Ritkán
olvasom a Főtér online sajtóterméket, mivel elkedvetlenít az az allűr,
ahogyan az Olümposz vagy legalábbis a Szent Mihály templom tornyának
magasságából mindent lemosolyognak, ami csak, a balesetektől kezdve a
latin érettségi bevezetéséig, történik a „mioritikus hazában” (i.e.
Romániában).
A Főtér ifjú újságírónője most éppen azon mosolyog, s azzal próbálja mosolyra deríteni olvasóit, hogy néhány román akadémikus a latin érettségiért petíciózik; hogy aztán pár sorral alább kiderüljön, ezek az urak csak annyit szeretnének, hogy a latin újra választható tantárgy legyen az érettségin. Tehát: választható, nem kötelező. Miért lenne ez pluszteher és kínszenvedés annak a diáknak, aki netán a latint választja? Annak a latin kétségkívül felüdülést és örömforrást jelent. Különben nem kattanna rá annyira, hogy érettségi tantárgyként válassza. Hogy azt már ne is kérdezzük, hogy miért lenne ez pluszteher és kínszenvedés annak a diáknak, aki NEM a latint választja opcionális tantárgyként?
Akkor mi a baj a latinnal mint választható (és újra hangsúlyozom: nem kötelező) érettségi tantárggyal? Túl azon, hogy ez román akadémikusok ötlete, és akkor máris lehet prüszkölni, hogy nekünk, magyar medvebocsoknak a nőstényfarkas csöcsét kell szopnunk, kötelező módon. Hát az, hogy a latin holt nyelv, és divatjamúlt. Azt a kifogást, hogy divatjamúlt, most hagyjuk is, mert AKKOR nézhetnénk meg magunkat igazán, ha a divat szabná meg, hogy mit tanuljunk és mit ne. Nézzük inkább ezt a holt nyelv dolgot.
Azt szokták mondani: holt nyelv az, aminek nincsenek anyanyelvi beszélői. De ez eléggé megtévesztő meghatározás. Mert beszél-e valaki az Ómagyar-Mária siralom, vagy akár Balassi vagy Károli Gáspár magyar nyelvén? Ha az ifjú hölgy netán Balassit olvas, akkor egy "holt" nyelven olvas, merthogy azt a magyar nyelvet eleven magyar ember már nem beszéli. Az a nyelv már senkinek nem anyanyelve. De nagy butaság lenne azt mondani, hogy akkor a magyar, bármilyen vonatkozásban, egy holt nyelv. Szóval az, amit holt nyelvnek szokás nevezni, az valójában egy nyelvállapot. Aztán az a nyelvállapot megváltozik, s a korábbit az emberek kezdik nem érteni vagy nehezen érteni. De eszükbe se jut a korábbi nyelvállapotot halott nyelvnek nevezni. Mert abból egyenes út vezet a jelenlegihez. Azoknak, akik a X-XI. században latinul beszéltek (valamilyen később újlatinnak nevezett nyelven vagy nyelvjárásban), meg sem fordult a fejükben, hogy ők nem latinul (vagy rómaiul) beszélnek, holott nyilván tudták, hogy az általuk beszélt latin nem olyan, mint mondjuk az egyház „magas” latinja. A lényeg az, hogy aki latinul tanul, az nem valamiféle relikviával, halott dologgal, hanem nagyon is eleven dologgal foglalkozik.
És még valami. Nem tudni miért, de a klasszikus műveltségű emberek kevésbé kaphatók a szélsőségességre. Úgy tűnik, hogy a klasszikus műveltség egyfajta morális mankóként működik, és immunitást ad a lelki-szellemi elgárgyulás ellen. Meglehetősen kevés görögül-latinul tudó címeres gazember szaladgál a világban. Ja, és valóban fejleszti a logikus gondolkodást (ahogy nyilván más tantárgyak is). Persze, ahhoz úgy kellene tanítani, ahogy (a ritka kivételektől eltekintve) nem tanítják. Ebben tehát aligha tévednek azok a megmosolygott akadémikus urak (akkor sem, ha egyébként a dák-római kontinuitás kiskátéjára esküsznek, ami némiképp ellentmond annak, hogy a latin fejleszti a logikus gondolkodást. Már persze abban az esetben mond ellent, ha ezek az urak valóban tudnak latinul). És abban sem tévednek, hogy az oktatásnak nem csupán a munkaerőpiac kielégítését kell (ene) szem előtt tartania.
„Egy holt nyelv ismeretéből nem lehet megélni” – hervad le végül a mosoly az ijfú újságírónő ajkáról. Nos, a latin egy kicsit olyan, mint a méhészet: megélni nem lehet (általában) belőle, de lehet gazdagodni. Már az is gazdagságnak számít, hogy valaki tudja: errare humanum est, tévedni emberi dolog.
