Szentmise szenvedés I. vasárnapján (feketevasárnapon)

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. március 22-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Nagy Szent Leó pápa beszéde Szenvedés I. vasárnapjára (Homilia 52; PL 54:313–317). In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 159–163. o.

Kedveseim, az Úr szenvedésének szent titkát, amelyet az Úr Jézus, Isten Fia, az emberi nem üdvösségéért magára vállalt, s általa ígéretéhez híven mindent magához vont a keresztfán, oly érthető világossággal őrizte meg az evangéliumi elbeszélés, hogy a hívőknek és jámboroknak semmi másra nincs szükségük, mint olvasni az írást, s látni a történteket. Mivel pedig a szent elbeszélésnek előttünk rendíthetetlen hitele van, Isten segítségével csupán arra kell törekednünk, hogy világosan álljon előttünk az, amiről a történelem tanúskodik.

Mert az emberi gonoszság ama első és általános bukása után, melynek következtében „a bűn egy ember által jött be a világba és a bűn által a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett” (Róm 5,12), senki sem tudta elkerülni az ördög sötét uralmát, a kemény szolgaság bilincseit. És senki számára nem nyílt volna meg a kiengesztelődés vagy az életre való visszatérés útja, hacsak az Atyaistennel egyenlő és egyformán örök Fiú nem kegyeskedett volna Emberfiává is lenni és eljönni, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett (Lk 19,10). Hogy amint Ádám által a halál, úgy Krisztus Urunk által a föltámadás legyen osztályrészünk (1Kor 15,22).

De nem kell azt gondolnunk, hogy mivel az isteni bölcsesség kifürkészhetetlen akarata következtében az Ige csak később lett testté, ezért a Szűz szülötte csak az újabb kor szülötteinek lett volna hasznára, s nem árasztotta volna ki áldásait a régebbi korokra. A régi korok összes igaz istenhívői, a régi korok szentjeinek teljes száma e hitben élt és tetszett Istennek. Sem a pátriárkáknak, sem a prófétáknak, sem bármely más szentnek nem volt másban üdve, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus megváltásában, amelyet várt az emberiség, mivel a próféták jóslatai és jelei megjövendölték, s ami az ő működése folytán be is következett.

Azért most, testvéreim, az Úr szenvedésének rendjén ne állítsuk annyira szemünk elé az ő emberi gyöngeségét, hogy mintegy azt véljük, hogy hiányzott belőle az isteni hatalom; de a Fiúnak az Atyával egyenlő és egyformán örök formáját se úgy, hogy azt gondoljuk, hogy nem is igazak azok, amelyek Istenhez méltatlannak látszanak. Kettő ugyanis a természet, egy a Krisztus. Az Ige itt nem választható szét az embertől, sem az ember az Igétől. Nincs megvetve az alázatosság, mert nem csökkent a fönség. Semmit sem ártott a sérthetetlen természetnek az, amit el kellett viselnie emberi természetének.

Az az egész áldozat, amit együtt mutatott be az emberiség az istenséggel, Isten irgalmasságának elrendelése volt, s a jóság tette. Oly bilincsek kötöztek le bennünket, hogy csak ez által a tett által szabadulhattunk meg. Az Istenség alázatossága tehát a mi hasznunkért volt. Ily ár vált meg bennünket, ily költség árán gyógyulunk meg! Ki jutna el a gonoszságból a megigazulásig, a nyomorúságból a boldogságig, ha az Igaz nem hajolt volna le a gonoszakhoz, s a Boldog a szerencsétlenekhez? Nem kell hát szégyenkeznünk, szeretteim, Krisztus keresztje miatt, melyet nem a bűn okozott, hanem az isteni bölcsesség ereje hozott létre!

