Európának nem a pénzügyi válság, hanem az erkölcsi, etikai válság a legnagyobb gondja – mondja az első meglepő mondatot Lakatos Zsolt, a Széchenyi Bank üzleti vezérigazgató–helyettese. Aztán jön a következő: a gyermekvállalás cseppet sem anyagi kérdés, de a boldogság sem az.
Ismer más olyan bankárt, akinek hasonló méretű családja van?
Olyat éppen nem, akinek 13, de nagycsaládost többet is, nem olyan nagy ritkaság ez.
Eredetileg is így tervezték, vagy menet közben alakult így?
Soha nem terveztük. Katolikusok vagyunk, egy döntésünk volt mindössze: akit Isten ad, azt elfogadjuk. Nem vagyunk „gyerekgyárosok”.
Nagycsaládból jönnek?
Nekem egy húgon van, a nejemék viszont kilencen voltak testvérek, ő nyilván látta, mi a sok gyermek előnye illetve hátránya, de nem a gyermekszámon van a hangsúly, hanem az elven, hogy elfogadjuk a gyermekeket.
Kórházban szültek?
Persze. Ebben nagyon konzervatívak vagyunk, eszünkbe sem jutott, nem is fog az otthonszülés. Nekem az I. kerületből is stresszt jelent eljutni a János-kórházba, nemhogy otthon szüljünk.
Volt apás szülés?
Ha apásnak lehet tekinteni, hogy kint várakoztam, akkor igen.
Mennyire más az első és a tizenkettedik gyerek születése?
Huszonnégy évesen az ember még gyerek, fel sem nagyon fogtam akkor, később azt hiszem, sokkal jobban örültem annak, hogy van egy új élet, egy új teremtmény.
Ma finoman szólva sem divat a nagycsalád, sokan ezt a gazdasági válsággal, a kiszámíthatatlansággal magyarázzák. Ön mivel?
Nekünk az a tapasztalatunk, hogy minél több gyermekünk született, annál jobban éltünk. Fél panelben – egyik fele a miénk, a másik a húgomé volt – kezdtem a feleségemmel, ma egy szép, tágas lakásban élünk az I. kerületben. Mindig volt, ami tovább lendített.Folyamatosan tapasztaltuk az Isten gondoskodását.
Bankárként talán furcsa ezt mondani, de azt gondolom, óriási baj, hogy minden az anyagiakon mérünk le. Van egy gazdasági válság Európában, de ez a válság valójában erkölcsi. Ebből fakad a gazdasági válság. Pénz, pénz, pénz, ennyit hallani, de nagyon kevesen boldogok, mert a pénz miatt mindenki magának él, holott az embert az Isten arra teremtette, hogy szeresse a másikat és ebben a szeretetben valósul meg az ember. ezt nagyon tapasztalom saját magamon is, de ebben is segít a nagycsalád, hogy kizökkentsen ebből a magam körül forgok és csak az üzlet a fontos mentalitásból. Amire egyébként könnyen hajlamos vagyok.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, milyen nehéz nekünk most, nem tudjuk felnevelni a gyerekeket, de gondoljunk már bele: a világháborúk alatt például sokkal több gyerek született, pedig akkor nem a bankok vették el a lakásokat, hanem egyszerűen lebombázták őket. Nem volt kecmec, akár 13 évesen dolgozni kellett.
A gyerekei egyetértenek ezzel, amikor például nem kapják meg a legújabb focicipőt?
Persze, ha a gyerekeimet megkérdezi, feltehetően azt mondják majd, nem lesz sok gyerekük, de ez teljesen normális. Természetes, hogy egy tizenhat éves gyerek nem arra készül, hogy tizenkét gyereke lesz, nem is kell neki ilyeneken gondolkodnia. Egész nap azt hallja, hogy valaki sír, valakit be kell pelenkázni, de a hit átadásával megkapja a fontos értékeket. Ezek nem most, kamaszkorban fognak „meglátszani” rajta, hanem később.
Soha nem fordult meg a fejében, mi lesz, ha nem tud enni adni a gyerekeinek?
Nem. Ezen agyalni kár. Megpróbálunk a mában élni, ma ez van és kész. Ha nem lenne jó munkám, akkor is ennyi gyerekünk lenne, mert ez korántsem anyagi kérdés. Aki pénzben méri a lehetőségeit, az sohasem válhat boldoggá, az arra vágyik, hogy több és több legyen, mert majd akkor lesz jó. Ez nem így működik: most, a jelenben kell jónak lennie.
Mi a munkamegosztás a családban?
A nejem végzi a nehéz munkát. Otthon lenni a gyerekekkel sokszor nagyon monoton, embert próbáló feladat: etetni, pelenkázni, szervezni mindenkinek az életét, az ovit, a sulit, a különórát stb.
Megtörténik, hogy mindenki egyszerre otthon van?
Most még viszonylag gyakori, általában kora reggel és késő este, illetve a hétvégéken. Ez nyilván ritkulni fog, ahogy egyre nagyobbak lesznek, de ez normális.
Jut elég idő minden gyermekükre?
Nem tudom, mi az elég. Ma hajlamos mindenki agyonfoglalkozni és agyonfoglalkoztatni a gyerekét, de ez nem jó. Foglalkoznak egymással is eleget, szociálisan érzékenyek, nagyon nyitottak lesznek. Egy gyerek, aki azt látja, minden az övé, mindenki vele foglalkozik, nagyon meg fog lepődni, amikor rájön, a világ nem ilyen. Amit mi nem tudunk időben rájuk fordítani, azt egymástól megkapják. Van harc rendesen, de szükségben összezárnak. Így volt ez, amikor Barnabás fiunk leukémiás volt, mindenki izgult érte.
Ha reklámoznia kellene a nagycsaládot, mit mondana?
Nem nagyon tudnék mást mondani, mint hogy a legnagyobb boldogság élni az Isten akaratában, tapasztalni, hogy van Valaki, az Isten, aki úgy szeret, ahogy vagyok és ezt a szeretetet tovább kell adni. Nem a sok, és nem a kevés gyerektől lesz valaki boldog. A férjnek és a feleségnek kell boldognak lennie, ha ez egy gyerekkel megy, akkor úgy, ha tucatnyival, akkor úgy.
Maguk párként is boldogok?
Igen. Az biztos, hogy össze kellett csiszolódnunk. Mindketten elég impulzív személyiségek vagyunk, a nejem sem egy „igen-igen”–típusú nő, hanem kőkemény, meg kellett értenünk egymást. Meg kellett tanulnunk megbocsátani, azaz tapasztalni, hogy Krisztus jelen van a házasságunkban és mindegyikünknek megbocsát. Mert e nélkül képtelenek vagyunk a másiknak megbocsátani, ha nem tapasztalod, hogy neked is, mint bűnösnek megbocsátottak, akkor te sem leszel képes megbocsátani.
Mert a házasság csak megbocsátással működik. Nem úgy, hogy nagylelkűen azt mondom, hogy igazad van, de közben tartom magam a véleményemhez, hanem úgy, hogy valóban belátom, hogy nem vagyok jobb a másiknál, sőt nagyon sokszor rosszabb vagyok. De ez egy nagy harc, ami életünk végéig tart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése