Szentmise nagyböjt IV. (Laetare) vasárnapján

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. március 15-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Aranyszájú Szent János beszéde a kenyérszaporításról nagyböjt IV. vasárnapjára (42, 1; PG 49,239–244). In: Az egyházatyák beszédeiből, VI. köt. (Szent István Társulat, Budapest, 1944), 147–158. o.

A többi evangélista azt mondja, hogy a tanítványok hozzá menve kérték és figyelmeztették: ne engedje el étlen a népet. Jánosnál pedig maga Krisztus kérdezi Fülöpöt. Szerintem mindkét állítás igaz, csak nem egyszerre és egy időben történt, hanem az egyik esemény megelőzte a másikat, úgy, hogy valójában két különböző esetről van szó. De hát miért kérdezte meg Fülöpöt Krisztus? Mert jól tudta, melyik tanítványnak van több tanításra szüksége. Hiszen Fülöp az, aki később így szólt: „Mutasd meg nekünk az Atyát és elég nekünk” (Jn 14,8). Ezért oktatja őt előbb. Mert hiszen ha minden előkészítés nélkül tett volna csodát, akkor nem tűnt volna akkorának a csoda.

Krisztus azonban előbb arról gondoskodik, hogy megvallják ínségüket; így aztán már jobban látják a csodát. Lásd csak, mit mond nekik: „Honnét veszünk kenyeret, hogy ezek egyenek?” Így beszélt az Ószövetségben Mózeshez is, mielőtt csodát tett volna: „Mi az, mit kezedben tartasz?” (Kiv  4,2). Mivel pedig azok a csodák, melyek hirtelen történnek meg, az előbbieket el szokták felejtetni, először vallomásra bírta őt, hogy azután a bámulattól meglepve az előbb megvallottakat el ne felejtse, és így a régit az újjal összehasonlítva, e csoda nagyságát átlássa. Ez itt is így történt.

A kérdezett válaszol: „Kétszáz dénár áru kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson. Ezt pedig azért mondá, hogy őt próbára tegye; mert ő maga tudta, mit akart cselekedni”. Mit jelentsen ez az „őt próbára tegye”? Talán nem tudta, hogy mit fog mondani? Nem, ezt nem állíthatjuk. Mit is jelentsen ez a mondás? Az Ószövetségből megérthetjük. Abban is megtaláljuk: „Ezek után megkísértette Isten Ábráhámot, mondván: vedd egyszülött fiadat, akit szeretsz, Izsákot” (Ter 22, 1–2). Az ugyanis, aki mindeneket lát, mielőtt lesznek, ezt sem azt mondta, hogy megtudja: fog-e neki engedelmeskedni Ábrahám, vagy nem, hanem mind a kétszer emberi módon fejezte ki magát az Úr.

Hasonlóképen áll a dolog, amikor azt mondja: „Aki vizsgálja a szíveket” (Róm 8,27). Nem a nem tudást, hanem a pontos ismeretet akarja kiemelni. Így itt is, evvel a „megkísértetté”-vel, csakis azt akarja kifejezni, hogy alaposan ismeri őt. Vagy másképpen is értelmezhetnők ezt a részt: tudniillik, midőn akkor Ábrahámot, most pedig Fülöpöt is rávezeti kérdése útján a csodás jel alaposabb megismerésére, mindkettőjüket egyúttal kipróbáltabbakká is tette. Ezért tette az evangélista hozzá – hogy a szavak egyszerűségéből ne következtess valami képtelenségre – „Mert ő maga tudta, mit akart cselekedni”. Különben is igen figyelemre méltó, hogy ha valamilyen rosszindulatú gyanakvásra nyílik alkalom, akkor milyen buzgón küszöböli azt ki azonnal az evangélista. Így tehát, hogy ne gyanakodjanak a hallgatók itt is valamilyen hasonló képtelenségre, azonnal hozzáfűzi helyesbítésként: „Mert ő maga tudta, mit akart cselekedni”.

Ugyanilyen magyarázatként teszi hozzá a szöveghez: A zsidók üldözték őt, nemcsak mert föloldotta a szombatot, hanem azért is, mert Istent Atyjának mondta, magát Istennel egyenlővé téve. És ha ez nem lett volna magának Krisztusnak cselekedeteivel megerősített, bebizonyított mondása, akkor az evangélista itt is hozzátett volna helyesbítést. Mert ha már attól is óvakodik, hogy Krisztus szavain meg ne botránkozzék valaki, akkor sokkal inkább gyanakodott volna arra, amit mások beszéltek róla, ha nem tapasztalta volna, hogy helyes az emberek véleménye. Itt azonban nem szólt semmit sem, ismerte ugyanis Krisztus mondását és változhatatlan elhatározását. Ezért, amikor állította: „egyenlővé tette magát Istennel” nem fűzött hozzá helyesbítést. Hiszen ez nem volt téves és helytelen vélemény, hanem inkább cselekedeteivel is bebizonyított igazságot állítottak róla.

Amikor tehát Fülöpöt megkérdezte, akkor: „Mondá neki egyik tanítványai közül, András Simon Péternek testvére: Van itt egy fiú, kinek öt árpakenyere van és két hala, de mi az ennyinek?” Magasztosabban gondolkodik András, mint Fülöp, de ő sem értette meg egészen a dolgot. Azt hiszem, nem minden ok nélkül beszélt így: mivel hallott már valamit a próféták csodáiról, például Elizeusnak a kenyérrel művelt csodájáról, közeledik ugyan a magasztosabb értelemhez, de a csúcsra még nem jutott föl.

Ezekből pedig tanuljuk meg mi, akik földi gyönyörűségekhez ragaszkodunk; mi lehet az olyan csodálatraméltó férfiak étele, milyen egyszerű és miféle; és utánozzuk őket asztaluk mértékletességében és körülményeiben. A következők sok gyöngeséget árulnak el. Miután ugyanis azt mondta: „kinek öt árpakenyere van”, hozzátette: „de mi ez ennyinek?”Azt hitte András, hogy a minden csodák szerzője kevésből csak keveset és többől tud csak többet előteremteni. Ez azonban nem így van. Hiszen ő egyformán tudott a kevésből is és a többől is igen sok kenyeret előteremteni. Nem volt szüksége az alávetett anyagra, hogy azonban ne tűnjék a teremtmény az ő bölcsességétől távolesőnek – ezt is állították fonákul a marcionisták – a csodatevéshez fölhasználta a teremtményt is.

Amikor tehát a két tanítvány közül egyik sem remélte, akkor tett csodát: így többet is értek vele: mert előbb megvallották a helyzet nehézségét, hogy a csoda megtörténtével fölismerjék Isten erejét. Mivel pedig ez eljövendő csodajel volt, melyet, ha nem teljesen ugyanazon a módon is, de már megjövendöltek a próféták; hogy a kislelkűek ne gyanakodjanak; a hálaadást előrebocsátva fölkészült a csoda elvégzésére. Figyeld csak meg, hogy így mennyire fölcsigázza az érdeklődést és föltünteti a különbséget! Hiszen amikor még elé sem hozták, amikor még ott sem volt a kenyér, akkor tesz csodát, hogy megérthesd: mind a létezők, mind pedig a nemlétezők alá vannak vetve hatalmának, amint Szent Pál mondja: „aki nevet ad a nem létezőknek, mint létezőknek” (Róm 4,17), úgy ad parancsot az azonnali elhelyezkedésre, mintha már meg lett volna terítve az asztal. Így kelti föl a tanítványok figyelmét. Mivel már a kérdésével is megnyerte őket, azonnal engedelmeskedtek, nem zavarodtak meg és nem kezdték kérdezgetni: Mi ez? Miért adsz parancsot elhelyezkedésre, amikor még semmi sincs előttünk? Így hát azok, akik kezdetben annyira hitetlenkedtek, hogy kérdezgették: „honnan vegyünk kenyeret?”, még mielőtt látták volna a csodajelet, máris hinni kezdtek. Sőt gyorsan kiadták a tömegnek a parancsot az elhelyezkedésre.