(LMI)
https://foter.ro/…/a-latin-erettsegiert-peticiozo-roman-a…/…
Forrás: Laudator temporis acti (a laudator.blog.hu facebook oldala)
A Főtér ifjú újságírónője most éppen azon mosolyog, s azzal próbálja mosolyra deríteni olvasóit, hogy néhány román akadémikus a latin érettségiért petíciózik; hogy aztán pár sorral alább kiderüljön, ezek az urak csak annyit szeretnének, hogy a latin újra választható tantárgy legyen az érettségin. Tehát: választható, nem kötelező. Miért lenne ez pluszteher és kínszenvedés annak a diáknak, aki netán a latint választja? Annak a latin kétségkívül felüdülést és örömforrást jelent. Különben nem kattanna rá annyira, hogy érettségi tantárgyként válassza. Hogy azt már ne is kérdezzük, hogy miért lenne ez pluszteher és kínszenvedés annak a diáknak, aki NEM a latint választja opcionális tantárgyként?
Akkor mi a baj a latinnal mint választható (és újra hangsúlyozom: nem kötelező) érettségi tantárggyal? Túl azon, hogy ez román akadémikusok ötlete, és akkor máris lehet prüszkölni, hogy nekünk, magyar medvebocsoknak a nőstényfarkas csöcsét kell szopnunk, kötelező módon. Hát az, hogy a latin holt nyelv, és divatjamúlt. Azt a kifogást, hogy divatjamúlt, most hagyjuk is, mert AKKOR nézhetnénk meg magunkat igazán, ha a divat szabná meg, hogy mit tanuljunk és mit ne. Nézzük inkább ezt a holt nyelv dolgot.
Azt szokták mondani: holt nyelv az, aminek nincsenek anyanyelvi beszélői. De ez eléggé megtévesztő meghatározás. Mert beszél-e valaki az Ómagyar-Mária siralom, vagy akár Balassi vagy Károli Gáspár magyar nyelvén? Ha az ifjú hölgy netán Balassit olvas, akkor egy "holt" nyelven olvas, merthogy azt a magyar nyelvet eleven magyar ember már nem beszéli. Az a nyelv már senkinek nem anyanyelve. De nagy butaság lenne azt mondani, hogy akkor a magyar, bármilyen vonatkozásban, egy holt nyelv. Szóval az, amit holt nyelvnek szokás nevezni, az valójában egy nyelvállapot. Aztán az a nyelvállapot megváltozik, s a korábbit az emberek kezdik nem érteni vagy nehezen érteni. De eszükbe se jut a korábbi nyelvállapotot halott nyelvnek nevezni. Mert abból egyenes út vezet a jelenlegihez. Azoknak, akik a X-XI. században latinul beszéltek (valamilyen később újlatinnak nevezett nyelven vagy nyelvjárásban), meg sem fordult a fejükben, hogy ők nem latinul (vagy rómaiul) beszélnek, holott nyilván tudták, hogy az általuk beszélt latin nem olyan, mint mondjuk az egyház „magas” latinja. A lényeg az, hogy aki latinul tanul, az nem valamiféle relikviával, halott dologgal, hanem nagyon is eleven dologgal foglalkozik.
És még valami. Nem tudni miért, de a klasszikus műveltségű emberek kevésbé kaphatók a szélsőségességre. Úgy tűnik, hogy a klasszikus műveltség egyfajta morális mankóként működik, és immunitást ad a lelki-szellemi elgárgyulás ellen. Meglehetősen kevés görögül-latinul tudó címeres gazember szaladgál a világban. Ja, és valóban fejleszti a logikus gondolkodást (ahogy nyilván más tantárgyak is). Persze, ahhoz úgy kellene tanítani, ahogy (a ritka kivételektől eltekintve) nem tanítják. Ebben tehát aligha tévednek azok a megmosolygott akadémikus urak (akkor sem, ha egyébként a dák-római kontinuitás kiskátéjára esküsznek, ami némiképp ellentmond annak, hogy a latin fejleszti a logikus gondolkodást. Már persze abban az esetben mond ellent, ha ezek az urak valóban tudnak latinul). És abban sem tévednek, hogy az oktatásnak nem csupán a munkaerőpiac kielégítését kell (ene) szem előtt tartania.
„Egy holt nyelv ismeretéből nem lehet megélni” – hervad le végül a mosoly az ijfú újságírónő ajkáról. Nos, a latin egy kicsit olyan, mint a méhészet: megélni nem lehet (általában) belőle, de lehet gazdagodni. Már az is gazdagságnak számít, hogy valaki tudja: errare humanum est, tévedni emberi dolog.
(LMI)
https://foter.ro/…/a-latin-erettsegiert-peticiozo-roman-a…/…
Forrás: Laudator temporis acti (a laudator.blog.hu facebook oldala)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése