Szentmise hetvened vasárnapon

Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy 2026. február 1-én 16:30 órakor a szegedi Szent József jezsuita templomban (Szeged, Dáni u. 3.) hagyományos római rítusú szentmise lesz.

LELKI ÚTRAVALÓ:

Nagy Szent Gergely homíliája hetvened vasárnap evangéliumi példabeszédéről (Mt 20,1-16)

I. Ez az evangélium sok olyan dolgot tartalmaz, amelyek magyarázatra szorulnak; igyekezni fogok tehát, amennyire lehet, rövidre fogni a magyarázatot, hogy ne váljék terhessé számotokra. A mennyek országa – amint Urunk mondja – hasonló egy gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon fel szőlőjébe. Vajon kit lehetne joggal inkább egy gazdához hasonlítani, mint a mi Teremtőnket, aki a hit házanépének Feje, uralkodik mindazokon, akiket teremtett, és kiválasztottainak Ura a világban, miként a ház ura a saját házában? Ő az, akinek az Egyház a szőlője: egy szőlő, amely soha nem szűnik meg a valódi Szőlőtőnek vesszőit teremni, az igaz Ábeltől egészen a világ végéig megszülető utolsó választottig.

Ez a gazda tehát szőlője megművelésére kimegy kora reggel, majd a harmadik, a hatodik, a kilencedik és a tizenegyedik órában is, hogy munkásokat fogadjon fel szőlőjébe. Így az Úr a világ kezdetétől annak végéig soha nem szűnik meg igehirdetőket gyűjteni hűséges népe oktatására. A világ hajnala Ádámtól Noéig tartott; a harmadik óra Noétól Ábrahámig; a hatodik Ábrahámtól Mózesig; a kilencedik Mózestől az Úr eljöveteléig; a tizenegyedik pedig az Úr eljövetelétől a világ végéig. Ebben a tizenegyedik órában küldettek ki igehirdetőként az apostolok, akik – jóllehet későn érkeztek – teljes bért kaptak.

Szőlője megművelésére, vagyis népe tanítására az Úr soha nem szűnt meg munkásokat küldeni: először a pátriárkák által, majd a próféták és a törvény tanítói által, végül pedig az apostolok által művelte és gondozta népe életét, miként a szőlő ura munkások segítségével gondozza szőlőjét. Bárki, aki – bármilyen mértékben – a megigazulás tanítását az igaz hithez kapcsolta, annyiban Isten munkása volt Isten szőlőjében.

A kora reggeli, a harmadik, a hatodik és a kilencedik órában felvett munkások alatt Isten ősi népe, a zsidók érthetők, akik – Isten kiválasztottaival együtt, a világ kezdetétől – igyekeztek őt igaz hittel tisztelni, és szüntelenül fáradoztak az ő szőlőjében. A tizenegyedik órában pedig ezt mondták a pogányoknak: „Miért álltok itt egész nap tétlenül?” Az Úr az ő üdvösségük iránti gondatlanságukra és közömbösségükre utal, hiszen addig semmit sem tettek annak biztosítására. Mégis, ha elgondolkodtok azon, miként feleltek a gazdának, aki elküldte őket szőlőjébe, okotok lesz szégyenkezni. A gazda kérdésére, hogy miért álltak egész nap tétlenül, ezt felelték: „Mert senki sem fogadott fel minket.” Valóban, másokkal ellentétben nem voltak pátriárkáik és prófétáik, akik tanították volna őket. Senki sem fogadta fel őket, mert senki sem mutatta meg nekik az üdvösséghez vezető utat.

De mi, akik elhanyagoljuk a jócselekedetek gyakorlását, és tétlen életet élünk, mit fogunk felelni igazolásunkra? Hiszen mi – úgyszólván – anyánk méhében kaptuk meg az igaz hitet; még bölcsőnkben hallottuk az élet igéit, és a keresztény tanítás tejét ittuk, amelyet a szent Egyház adott nekünk akkor, amikor testünk életéhez még természetes anyánk keblét szívtuk.