A paralitikus gyógyításakor, a halott föltámasztásakor, a tenger lecsendesítésekor előzőleg mért nem imádkozik? Miért imádkozik itt, amikor a kenyérről van szó? Azért, hogy megtanítson: evés előtt hálát kell Istennek adni. Máskülönben pedig a legkisebbekben is ezt szokta cselekedni, hogy megtanuld: ő nem azért teszi, mert rászorul. Mert ha rászorult volna, akkor inkább a nehezebb helyzetekben imádkozott volna. Ő, aki azokat a csodákat tekintélyével eszközölte, ezt kétségtelenül leereszkedésével hajtotta végre. Azért, amikor egyedül tesz valamilyen csodát, nem ad előtte nyilvánosan hálát, amikor pedig sokak jelenlétében cselekszi, akkor, hogy bebizonyítsa: nem ellensége Istennek, sem pedig az Atyának; a hálaadás által minden gyanút eltüntet.

„Elosztá a letelepülteknek, amennyit akartak.” Látod-e, mi a különbség az úr és a szolgák között? Mert azok, akik csak mértékben kapták a kegyelmet, kegyelmükhöz mérten tettek csak csodát, Isten pedig, aki határtalan hatalmú, tekintélyével cselekszik mindent. És szólt a tanítványoknak: „Szedjétek föl a megmaradt hulladékokat. Összeszedték tehát és tizenkét kosarat töltének meg”. Ezt nem  hiábavaló fitogtatásként, hanem azért cselekedte, hogy a csoda szemfényvesztésnek ne lássék. Ugyancsak ezért szaporította a kenyeret a rendelkezésre álló anyagból.

Miért nem a néppel hordatta össze a törmeléket, miért a tanítványokkal? Mert azokat akarta leginkább kitanítani, akik a világ eljövendő tanítói lesznek. A tömeg ugyanis még nem tudott sok hasznot húzni a csodákból. Hiszen azonnal el is felejtették, rögtön más csodát követeltek, míg a tanítványok nem kis hasznot húztak belőle. Annak következtében, hogy a kosarat hordozta, Júdásnak sem volt enyhe az elítélése. Hogy pedig ezt az ő okulásukra cselekedte, az abból is kitűnik, amit végezetül mondott, és amit emlékezetükbe idézett e szavaival: „Még most sem eszméltek ... , hogy hány kosárral szedtetek föl?” (Mt 16,9) Éppen ezért volt annyi kosár, ahány tanítvány. Amikor pedig kioktatta őket, akkor már nem volt annyi, csak hét kosár.

Én nemcsak a kenyér mennyiségét csodálom, hanem a mennyiséggel együtt a maradék mennyiségének pontosságát is. Gondoskodott arról, hogy se több, se kevesebb ne legyen, hanem amennyit akart. Csodálom, hogy előre látta, mennyit fognak fogyasztani. Ez az előrelátás pedig kimondhatatlan hatalmat jelent. A maradékok így mindkét csodát erősítik. Bizonyítják, hogy a csoda nem volt szemfényvesztés és hogy abból, amit ettek, még maradt is.

A halakkal a csodát Krisztus most az ott lévő halak segítségével cselekedte, a föltámadás után azonban minden anyag nélkül. Miért? Azért, hogy megismerd: ő is használta az anyagot, nem azért mintha az anyagra mint alapra szüksége lenne, hanem hogy az eretnekek száját elnémítsa. Krisztus azt tanítja, vessük meg a méltóságokat. „Az emberek pedig . . . mondták, hogy ez bizonnyal az a próféta”. Ó, a torkosság mohósága! Számtalan ennél sokkal nagyobb csodát tett, és mindeddig egyszer sem vallották őt igaz prófétának, csak most, amikor jóllaktak. Ebből is következik, hogy a zsidók valamilyen igazi, kiváló prófétát vártak. Már nekiszegezték ugyanis a kérdést: Te próféta vagy? Másutt pedig: Itt a próféta.

„Azért észrevevén Jézus, hogy készülnek jönni és megragadni őt, hogy királlyá tegyék, ismét a hegyre meneküle maga egyedül.” Bezzeg milyen nagy a torok zsarnoksága! Micsoda ingadozó lelkűek! Már nem akarják többé megbosszulni a törvényt, már nem törődnek a szombat megsértésével, már nem mozgatja őket az Isten ügyének lelkesedése, miután gyomruk már megtelt, mindezt elhagyták. Prófétaként állt közöttük és királlyá akarták koronázni: Krisztus pedig megszökik előlük. Miért? Azért, hogy megmutassa nekünk: vessük meg a földi méltóságokat; és hogy egyúttal megmutassa: semmilyen földi dologra sem szorul rá. Hiszen ő, aki mindenben az egyszerűt választotta magának; anyát, házat, várost, nevelést, ruhát, nem a földiekben tündökölve akart eljönni. Hiszen mennyei tanúi, az angyalok, a csillag, az Atya hangja, a tanúskodó Lélek, a régi prófétai jövendölések mind-mind fényesek és nagyszerűek voltak; a földön azonban mindene szegényes volt, hogy így aztán még jobban kitűnjék hatalma.

Egészen biztosan azért jött Krisztus, hogy minket kioktasson, hogy megvessük az evilágiakat, hogy ne kábuljunk el azoktól, amelyek itt, e világon olyan ragyogóaknak látszanak, hanem nevessük ki ezeket és szeressük az eljövendőket. Aki ennek a világnak dolgait csodálja, az nem fog eltelni a mennyország megcsodálásával. Ezért mondta Pilátusnak is: „Az én országom nem e világból való” (Jn 18,36), hogy ne lássék úgy, mintha emberi félemlítéssel és hatalommal meg lehetne őt győzni. De hát miért mondja a próféta: „Íme, bevonul hozzád királyod, igaz ő és megszabadít, szegény ő és szamáron ül” (Zak 9,9)? Itt a mennyei országról, nem pedig a földiről beszél. Azért mondja máshol: Embertől nem fogadok el dicsőséget.

Tanuljuk tehát meg, szeretteim, megvetni az emberi megtiszteltetéseket, nem pedig vágyódni utánuk! Nekünk ugyanis olyan nagy megtiszteltetésben van részünk, melyhez képest az emberi tisztelet megszégyenítés, nevetség és komédia. Amint a föld gazdagság a mennyeihez képest szegénység, és amint ez az élet a másik nélkül halál, (hiszen így szól Krisztus: „hagyd a holtakra eltemetni halottaikat” (Mt 8,22); hasonlóképen ez a dicsőség, ha ahhoz a mennyeihez hasonlítjuk, szégyen és nevetség. Ne hajhásszuk hát ezt! Mert ha már maguk, akik ezt a tiszteletet adják, silányabbak az árnyéknál és az álomnál is, akkor mennyivel inkább értéktelen az ő dicsőségük: „Minden test ... dicsősége olyan, mint a mező virága” (Iz 40,6). Találunk-e valami silányabbat a mező virágánál? (vö. 1Pét 1,24) És ha még néhány napig tartana is ez a dicsőség, mi haszna lenne ebből a lelkünknek? Semmi. Sőt nagyon is árt, szolgákká tesz, a pénzért vett rabszolgáknál is rosszabbakká, akik nem egy, hanem két, háromezer mást és mást parancsoló úrnak szolgálnak. Mennyivel jobb szabadnak lenni, mint szolgának! Az emberek rabságából megszabadulva a parancsoló Istennek szolgálni.

Végre is, ha annyira szereted a dicsőséget, úgy hát szeresd, de a halhatatlant szeresd! Hiszen ennek mind fönsége, mind pedig haszna nagyobb. Ezek arra kényszerítenek, hogy te, a magad számlájára légy az ő tetszésükre, Krisztus evvel szemben az ajándékok százszorosát téríti meg és ráadásul az örök életet adja. Mi jobb tehát: a földön, vagy az égben; az emberektől, vagy Istentől megcsodáltatni; kárhozatodra, vagy pedig hasznodra? Egy napig viselni csak a koronát, vagy mindörökkön örökké?   