Francke mester (c. 1430): A fájdalmak férfia (Museum der bildenden Künste, Lipcse)

Ámbár a mi gyöngeségünkből kifolyólag valóban szenvedett az Úr Jézus, valóban meg is halt, mégis nem tartózkodott annyira isteni dicsőségétől, hogy a szenvedés megaláztatásai közt semmi isteni működést nem gyakorolt volna. Mert amikor a gonosz Júdás már levetette a bárány álarcát és kimutatta farkasi dühét, és a békecsók álarca alatt megkezdte végrehajtani bűnét, Krisztus egyetlen szava oly hatalmas volt, hogy a leggonoszabbakból toborozott csapatot úgy földre terítette, mintha villám vágott volna közéjük. Hol volt ekkor a gyűlölők szövetsége, hol a harag tüze, hol a fölfegyverzett hadsereg? Az Úr csak azt mondta: „Én vagyok”, s szavára porba hull a gonoszok tömege. Mit tehetett volna az ő ítélő fönsége, mikor ennyire volt képes ítélet előtt álló embersége?

Mindazonáltal tudta az Úr, mit kell tennie az elvállalt titok értelmében, s ezért nem élt hatalmával. Megengedte, hogy üldözői végrehajtsák bűnüket. Mert ha nem akarta volna, hogy elfogják, nem fogták volna el. De ki üdvözült volna az emberek közül, ha Krisztus nem engedte volna magát elfogni? Szent Péter, ki lelkes állhatatossággal állt az Úr mellett, a kegyetlen támadókkal szemben a szent szeretet föllobbanásával kardot rántott a papi fejedelem szolgája ellen, s levágta annak fülét. De nem engedte az Úr, hogy a tüzes apostol tiszteletreméltó föllobbanásában tovább menjen, ezért megparancsolja, hogy tegye hüvelyébe kardját. Nem engedte, hogy késsel és karddal védjék meg a gonoszokkal szemben.

Megváltásunk titka ellen lett volna, ha nem akarta volna magát elfogatni az, aki mindenekért meghalni jött e világra. Nem akarhatta, hogy a dicsőséges kereszt diadala halasztást szenvedjen, s az ördög uralma, az emberiség fogsága még tovább tartson. Alkalmat ad hát üldözőinek dühük kielégítésére. De ebben is kimutatta magát az Istenség. A szolga levágott fülét, amely már meghalt azáltal, hogy megszűnt az élő testtel kapcsolatban lenni, az elcsúfított fejre visszahelyezte az Úr keze. Újjáalakította azt, amit ő alakított, s a hús serényen engedelmeskedik alkotója parancsának.

E tettek tehát isteni erőből folynak. De az, hogy az Úr fönségének hatalmát elnyomta, s megengedte, hogy üldözői erőt vegyenek rajta, csak azért van, mert megszeretett bennünket, és átadta magát érettünk (vö. Ef 5, 2). Közreműködött ebben az Atya, „ki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért” (Róm 8,32). Egy ugyanis az Atya és Fiú akarata, amint egy az Istenség. Az ő elhatározásának gyümölcséért nem tartozunk hálával sem a zsidóknak, sem Júdásnak. Az ő gonoszságuk akaratukon kívül ugyan a mi megváltásunkat szolgálta, s általuk történt mindaz, „amiről kezed és akaratod elhatározta, hogy megtörténjék”(ApCsel 4,28).

 Krisztus halála minket tehát megszabadít, őket vádolja. Egyedül csak ők nélkülözik a Megváltót, pedig mindenki számára el akarták pusztítani. És mégis oly nagy a mi Megváltónk jósága, hogy ők is bocsánatot nyerhetnek, ha Krisztust elismerik Isten Fiának, s ezzel elhagyják gyilkos gonoszságukat. Nem imádkozott hiába az Úr a keresztfán: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Ez az orvosság még Júdást is meggyógyította volna, ha ahhoz a bűnbánathoz menekült volna, amely visszavezette volna Krisztushoz, s nem ahhoz, amely az önakasztásra ösztökélte. Mikor azt mondta: „Vétkeztem elárulva az igaz vért” (Mt 27,4), megmaradt gonoszságának bűnében, mert halálának küszöbén Jézust nem hitte Isten Fiának, csak hozzánk hasonló embernek. Ha nem tagadta volna az ó mindenhatóságát, talán megnyerte volna irgalmasságát. Legyen ma, kedveseim, jámbor figyelmeteknek ennyi elég! A többiről majd a következő alkalommal fogunk beszélni.