Miért járjunk szentmisére?

Timothy Radcliffe 1945-ben született, 1965-ben lépett be a domonkos rendbe, és 1971-ben szentelték pappá. Ma az angol egyház egyik legnépszerűbb és legkeresettebb előadója szerte a világon, írásai a jó értelemben vett bestsellerek közé tartoznak. Hívők és nem hívők egyaránt odafigyelnek mélyreható elemzéseire korunk társadalmáról és vallási életéről.

 

A Miért járjunk misére? című könyvében a szerző a szentmisét egy három felvonásos drámához hasonlítja, melynek egyes felvonásait az isteni erények képezik: a hit, a remény és a szeretet. Ezen erények útján formálja át a kegyelem azt, aki részt vesz a szentmisén, ám ez egy lassú és általában nem intenzív élményekkel járó folyamat.

A domonkos szerzetes szerint azért kell szentmisére járnunk, mert a templom olyan utat mutat ahhoz, hogy emberek lehessünk, amilyet máshol nem találunk. A könyv olvasmányos, gördülékeny, könnyed stílusú, s hogy olvasóit még közelebb hozza a témához, segítségül hívja a művészeteket, a történelmet, különböző társadalmi jelenségeket és tudományos ismereteket is, hogy ezek fényében világítson rá az egyén és a liturgia kapcsolatában rejlő kérdésekre. A könyv a humort sem nélkülözi, ami már a bevezetőben is rögtön kiderül. „Egy vasárnap reggel az édesanya felrázza a fiát, hogy indulni kell a templomba. Semmi eredmény. Tíz perccel később újra próbálkozik: »Azonnal kelj föl, és indulj a templomba!« »De anya, nem akarok. Olyan unalmas! Miért menjek?« »Két okból. Egyrészt tudod, hogy vasárnap templomba kell menni, másrészt mert te vagy az egyházmegye püspöke.«”

Otthonunkat a Szentháromságban fogjuk megtalálni, kezdi gondolatait a szerző a könyv bevezetőjében, s rávilágít arra, hogy a Szentháromság minden egyes tagja a másikért és a másik által létezik. „A templomba magunkkal hozzuk törékeny identitásunkat, melyet igen gyakran a többiekkel szemben alakítottunk ki. Önképünk gyakran versengésen alapul, fölénybe akarunk kerülni, vagy az alacsonyabb rendűség érzésével küszködünk. Még szeretetünk is rejthet versengést vagy elzárkózást. A misét azzal kezdjük, hogy a Három egy Istenhez fordulunk, aki a mi otthonunk, ahol személyiségünk kibontakozhat, ahol boldogságot találunk anélkül, hogy identitásunkért kellene küzdenünk, hogy létünket kellene igazolnunk, ahol megnyugszunk az Atya és a Fiú versengés és megkülönböztetés nélküli szeretetében, a Szentlélekben.”

 

A szerző vallja: a szentmise titok, nem azért, mert titokzatos, hanem mert Isten titkos céljának jele, annak a célnak, hogy mindent egyesítsen Krisztusban. Az Eucharisztiában azt ünnepeljük, hogy az emberi történelem – minden visszássága ellenére – Isten uralma felé vezet, s az ő akarata, hogy kiengesztelődjünk és egységet alkossunk. „Ezért avval kezdjük a szentmisét, hogy bocsánatot kérünk testvéreinktől, az angyaloktól és a szentektől, az egész hatalmas mennyei közösségtől, annak jeleként, hogy Isten békéjében akarunk összegyűlni az egész teremtéssel együtt.” A bűneink megbánása is a nagyobb egység felé mutat, hiszen ezzel nem az a cél, hogy bűntudatunk legyen, hanem, hogy tudatosítsuk magunkban: „kicsinyes személyes történetünk egy nagyobb elbeszélésbe tartozik, amelyben Istentől jövünk, Istenhez megyünk.”

„Az utolsó vacsorán Jézus együtt ült az asztalnál tanítványaival, valódi, de tökéletes közösségben. Magába fogadta mindazt, amiben a mi kommunikációnk hibás, pusztító vagy hűtlen. Reményt sugározva kezébe vette félelmünket, hűtlenségünket, értetlenségünket, és azt mondta: »Ez az én testem, melyet értetek adok.« A feltámadt Krisztussal való találkozás azt jelenti, hogy jelen vagyunk annak számára, aki legyőzte a hazugságot, gyávaságot, félreértést, sőt még a halált is” – véli a szerző, majd nyomatékosítja, hogy Jézus még testi mivoltában is sokkal inkább jelen van, mint mi egymás számára, az Eucharisztia pedig nem más, mint Jézus valódi jelenlétének szentsége.

 

A keresztény identitást kétféle emlékezés határozza meg – írja Radcliffe. Minden szentmisén elmondjuk, és ezzel emlékezünk arra, amit Jézus az utolsó vacsorán cselekedett. Ez az emlékezés gyűjti össze az embereket közösségbe, s világít rá arra, hogy kik vagyunk. Emlékezünk a szentekre, egyházunk tanítására és egymásra. „De kifelé fordulásra is felszólítanak, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat Isten hatalmas emlékezetébe, amely senkiről sem feledkezik meg, mert különben megszűnnénk létezni. Ezt a kétféle emlékezetet szimbolizálják azok az emberek, akiknek nevét nem ismerjük, mint az ismeretlen asszony, aki a leprás Simon házában nárdus olajat öntött Jézus fejére két nappal utolsó húsvétja előtt: Bizony mondom nektek, bárhol a világon hirdetik majd az evangéliumot, az ő tettéről is megemlékeznek (Mk 14,9).”

 

A könyvet olvasva olyan imaszövegek is megvilágosodnak az olvasó előtt, mint a Hiszekegy, a Miatyánk vagy az eucharisztikus imák. A Miatyánk a szentmise harmadik nagy imádsága – írja a szerző. A Hiszekegy után a hívőkért imádkozunk, s mivel hiszünk, imádkozhatunk azért, amit szeretnénk. A Miatyánkkal kifejezzük, hogy legmélyebb identitásunkat nem a családunk vagy a nemzetiségünk határozza meg, hanem „Krisztusban vagyunk rokonok, az ő testvérei vagyunk, Isten családja.” Barátságos, meleg otthon után vágyunk, ahol elfogadnak bennünket, ahol nem kell amiatt aggódnunk, hogy mit gondolnak rólunk idegenek. „A Miatyánk elmondása azonban arra emlékeztet minket, hogy többre vagyunk hivatottak. Természetünk Istenre van beirányozva.”

Timothy Radcliffe könyve felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a szentmisének köze van az élethez, és rá is mutat azokra a társadalmi valóságokra, az emberi élet azon mozzanataira, amelyeken keresztül megtapasztalhatjuk ezt a kapcsolatot. Megválaszolja a kérdést, hogy hol van az egyéniség helye a liturgiában, mi az, aminek egyetemesnek kell maradnia, és hol van lehetőség a személyességre, a találkozásra, illetve mi az, ami a türelem és kegyelem gyümölcseként megszülethet a rendszeresen szentmisére járó hívő életében.

Forrás: http://hitebresztoblog.hu