Adj a szűkölködőknek, ne pedig a madárjóslásra készülőknek, hogy pénzeddel lelkük vesztét elő ne segítsd. Mert ha te ez iránt túl sokat érdeklődöl, romlásának okozója leszel. Hiszen ha azok, akik zenekarral keresik kenyerüket, tudnák, hogy mesterségükkel semmi hasznot sem fognak húzni, akkor el se kezdenének játszani. Ha azonban látnak téged, amint tapsolsz, odafutsz, költekezel; még ha nem is akartak volna tovább játszani, a haszonért folytatják. Ha tudnák, hogy senki sem fogja őket dicsérni, a haszon megszűntével azonnal abbahagynák munkájukat. Mivel azonban azt tapasztalják, hogy sokan csodálják mesterségüket, a sok dicsérettől lépre mennek. Hagyjuk abba a haszontalan költekezést! Tanuljuk meg; mikor és miért kell pénzt kiadni, hogy Istent mindkét tekintetben, egyrészt jogtalan vagyongyűjtésünkkel, másrészt haszontalan pazarlásunkkal haragra ne ingereljük!

Milyen büntetésre nem volnál méltó, mikor a szegényt észre sem véve, az utcai nőknek adod pénzedet? Még ha munkád igazságos béréből adnál, nemde akkor is bűn lenne a romlottságot megjutalmazni, és a megérdemelt büntetés helyett valakit tisztelettel elhalmozni? De amikor az árvák becsapásából a tehetetlen aggok kifosztásából szerzett pénzen táplálod a züllött embereket, képzeld csak, micsoda tűz vár az ilyen bűnre!

Figyelj csak Szent Pál szavaira: „Nemcsak akik tesznek ilyeneket, hanem azok is, akik a cselekvőkkel egyetértenek” (Róm 1,32). Talán túlságosan hevesen korholtunk titeket; de ha mi nem korholnánk, úgy gyötrelmek várnak mindazokra, akik nem javulnak meg. Mit használna nektek, ha szép szavakkal beszélnék hozzátok, miközben rossz cselekedeteitek miatt valójában gyötrelmek várnak rátok? Dicséred, ünnepeled és csodálod a táncost? Így még nála is hitványabb lettél! Őt legalább, ha nincs is a bűn híján, látszólag menti nyomora. De te még evvel sem védekezel! Ha őt megkérdezném: Minden más mesterséget félretéve, miért folytatod éppen ezt a piszkos és elátkozott mesterséget? Azt válaszolná: mert kevés munkával sokat kereshetek. De ha téged kérdeznélek meg; miért csodálod a léhát, aki olyan sok ember romlását okozza életével? Te nem folyamodhatnál ehhez a védekezéshez, hanem lehajtott fejjel lennél kénytelen elpirulni. Ha a mi kérdéseinkre meg sem tudsz mukkanni, akkor hogy állsz majd, amikor megjelenik a borzalmas és elkerülhetetlen ítélőszék, mely előtt számot fogunk adni gondolatainkról és tetteinkről? Milyen arccal fogsz a bíróra nézni? Mit fogunk mondani ott? Milyen védekezéssel hozakodunk majd elő? Melyik mentegetőzést fogjuk alkalmasnak vagy alkalmatlannak találni?

Vajon cselekedhetünk-e így a költekezésért, az élvezetért, másoknak, akiket ezzel az eljárással pusztulásra kényszerítünk, veszedelmére? Biztos; akkor majd semmit sem tudunk mondani, hanem szükségképpen sohasem végződő, határtalan gyötrelem lesz a büntetésünk. Hogy ez meg ne történjék, azért már itt a legnagyobb igyekezettél törekedjünk arra, hogy innen jó reménnyel elzarándokolva elnyerjük az örök boldogságot, melyet bárcsak mindegyikünk elérne, a mi Urunk. Jézus Krisztus kegyelme és jósága által, aki által és akivel dicsőség az Atyának és a Szentléleknek, most és mindörökké! Ámen.