 |
| Nem szociális munkások |
Írta: Szilvay Gergely
A frissen szentelt francia papok 20 százaléka tradicionalista, virágoznak a régi dolgokhoz ragaszkodó papi közösségek, miközben az egyházmegyékben alig van új pap; s Amerikában is hagyományosabb egyházmegyékben van több papi hivatás. Vajon mi lehet ennek az oka? Paphiányról szóló riportsorozatunk új részében ennek járunk utána.
2018-ban a 114 frissen szentelt francia pap 20 százaléka úgynevezett „tradicionalista” papi társulatokból érkezett, azaz olyan közösségekből, amelyek az 1970-es liturgikus reformig használt „régi rítust”, avagy „vetus ordo-t”, más szóhasználattal a „tridenti rítust”, mai egyházjogi szakkifejezéssel pedig „a római rítus rendkívüli formáját” őrzik – derül ki a friss adatokból. Mindezt úgy, hogy a 96 francia egyházmegyéből 58-ban egy papot sem szenteltek.
Az Egyesült Államokban is szembetűnően több a papi hivatás a hagyományosabb hitéletet ápoló, és ennek egyik elemeként a liturgia „ars celebrandi”-ját komolyabban vevő, esetleg a rendkívüli formát, mint a lincolni, a nebraskai, a charlotte-i és az észak-karolinai. Eközben a Rhode Island-i Providence egyházmegyéjének püspöke, Thomas J. Tobin arról írt: az évtized eleje óta 58 papot vesztettek el, főleg nyugdíjazás miatt, és csak 18-at szenteltek. A papi átlagéletkor 67 év, az aktív papok átlagéletkora 59, és csak 21 pap van 40 év alatt.
Minthogy épp a paphiány kérdésköréről cikkezünk, elsősorban ugyan hazánkra koncentrálva, de külföldi (és más felekezetekre vonatkozó) kitekintéssel is, mikor rátaláltunk ezekre az adatokra, úgy gondoltuk, érdemes utánajárni a kérdésnek. Már csak azért is, mert úgy tűnik, világszerte egyre több fiatalt vonzz a liturgia rendkívüli formája, s még az Economist is rácsodálkozott, hogy trendi lett tradicionalistának lenni az egyházban.
Olvassa el a témában megjelent korábbi cikkeinket is:
Van-e Magyarországon paphiány?
Szent maradék: így lát el 28 falut egy fiatal pap Baranyában
Családos papok és lelkészek: van-e hiány a protestánsoknál és a görögkatolikusoknál?
 |
| Tridenti rítusban szentelnek papokat Franciaországban |
A tridenti rítusról
A „tridenti rítus” a 16. századi trienti zsinattól kezdve volt kötelező a teljes világkatolicizmuson belül minden olyan egyházmegyében és szerzetesrendnél, amely nem rendelkezett 200 évnél öregebb saját liturgikus hagyománnyal, egészen 1970-ig, amikor a gyakorlatban felváltotta azt VI. Pál pápa misekönyve, a „novus ordo missae”, azaz a „római rítus rendes formája”, ahogy ma ismerjük.
A közkeletű tévedéssel ellentétben nem a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) ideje alatt bevezetett újításról van tehát szó, hiszen a zsinat teljes időtartama alatt a liturgia régi formájában ünnepelték, hanem azutáni, ugyanakkor a szándék szerint annak szellemében végbevitt liturgikus reformról. Az persze mai napig vita tárgya, hogy a zsinat mennyire szándékozta megreformálni a liturgiát, és a megvalósult reform ezt a szándékot mennyire tükrözi. Mindenesetre a ma már rendkívüli formaként ismert rítus utolsó hivatalos misekönyvét épp 1962-ben adta ki a Ferenc pápa által szentté avatott XXIII. János pápa, tehát ma a régi rítusban szentmisét bemutató papok az 1962-es misekönyvből miséznek, azzal együtt, hogy a rítus eredete Nagy Szent Gergely pápáig, a 6-7. századig vezet vissza.