II. A példabeszéd különböző órái az emberi élet különböző szakaszaival is összehasonlíthatók. A gyermekkor – a tudás szűk köre miatt – a kora reggeli óra; az ifjúság a harmadik órához hasonlítható, amikor a nap fölkel, és az évek heve növekszik; a hatodik óra a férfikort jelképezi, amikor a nap pályája csúcsán áll; a kilencedik órában, amikor a nap lassan hanyatlik, fölismerjük az időskor kezdetét, amikor az ember elveszíti ifjúkori erejét; az öregkort pedig a tizenegyedik óra jelképezi.

Gondoljátok meg, hogy egyeseket már gyermekkorukban hívnak meg a tökéletes és szent életre, másokat ifjúságukban, ismét másokat férfikorukban, némelyeket előrehaladott korban, végül másokat öregségükben. Értitek-e, hogy mindannyian munkások vagyunk, akiket bármikor elküldhetnek az Úr szőlőjébe? Vizsgáljátok meg tehát, szeretett testvérek, saját életeteket, és kérdezzétek meg magatoktól: méltó munkásai vagytok-e az Úrnak, tudatában vagytok-e annak, amit tesztek, és valóban az Úr szőlőjében munkálkodtok-e. Bizonyos, hogy akik csupán saját érdekeikért dolgoznak, nem léptek be az Úr szőlőjébe; mert csak azok számíttatnak az ő munkásai közé, akik Isten dicsőségét saját hasznuk és érdekük elé helyezik. Az ilyen méltó keresztények buzgó szeretettel és őszinte áhítattal igyekeznek Istent szolgálni; törekednek lelkeket nyerni Istennek, és fáradoznak azon, hogy másokat is magukkal vigyenek a szentek hajlékába. Akik viszont önmaguknak élnek, és bűneiknek, kívánságaiknak akarnak eleget tenni, tétlen munkásokként ítéltetnek el, akik sem nem dolgoznak, sem nem gondoskodnak az Úr szőlőjéről.

III. Mit mondjunk azokról, akik életük végére halasztják megtérésüket? Nem hasonlók-e azokhoz a munkásokhoz, akik a tizenegyedik óráig a piacon álltak, és akikhez a gazda így szólt: „Miért álltok itt egész nap tétlenül?” Üdvözítőnk azt akarja megértetni velük, hogy miután gyermekkorukat és ifjúságukat a világ szolgálatában, Istentől távol töltötték, most – legalább életük legvégén – kötelesek Istenhez fordulni, és nagyobb bátorsággal rálépni az igazság útjára, amely a tökéletességhez és az örök élethez vezet. Hiszen a rájuk bízott munka nem tarthat sokáig, mivel oly későn érkeztek.

Így ez a jó gazda visszahívja őket magához, és gyakran még azok előtt megjutalmazza őket, akiket gyermekkoruktól fogva hívott, mivel igen gyakran az utolsók távoznak el elsőként. Emlékezzetek a jó latorra (Lk 23). A tizenegyedik órában érkezett; mégis az általa elszenvedett halálbüntetés által olyan jutalmat nyert el, amelyet korábbi bűnös élete alapján bizonyosan nem érdemelt volna meg. Fölismerte Jézust a világ Megváltójaként, nyilvánosan megvallotta őt, és szinte ugyanabban a pillanatban kilehelte lelkét. Ebből látjuk, hogy a gazda a megígért dénárt az utolsókkal kezdve adta ki; mert a jó lator előbb jutott be a Paradicsomba, mint Szent Péter.

