Gyermekek a templomban

Giovanni Battista Foggini: (Corsini) Szent András első szentmiséje

Márvány. 1685-87. Firenze, Santa Maria del Carmine

Szomorú eset történt a minap az egyik szegedi templomban, egy hétköznap esti szentmisén. Egy édesanya 20 hónapos gyermekével is jelen volt, s a gyermek -kortársai szokásának megfelelően- hangoskodott. Egy tiszteletreméltó korú úriember a szentmise alatt felszólította őket, hogy távozzanak, mert ő nem tud figyelni és máskor nincs alkalma eljönni a templomba.

Ez esetben természetesen mindenkinek igaza van. Annak, aki nem tud figyelni, joga van a megfelelő körülményekhez. Az édesanyának, aki nincs kire hagyja gyermekét, úgyszintén joga van jelen lenni. A gyermek pedig gyermek, ő így imádkozik, mondták a régiek, így ő is jelen lehet.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy hol van az a sok gyerek, akiket a templomban az év végi beszámoló alkalmával számszerűsítenek hitoktatói adatok alapján: "450 gyermeket oktattunk az idén a hittanórákon". Akkor miért csak 15-en jöttek el a vasárnapi misére?

Mielőtt még bárki azt hinné, a hitoktatók a hibásak, elárulom: nem. Az elsődleges példa ugyanis a szülő. Ha pedig a szülő nem jön templomba, a kérdés el is van rendezve.

Csakhogy eljön, mégpedig gyermekei nélkül. (Sajnos ugyanez érvényes a hasonlóképpen zúgolódó, mélyen vallásos nagymamákra is...) Pedig a házassági eskü része a kérdés: "Ígéred-e, hogy Anyaszentegyházunk törvényei szerint neveled őket?" A válasz mindig ez: "Ígérem!" Az Anyaszentegyház törvényeit lásd korábbi bejegyzésünkben.

Kedves Olvasó, a gyermekek templomi jelenléte életbevágó kérdés! Vagy azt hiszed talán, hogy a megszállott szülők és nagyszülők abban lelik örömüket, hogy a templom az ő gyermekük visításától visszhangozzék? A katolikus szülő köteles gyermekét vallásosan nevelni, s ez nem csupán abban áll, hogy Barbie-baba helyett angyalkákat akasztunk a karácsonyfára... 

Igen, a gyermeknek rá kell kapnia a misztérium ízére és illatára, mert jól tudjuk, az üdvösség Isten ingyenes kegyelmén múlik, amelyet az Egyház közvetít szentségei által. Hiába tanítod gyermekedet imádkozni, ha mise helyett a TV-t bámulja vagy fagyizni megy a nagypapával... A gyermekeknek a templomban a helye! Vagy elfelejtettük Krisztus szavait: "Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket..."?

Ha jártál már a csíksomlyói kegytemplomban pünkösd előtti péntek éjjel, megízlelhetted, milyen volt egy szentmise évszázadokon keresztül a kulturált Európában. Kókadozó zarándokok, kicsik és nagyok; a mellékoltár lépcsőjén szalonnát szeletelő bácsika; a földön fekvő, nem túl szalonképes, éppen a másik oldalára forduló asszony; álmos katolikusok, akik a kényelmes alvásra alkalmatlan templomban egymás hegyén-hátán keresik a lehető legkellemesebb fekvőhelyet; gyermeküket pelenkázó vagy szoptató anyák, szaladgáló nagyobbak, verekedő kisebbek...

Ne gondold, Kedves Olvasó, hogy gúnyolódom, ez tényleg így történik Csíksomlyón és így történt sokszáz éven keresztül. S ha egy zenetörténeti könyvet felütsz, megtudhatod, hogy bizony a hangversenyek is így zajlottak, még 250 esztendővel ezelőtt is... Ettek, ittak, beszélgettek stb. A zenekar meg játszott: a legújabb Bachot vagy Mozartot, európai szokás szerint, így.

Az első és a harmadik parancsolatnak teszünk eleget, amikor elmegyünk a templomba. Vigyük magunkkal gyermekeinket is, hogy kedvesek legyenek az Úr szemében.

Hogy pedig a tiszteletre méltó korú úriember cselekedete is tiszteletre méltó volt-e, azt döntse el a Kegyes Olvasó...

Kedves Olvasó! Ajánlom figyelmedbe Foggini domborművének égi szférájában a trónoló Istenszülőt a gyermek Krisztussal, és a földi-mennyei szférában, a szentmisén imádkozó kisgyermekes édesanyát. Hát el kell őket kergetni?

In memoriam Dobszay László

Dobszay tanár úr azt mondta egyszer újságírói kérdésre válaszolva, amikor a kérdező életművének jelentőségéről vallatta, hogy mint mindig a világtörténelemben, az ő esetében is életében végzett munkájának értéke csupán halála után fog igazán megmutatkozni, az idő lesz az, ami eldönti, hogy valóban tett-e le valamit az asztalra, vagy ez csak napjaink illúziója, amely gyorsan tovarepül.