Amikor a trienti zsinat kötelezővé tette, akkor tulajdonképpen a Rómában használt liturgikus szokást terjesztette el.
Ugyancsak közkeletű tévedés, miszerint VI. Pál misekönyve kötelezővé tette volna a szentmise szövegeinek 100%-át népnyelven. A valóságban a misekönyv általános rendelkezései engedélyezik ugyan a nemzeti nyelv használatát, a rendes formájú liturgia hivatalos nyelve továbbra is a latin. A „novus ordo missae” pusztán engedélyezi, mint a normától eltérő gyakorlat, hogy a pap a „nép felé fordulva”, „szemben” misézzen, emellett viszont a szentmise rubrikái „alapesetként” a „kelet” felé való misézést tekinti. A rendkívüli forma persze sok más ponton is eltér a novus ordotól, két legjelentősebb területe ennek a celebráns papra vonatkozó csendes imádságok, a naptár és az olvasmányrend. 1970 után több papi társulat őrizte vatikáni engedéllyel a vetus ordót, például a Rómával az egységet mindig megtartó Szent Péter Papi Testvérület és sokan mások is.
A vetus ordót ugyanakkor 2007-ig csak püspöki engedéllyel lehetett bemutatni, ekkor azonban maga XVI. Benedek pápa törölte el ezt a kritériumot, és bátorított minden papot a régi rítus, a „római rítus rendkívüli formája” elsajátítására. Benedek pápa szerint a rítus két formája gazdagítani tudja egymást – liturgikus törekvéseit „a reform reformjának” nevezik. A rendkívüli formához kötődik a Foederatio Internationalis Juventutem nemzetközi ifjúsági egyesület is, amelynek elnöke magyar, Kiss Bertalan személyében. A régi rítusnak a Vatikánban is vannak pártolói, például Robert Sarah afrikai bíboros a Szentségi Fegyelmi és Istentiszteleti Kongregáció prefektusa vagy a Szuverén Máltai Lovagrend bíboros patrónusa, az amerikai Raymond Leo Burke, illetve a Benedek pápa alatt a Vatikánban dolgozó Sri Lanka-i prímás, Malcolm Ranjith. Az igényes liturgia fontosságát a 2018-as szinódus Instrumentum Laborisa is hangsúlyozza, amikor megjegyzi: ahol a liturgia ars celebrandi-ját komolyan veszik és ápolják, sokkal több aktív fiatal jelenik meg.
Fontos a szépség
„Nagyon fontos eszköz a fiatalok megszólításában a szépség, hiszen abban a jó és az igaz ragyog fel. Ugyanakkor ez mit sem ér, ha mindeközben a helyes egyházias gondolkodás, és a sziklaszilárd, biztos alapokon álló hit nincs meg, vagy nem alakul ki a közösségi élet keretében – mondta kérdésünkre Kiss Bertalan. „Nem minden arany, ami fénylik: bár sokan érdeklődnek a rendkívüli forma iránt, gyakran megragad a külsőségek és formalizmus szintjén, ami alapvetően az egészséges közösségi élet hiánya, a rendszertelenség és a gazdátlanság miatt alakul ki. Nem csodaszer a régi rítus, hiszen a liturgikus ünneplés körül kialakult feszültségek mind egy sokkal mélyebb problémának tünetei: a nyugati világban a hit eltűnéséé.”
Olvassa el ezt is: Juventutem: Nem „szent maradék” a katolikus tradicionalizmus
Kiss Bertalan nemzetközi tapasztalatai szerint csak akkor lehet életképes egy közösség, ha az egyetemes hitben szilárd és áldozatkész, a liturgia szépségének pedig az örök igazságokon túl ezt a hitet kell tükröznie: „előbb a hit, aztán a forma: a rendkívüli formában ünneplő közösségeknek is részt kell venniük a plébániájuk, egyházmegyéik életében a plébános és a püspök vezetése alatt minden hívő üdvösségére”.
Véleménye szerint a problémák akkor kezdődnek, ha gazdátlanná válik a közösség vagy nem tud integrálódni az egyházmegye életébe: „ebben ugyanakkor csak főpásztoraink segítségére számíthatunk”.
 |
| Kiss Bertalan, a Juventutem nemzetközi ifjúsági szövetség elnöke (fotó: Földházi Árpád) |
Régimódi fénylő pontok Franciaországban?
2014-ben azt írta blogján egy bizonyos Ray Blake atya: „Franciaországban pusztán 14 ezer egyházmegyés pap van. Kábé a felük 75 évesnél idősebb. Ez annyit tesz, hogy a helyzet drámai. Már egy plébániát vezetni is nagy munka. De Franciaországban »normálissá« vált, hogy egy lelkipásztornak plébániák tucatjait kell ellátnia. A szentmise áldozatának rendszeres bemutatása lehetetlenné vált. A legtöbb plébánián csak alkalmanként van szentmise. Langres egyházmegyéjében minden papnak átlag ötven plébániát kell ellátnia. Röviden, spirituális katasztrófa elé nézünk. A papszentelések száma sem biztató. 2009-ben csak 89 egyházmegyés papot szenteltek Franciaországban. Ez messze kevesebb, mint amennyi kompenzálhatná a halál okozta csökkenést. Ezek a számok úgy hangzanak, mintha egy hadsereg veszteségeit taglalná egy frontról érkező jelentés. Sírhatnékunk lesz tőle”.
Hozzátette: „Van azért néhány fénylő pont Franciaországban”, mint a liturgia mindkét formáját a papképzésben és a pasztorális gyakorlatban első helyre helyező Frejus-Toulon egyházmegyéje, aminek annyi hivatása van, mint az összes többi egyházmegyének együttvéve, Párizst nem számítva.
 |
| Papszentelő szentmise 2015-ben Lincolnban |
Amerikában, a Nebraskában található lincolni egyházmegye két év alatt 17 papot szentelt fel, s 1993-2012 között az egyedüli amerikai egyházmegye, amely a top20-as papszentelői listán végig rajta volt. A százezres egyházmegye már 2010-12 közt is 22 papot szentelt magának, szemben például az egyházon belül akkor még hiperújítónak számító Los Angeles-ivel, ami 4,3 milliós mérete ellenére 34 papot szentelt ugyanezen években. 2012-ben Lincoln 134 plébániáját 150 pap szolgálta ki. Az észak-karolinai Charlotte egyházmegyéje nemrég nyitott új szemináriumot a papi hivatás iránt érdeklődőknek, s rögtön akadt is nyolc jelentkező. Ugyanekkor felszenteltek öt papot, és a következő újabb kilencen jelentkeztek a szemináriumba.
A LiturgyGuy szakértője, Brian Williams szerint mindkét egyházmegye erősen hangsúlyozza hitéletében a hagyományt és a liturgikusan igényes szertartásokat. A régi rítust ápoló Szent Péter Papi Testvérületet még Fabian Bruskewitz püspök hívta meg Lincolnba a kilencvenes években, a mostani püspök, James Conley pedig minden adventben misézik székesegyházában ad orientem, tehát nem „szemben” a hívekkel, hanem az oltár felé fordulva – de az 1970-es misekönyv szerint. Lincoln egyházmegyéjében lányok nem ministrálhatnak, amivel több a fiúministráns, s így a potenciális papi hivatások száma – ugyanez igaz Charlotte számos plébániájára is. Mindkét egyházmegyében egyre több plébánián mutatnak be szentmisét a rendkívüli forma szerint, 2016-17-ben pedig Charlotte szeminaristáinak a 48 százaléka érkezett olyan plébániáról, amelyektől nem idegen a „reform reformjának” szellemisége. Lincoln pedig „tudatosan elkerülte a világiak klerikalizálásának modern tendenciáját”, azaz nem adnak át liturgikus szerepeket a világiaknak.
Brian Williams azt is hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a megfelelő, ortodox katolikus iskolák is jelentősen hozzájárulnak a papi hivatások megjelenéséhez.
 |
| Charlotte-i szeminaristák |
A paphiányról és a sokfalus papok életéről szóló riportunkban megszólaló, 28 falut ellátó, dél-baranyai Porpáczy Attila azt válaszolta: ez ellenmozgás, azt mutatja, hogy amit túl könnyen megkapsz, az nem olyan vonzó.
Hasonlóan vélekedett az öt falut ellátó, nógrádmegyeri Balogh László is, aki kérdésünkre megjegyezte: volt „tradicionalista” évfolyamtársa Ausztriában, a heiligenkreuzi szemináriumban, aki a stabilitást említette, ha László atya megkérdezte, miért ezt az utat választotta.
A szintén megszólaló budapest-belvárosi plébános, Osztie Zoltán, aki egy régi rítust ápoló közösséget is befogadott, s maga is liturgikus szakember, azt válaszolta: a liberális szélsőség ellenhatást vált ki, és az emberek keresik az igényes liturgiát, az igényes életet, ami kihívás és amiért érdemes élni. Mint mondta: a tanulság, hogy fontosak az igényes lelkipásztori mozgalmak.
Komorowski: A pap elsősorban nem szociális munkás
Andrzej Komorowski, a Szent Péter Papi Testvérület (FSSP) generálisa, aki 2006-ban, tehát XVI. Benedek Summorum Pontificum motu proprioja előtt Erdő Péter bíboros engedélyével havonta misézett Budapesten a rendkívüli forma szerint az akkortájt alakulú nemzetközi Juventutem szövetség magyar közösségének, a Mandiner kérdéseire azt válaszolta: szerinte igenis van paphiány, sok nyugati országban elöregedett a papság, és az új hivatásokból nincs annyi, mint amennyien nyugdíjba mennek. A plébániákat nem csak azért vonják össze, mert kevesebb bennük a hívő, hanem mert nincs elég pap sem hozzájuk. Sok vidéken ha ma még van is pap, rövid időn belül nem lesz, mert nincsenek hivatások.
Komorowski atya szerint a római liturgia rendkívüli formájához kötődő közösségek sikere a a biztos alapokon nyugvó, szilárd képzés, mind emberileg, mind spirituálisan és persze intellektuálisan: „A fiatalok, akik valóban keresik az ideálokat, nem elégednek meg valamivel, ami nem meggyőző”.
Sokfelé ugyanakkor a papképzés „inkább a szociális munkások képzéséhez hasonlít, és a természetfeletti dimenzió nincs mindig az első helyen. A fegyelem és rend úgyszintén olyasmi, ami segít. A liturgia nagyon fontos a papok képzésében, ami nem csak a spirituális érést és növekedést segíti, hanem a pap szerepére is emlékeztet minket, hogy a pap eszköz Isten kezében arra, hogy népét megszentelje.”
 |
| Andrzej Komorowski atya, az FSSP generálisa |
Komorowski rámutat: más, nem a Vetus Ordót ápoló közösségek is jól tudnak teljesíteni a papi hivatások terén, ha „világos elképzeléssel rendelkeznek a katolikus papságról”.
Az FSSP generálisa a tridenti rítus celebrálásának lehetőségét liberalizáló pápai dokumentum, a XVI. Benedek-féle Summorum Pontificum kapcsán azt mondja: ez a pápai döntés elérhetővé tette a másfél évezreden át, 1970-ig az egyház latin rítusának legelterjedtebb es legősibb gyökerűnek számító liturgiát a nem kifejezetten tradicionalista közösségek számára is. Több pap megismerkedett a régi rítussal, és a Vetus Ordo szélesebbkörű bemutatási lehetősége a liturgiához való hozzáállást általában is pozitívan befolyásolta.
 |
| Régi rítusban misézik Edward Slattery, az oklahomai Tulsa püspöke |
Forrás: http://mandiner.hu
