„A gyermek meggyógyult abban az órában. Ekkor a tanítványok külön odamentek Jézushoz és megkérdezték: »Mi miért nem tudtuk kiűzni?« Azt felelte nekik: »A kishitűségetek miatt. Mert bizony, mondom nektek: ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a hegynek, ‘menj innen oda’, elmegy, és semmi sem lesz lehetetlen nektek.«” (Mt XVI: 18–20.)
A koronavírus az egyik legparányibb az emberekre életveszélyes kórokozók között, ahogy a mustármag a legkisebb a fák magvai között. Mégis mindkettő, ha teret kap, hatalmassá terebélyesedik.
A Magyar Katolikus Püspöki Kar a pandemikussá váló koronavírus-járványra hivatkozva megtiltotta a római rítusban a szentáldozás nyelvre való kiszolgáltatását a hívek számára, kötelezővé téve a kézre áldoztatást…
Természetesen nem szeretnénk ön- és közveszélyes vakhit mellett kampányolni, életbevágóan fontosak a higiénikus szankciók. A szentségek nem érzékelhető csodákat okozó jelek, vagyis az érzékelhető világban szükségképpen rendkívüli jellegű csodákat (például fertőzésképtelenség) nem produkálnak. Aki ezt hiszi, az csodaváró, babonás egzaltált: a lelkipásztori elmekórtan alanya. A földi életben a természetszerűleg nem érzékelhető természetfeletti élet adására, és táplálására adattak a szentségek, nem sárkányfűnek.
Nem szeretnék továbbá bármely klerikust vagy laikust vakmerő és botrányos engedetlenségre sarkallni az MKPK rendelkezésével szemben. Egyetlen klerikus se kísérelje meg a híveket nyelvre áldoztatni és egyetlen laikus se próbáljon nyelvre áldozni. Megjegyezzük, ha a cél a fertőzés lehetőségének csökkentése, a leghelyesebb az, a hívek szentségi áldozását teljes egészében fölfüggesztik, ugyanis a kézre áldoztatás kötelezővé tétele nem oldja meg egy cseppet sem a kórokozó terjedését.
Mi katolikus hitvallásra hívjuk fel olvasóinkat!
Végezzenek kizárólag lelki áldozást, amennyiben nincs lehetőségük a szentségi színeket magukhoz venni. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy tüdőlövést kapott katona sem képes másra, amikor kiszolgáltatja a viaticumot neki a tábori lelkész a lövészárokban: a feloldozás és az utolsó kenet után nem áldoztatja meg szentségileg, hisz nyelni sem képes már vért öklendező haláltusájában. Ennek ellenére a szentáldozás által közölt kegyelmeket lelki áldozása révén elnyeri utolsó csatájában.
Ha járvány okán lehetetlen a hívek megáldoztatása, szegezzük tekintetünket a konszekráció után felmutatott Felszegezettre, s megmenekülünk a minden földi nyavalyánál halálosabb kígyómarásától! Azonban ha kézre áldozunk, a Kígyó cinkosai leszünk. Hogy miért? A kézre áldozás után a mi Urunk, Jézus Krisztus teste a kenyérszín érzékelhető morzsáinak fátyla a tenyerünkre ragad, amiket utána a földre hullajtunk, majd eltaposunk… Méltatlan a legnagyobb kincshez ez az áldoztatási alak. Ezért nemhogy most, hanem sohase áldozzon kézre a laikus hívő!
Az isteni Gondviselés bölcs pedagógiája talán ezt azért engedte meg, hogy ráébredjünk Nagyböjtben, mennyi a méltatlan szentáldozás… Az emberek van, hogy évekig nem gyónnak, de áldozáshoz járulnak minden adandó alkalommal mondván, „az nekik jár”. Mindez a katolikus hitérzék eltompulásának szomorú pandémiája, mely halálosabb minden testi kórságnál.
Katolikus hitigazság, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus teste igazán, valóságosan és lényegileg jelen van az átváltoztatott kenyér minden egyes darabjában egészen és oszthatatlanul. A hívek kézre áldoztatása a mai pongyola alakban – ami köszönő viszonyban sincs az ősegyházi kézre áldoztatási alakkal – hittagadás. Amennyiben igaz a tétel, hogy a liturgia énekelt dogma, akkor a kézre áldozás mai – azelőtt sosemvolt – alakja a hittagadás ördögi kacaja.
A kézre áldozás elutasítása tanúságtétel – az átlényegülésben való, örök életet adó igazság megvallása.
Tekintsük föl mustármagnyi hittel Arra, Akit keresztülszúrtak, Akiben az egyedüli üdvösségünk vagyon! Ne feledjük, ha a megszentelő kegyelem állapotában így teszünk – vagyis lelkileg és nem szentségileg áldozunk –, elnyerjük a szentáldozásban közöltetett kegyelmeket!
Ne „tamáskodjunk”, hanem teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel, teljes elménkkel, és minden erőnkkel megrendülten sóhajtson fel egész valónk az úrfelmutatás pillanatában: „Én Uram, én Istenem!” (Jn XX: 28.)
Forrás: DEPOSITUM - KATOLIKUS HITVÉDELEM