És íme, a Mindenható Isten akaratából 2011. augusztus 26-án, pénteken hajnalban Dobszay László zenetörténész, karnagy, a Magyar Egyházzenei Társaság alapítója és sokáig elnöke, a Zeneakadémia Egyházzene Tanszakának újbóli életre hívója és annak professor emeritusa, a MTA Zenetudományi Intézet Régi Zenetörténeti Osztályának vezetője, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke, számos könyv, tanulmány és írás szerzője, számtalan lemez társkarnagya, a XX-XXI. század magyar és nemzetközi egyházzenéjének ill. liturgikus életének minden szerénysége ellenére is meghatározó alakja visszaadta lelkét annak, aki megengedte, hogy életének e 76 esztendejét teljesen Őneki szentelje.

Számszerűen nehéz lenne megmondani, hogy hányan vagyunk ebben az országban és a világon, akik liturgikus szemléletünk alakulását, egyházzenei irányultságunkat, tudásunkat tanár úrnak, az ő fáradhatatlan munkálkodásának, kérlelhetetlen egyenességének, meg nem alkuvó igényességének, halálig tartó példamutatásának köszönhetjük, de nem is ez a lényeg. Sokan vagyunk és kimondhatatlanul sokat köszönhetünk neki. És sokat köszönhet neki a Magyar Katolikus Egyház, mert üldözve bár, félretéve és (látszólag) katakombákban elrejtőzve, de élő lelkiismerete volt évtizedekig a magyar liturgikus életnek, és azoknak, akik szavát nem szégyellték meghallani.

Tanár úrnak igaza volt. Most történt meg a fordulópont. Most mutassa meg az, akinek ez feladata, hogy van-e füle a hallásra és keze a cselekvésre! Vége a személyes sérelmeknek, az ujjal mutogatásnak, az arra legkevésbé méltó nyilvános megszólásának, a Dobszay-társasághoz való tartozás sokak számára áldott, mások számára átkozott bélyegének...

Tanár úr imádságait másutt folytatja. Olyan helyen, ahol a liturgiát nem sumákolják el sem hivatalosak, sem világiak. Ott, ahol ráérnek vég nélkül zengeni a dicséretet, anélkül, hogy kényszerűen az órájukra pillantgatnának. Ott, ahol a liturgia igazságát nem hamisítják meg, ahol tökéletes az elkötelezettség, és ott, ahol végre felteheti azokat a kérdéseket, amelyekre nem kapott választ több évtized kitartó kutatómunkája ellenére sem, s amelyeket régóta oly igen óhajtott megtudni...

Doctor Ladislae, ora pro nobis!

Egy 1500 esztendeje lejegyzett történet...

Szent atyánknak, Szófroniosznak, Jeruzsálem érsekének Gyümölcsöskertjéből:

Ailiai Theodor abba mesélte, hogy volt egy szerzetes az Olajfák‑hegyének kolostorában, aki keményen küzdött az aszkézisben, de a paráznaság démona ostromolta. Egy napon, amikor hevesen rátámadt, a szent öreg jajveszékelni kezdett, és így szólt a démonhoz: „Meddig nem adod még meg magad nekem? Távozz már tőlem, hiszen velem együtt öregedtél meg.” Erre megjelent neki a démon látható alakban, és így felelt: „Esküdj meg nekem, hogy senkinek nem árulod el, amit most mondani fogok neked, és többé nem háborgatlak.” Az öreg így megesküdött neki: „a magasságban lakozóra, senkinek nem mondom el, amit mondasz.” Akkor a démon így szólt hozzá: „Ne hódolj ennek a képmásnak, és többé nem háborgatlak.” Az ikon pedig Úrnőnket, az Istenszülő szent Máriát ábrázolta, ahogy Urunkat, Jézus Krisztust hordozza karján. Mire az öreg: „Hagyj most, hadd gondolkozzam rajta.” Másnap aztán meggyónta Ailiai Theodór abbának, aki akkor a Fárán lavrában időzött: az eljött hozzá, ő pedig mindent elbeszélt. „Igazán bolondot csináltál magadból, abba, hogy esküt tettél a démonnak, mindazonáltal jól tetted, hogy megvallottad. Ám jobb neked, hogy ha nem hagysz ki egyetlen bordélyt sem ebben a városban, mintha nem hódolsz Urunknak és Istenünknek, Jézus Krisztusnak édesanyjával együtt.” Miután megerősítette és felbátorította még más szavakkal is, hazatért. A démon aztán ismét megjelent a szerzetesnek, és így szólt hozzá: „Na mi az, te hitvány? Nemde megesküdtél nekem, hogy senkinek nem mondod el? Hát hogy beszélhetted ki annak, aki nálad járt? Mondom neked, te hitvány, mint esküszegő fognak elítélni az ítélet napján!”. Mire a szerzetes azt válaszolta: „Amiről megesküdtem, megesküdtem. Hogy pedig eskümet megszegtem, tudom. Mindenesetre az én Uram és Teremtőm előtt tett eskümet szegtem meg, téged azonban meg nem hallgatlak.”

Moszkhosz János (kb. 550 - 634) Pratum Spirituale c., tanulságos történeteket tartalmazó gyűjteményéből idézi Damaszkuszi Szent János (650 - 750), az ikontisztelet nagy védelmezője. Bugár M. István korai képtisztelettel foglalkozó szöveggyűjteményéből (Szakrális képzőművészet a keresztény ókorban. Kairosz Kiadó, 2004.) 

A Magyar Egyházzene folyóiratról

Nincs semmilyen kerek évforduló. Annyi történt, hogy a napokban újra kézbe vettem a Magyar Egyházzene c. folyóirat XI. évfolyamának 1. számát, hogy egy értékes tanulmány után kutassak (ez a szám tartalmazza tematikus sorrendben az első tíz évfolyam valamennyi megjelent írásának szerzőjét és címét, mégpedig nagyon használható módon). Aztán lekerült a polcról a teljes II. évfolyam, aztán a X., majd az V. is. Ez a folyóirat ugyanis letehetetlen.

Nem csupán a cím által sugallt témában nyújt hasznos és kellemes "szórakozást", hanem a keresztény (ezen belül a katolikus) liturgia számos témáját érinti, és melegen ajánlható akár egyszerű, érdeklődő katolikus híveknek, papoknak is, nyugalmas délutáni olvasgatásra.

Ízelítőül:

Odo Casel: A liturgikus ünneplésről

Barsi Balázs: Az ünnep katolikus teológiájának bibliai alapjai

Liturgia és zene a szakrális térben (kerekasztal-beszélgetés)

Mezey László: A magyar szakrális nyelv problémájához

Adamik Tamás: Szent Ambrus, a szónok

Franz Karl Praßl: Az alleluja és a húsvétot ünneplő keresztény. A zene mint a húsvéti ötven nap liturgiájának meghatározó eleme

Dobszay László: A római offícium

Földváry Miklós István: Ordináriuskönyvek Magyarországon

Godfried Daneels: A liturgia 30 évvel a zsinat után

Michel Saint Pierre: Templom romokban - Egyház veszélyben

...és ez a töredéke annak, ami ebben a lapban olvasható. És milyen színvonalon!

Aki tehát teheti, rendelje meg a még megmaradt számokat az első évfolyamtól kezdve. Megrendelhető a fent jelzett honlapon, az oldal alján található elérhetőségek valamelyikén. (Amikor én rendeltem meg az első nyolc évfolyamot egyben, az induló évfolyamok lapszámai kb. 50 Ft-os darabáron jutottak el hozzám...)

(Megjegyzés: ha a kegyes olvasó a kedvcsináló sorok után kézbe veszi a folyóiratot, és arra a következtetésre jut, hogy az "nyugalmas délutáni olvasgatásra" nem éppen megfelelő, ne feledje, hogy a folyóiratot a Magyar Egyházzenei Társaság adja ki, a magyar szerzők többsége egyetemi oktató, egyházzenész, liturgikus szakember, a külföldiek pedig sokfélék: a bíborostól az egyházmegyei zeneigazgatón keresztül a filozófusig. Éppen ez szavatolja, hogy az érdeklődő valódi értéket tart a kezében. Kár lenne hát olyan nyomdaterméket kézbe venni, amely ennél ugyan könnyebb, de annál haszontalanabb tartalmat hordoz...)

Kempis Tamás: Krisztus követéséről I/4 (Pázmány Péter fordítása)

4. Az óvatosságról

1. Nem kell sem minden szónak, sem minden indulatnak hinni, hanem okosan tapogatva és hosszú várakozással Isten szerint kell minden dolgot megfontolni.

            

Jaj, gyakran s hamarabb mondunk és hiszünk gonoszat másokról, hogysem jót, oly gyarlók vagyunk!

            

De a tökéletes ember nem egy könnyen hisz minden csacsogásnak, mert tudja, hogy az emberi gyarlóság hajlandó a gonoszra és könnyen botlik beszédében.

             

2. Nagy bölcsesség a cselekedetekben, nem hebehurgyálkodni és makacsul a maga tetszéséhez nem ragaszkodni.

             

Az is bölcsesség, el nem hinni akárkinek szavát, sem a hallott és elhitt dolgokat legott más ember fülébe nem röpíteni.

             

Bölcs és lelkismeretes emberrel tarts tanácsot, és inkább náladnál jobbtól iparkodjál tanulni, mint a magad agyának koholmányai után járni.

             

A jámbor élet Isten szerint bölccsé, és sokban látottá-forgottá teszi az embert.

             

Minél alázatosabb valaki magában és Istenhez engedelmesebb, annál bölcsebb és csöndesebb szívű lesz mindenben.