberi arc finom árnyalatait tudja szemléltetni. A selyemszálak gazdag színezése, ezek kiválasztása és tűvel való aprólékos öltése tette a tűhímzett műtárgyakat értékessé. A műhelyben dolgozó karmelita nővérek rendkívül kifinomult színérzékkel végezték munkájukat. Ez az iparművészi tevékenység a nővérek deportálásával, műhelyük felszámolásával – úgy látszik – itt Szombathelyen végleg megszűnt. Emlékét őriznünk kell, mert alkotásaik Szombathely művészetet pártoló múltjának bizonyságai.

A SZOMBATHELYI KARMELITA NŐVÉREK MŰHELYÉBŐL