Ugyanez történt sok jámbor és igaz lélekkel is, akik a Törvény előtt és a Törvény alatt éltek. Nekik várniuk kellett jutalmukra, míg azok, akiket a Messiás eljövetele után hívtak meg, azonnal a Paradicsomba jutottak. Teljes joggal mondhatjuk azt is, hogy ugyanaz a jutalom – vagyis a dénár – adatott azoknak, akik csak egy órát dolgoztak, mint azoknak, akik egész nap fáradoztak, és viselték a nap terhét és hőségét. Mert az örök boldogság, amely jutalomként jár azoknak, akik jól dolgoztak, közös lesz mindannyiuk számára, akár a kezdetkor érkeztek, akár a Megváltóval együtt jöttek.

Ez az egyenlőség váltotta ki a zúgolódást: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét.” Valóban, az elsők mondhatják, hogy viselték a nap terhét és hevét, mivel életük hosszabb volt a miénknél. A kezdet kezdetén érkeztek, amikor az ember élete igen hosszú volt, és sok éven át kellett küzdeniük önmaguk ellen. Mi is érezzük magunkban a rossz kívánság tüzét, amely ellen harcolunk, és amelyet igyekszünk kioltani; ez az állandó küzdelem pedig joggal hasonlítható a nap terhéhez és hevéhez.

IV. Mindezek után fölmerül a kérdés: mit jelentenek azoknak a zúgolódásai, akik igen későn kapták meg a mennyei jutalmat? És miként mondhatjuk, hogy zúgolódtak, hiszen a mennyország nem adatik azoknak, akik zúgolódnak, és akik beléptek a mennybe, sem nem zúgolódnak, sem nem panaszkodnak? Azt válaszolom: ha figyelembe vesszük, hogy a pátriárkák – bár szent és igaz életet éltek – nem léphettek be a Paradicsomba Isten Fiának eljövetele előtt, aki halálával újra megnyitotta a menny kapuit, akkor ebben a késedelemben, amely megakadályozta őket abban, hogy megkapják a kemény munkájukért járó jutalmat, megtaláljuk zúgolódásuk valódi okát. Miután az igazságért küzdöttek, és így kiérdemelték a dicsőség koronáját, lelkük a limbuszba, a nyugalom és béke helyére jutott. Így tehát nekik tulajdoníthatjuk a munkások zúgolódását a nap végén.

Mindazonáltal e föltételezett zúgolódás után az igazak lelkei, elhagyva fogságukat, vagyis a limbuszt, ahol hosszú ideig visszatartattak, megkapják az ígért dénárt, nevezetesen az örök ország boldogságát, amelynek birtokába lépnek. Ami pedig minket illet, akik bár a nap végén érkezünk, mégis megkapjuk a dénárt, nem zúgolódunk úgy, mint azok, akik elsőként érkeztek. A Megváltó világba jövetele óta ugyanis, amint elhagyjuk ezt az életet, belépünk a mennyek országába, és késedelem nélkül elnyerjük a dicsőség koronáját, amelyet a pátriárkák csak nagyon hosszú várakozás után kaptak meg.

Ekkor mondta a ház ura az egyik munkásnak: „Ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked.” És mivel az égben egy léleknek kijelölt hely az ő bőkezű akaratának következménye, hozzáteszi: „Vagy nem szabad-e azt tennem a sajátommal, amit akarok?” Az ember legnagyobb balgasága volna bírálni azt a módot, ahogyan Isten jósága méltóztatik cselekedni. Zúgolódhatnánk Isten ellen, ha megtagadná azt, amivel tartozik; de nem akkor, amikor nem ad meg olyasmit, amire igazságosság szerint nem kötelezhető. Aki tehát zúgolódik, megérdemli ezt a feddést: „A te szemed álnok, mert hogy én jó vagyok?” Ebből arra következtetünk, hogy senki se dicsekedjék munkájával vagy az arra fordított idővel, mert az Örök Igazság ezt mondja: „Így lesznek az utolsók elsőkké, és az elsők utolsókká.” Bár tudatában vagyunk jócselekedeteinknek, nem tudjuk, milyen szigorúan fogja azokat megvizsgálni a nagy Bíró; sőt mindegyikünknek igen boldognak kellene lennie, ha akár csak az utolsó helyet is elnyerheti Isten országában.

V. Ezen evangéliumi szavak: „Sokan vannak a meghívottak, kevesen pedig a választottak”, nem tölthetnek el bennünket mással, mint félelemmel; mert sokan kapják meg a hit világosságát, de csak keveseknek adatik meg a menny boldogsága. Az ünnep miatt most igen sokan gyűltek össze itt, és alig van hely mindenkinek e templom falain belül. De ki tudná megmondani, közülük hányan fognak egykor a választottak közé tartozni? Minden hang hangosan vallja Jézust, de azok élete, akik megvallják őt, nem egyezik külső hitvallásukkal. A jelenlévők többsége elegendőnek tartja, hogy szóban kövesse Jézust, miközben tetteivel elszakad tőle. Szent Pál így mutat rájuk: „Vallják, hogy ismerik Istent, de tetteikkel megtagadják őt” (Tit 1,16). Ezt erősíti meg Szent Jakab is: „A hit cselekedetek nélkül halott” (Jak 2,26). A zsoltáros pedig Isten szavait ismétli: „Hirdettem és szóltam, számuk megszámlálhatatlan” (Zsolt 40,6). E szavakból megértjük, hogy amikor az Úr prófétái által hívja az embereket, a hívők száma nagymértékben növekszik. Ám nem mindazok számláltatnak a választottak közé, akik a hit ajándéka által megismerik az igazságot. Bizonyos, hogy amikor sok gonosz keresztény gyűlik össze Isten igaz szolgáival ugyanazon hit megvallása céljából, mégsem érdemlik meg, hogy a hűségesek közé soroltassanak keresztényietlen életük miatt. Mert tagadhatatlan, hogy bár a szent Egyház ugyanabban az akolban foglalja magában a juhokat és a kecskéket, az Örök Bíró egykor el fogja választani az igazakat a gonoszoktól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől (Mt 25,32).

Tudjátok meg tehát, és ismerjétek föl, hogy azok közül, akik most a világ élvezeteinek adják át magukat, senki sem jut be a választottak közé; a Bíró kizárja őket az alázatosak boldog sorsából, mivel ebben a világban a kevélység szárnyain emelkedtek föl. Megkapták ugyan az égi hit ajándékát, de a földhöz tapadtak, és a menny nem nyílik meg előttük.

VI. Mindazonáltal, bár Isten Egyházában sok olyan ember található, akinek élete nem keresztény, kérlek benneteket, szeretett testvérek, se ne utánozzátok őket, se ne tartsátok őket elveszettnek! Ismerjük mai szerencsétlen állapotukat, de nem tudjuk, milyenek lesznek holnap. Gyakran megesik, hogy azok, akiket az életszentség útján mögöttünk látunk, lelki előmenetelük miatt hamarosan megelőznek bennünket; és akkor nagy nehézséggel követjük azokat, akiket egykor megelőzni véltünk. Amikor Szent István vérét ontotta Krisztusért, gyilkosai egy Saul nevű ifjú lábához tették ruháikat (ApCsel 7,57), aki azzal is vádolható, hogy a gyilkosokat segítve maga is részes volt Szent István megkövezésében; mégis, az Egyházért vállalt nagy fáradozásai által Saul megelőzte a szent vértanút, akinek halálához hozzájárult.

Vegyük tehát komolyan ezt a két, figyelmünkre méltó dolgot. Először is: mivel sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak, senki sem segíthet magán Isten kegyelme nélkül, és bár a hit által meghívást nyer, senki sem lehet biztos örök üdvösségében. Másodszor: amikor felebarátunkat a bűn és a romlottság karmaiban látjuk, ne gondoljuk elbizakodottan, hogy el fog veszni, mert Isten végtelen irgalma előttünk ismeretlen.