A bűnbánati körmenet, amellyel a mai liturgiát elkezdtük, segít belépnünk a Nagyböjt jellegzetes légkörébe, amely a megtérés és a lelki megújulás személyes és közösségi zarándoklata. A stationes quaresimali igen régi római hagyománya szerint ebben az időben a hívek és a zarándokok minden nap összegyűlnek és megállnak (statio) a sok vértanú valamelyikének emlékhelyénél, akik a római egyház alapjait jelentik. Azokban a bazilikákban, ahol ereklyéik nyugszanak, szentmisét mutatnak be, amelyet körmenet előz meg. A körmenetben a szentek litániáját éneklik: így emlékeznek azokra, akik vérükkel tettek tanúságot Krisztusról, az ő megszólításuk ösztönzéssé lesz minden keresztény számára, hogy megújítsa elköteleződését az Evangélium mellett. Ezek a rítusok az évszázadok elteltével sem veszítettek értékükből, mert emlékeztetnek, mennyire fontos a mi korunkban is kompromisszumok nélkül befogadni ezeket az igéket: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap, és kövessen engem!”
A hamvazkodás
A nagyböjt egy másik és kizárólagosan a nagyböjt első napjához tartozó gesztusa a hamvazkodás szertartása. Mi ennek a sokatmondó jelentése? Nyilvánvalóan nem puszta rituáléról van szó, hanem valami igen mély dologról, amely a szívünket érinti meg. Megérteti velünk, mennyire időszerű Joel próféta figyelmeztetése, amelyet az első olvasmányban hallhattunk. Ez a figyelmeztetés számunkra is érvényes: a külsődleges gesztusoknak mindig meg kell felelnie a lélek őszinteségének és a cselekedetek következetességének. Mire jó megszaggatni a ruhát – teszi fel a kérdést a sugalmazott szerző –, ha az ember szíve távol marad az Úrtól, vagyis a jótól és az igazságtól? Ez az, ami számít: őszintén bűnbánó lélekkel visszatérni Istenhez, hogy elnyerjük irgalmát.
Új szívet és új lelket: ezt kérünk, a par excellence bűnbánati zsoltárral, a Miserere-vel, amelyet ma ezzel a visszatérő verssel éneklünk: Bocsáss meg nekünk, Urunk, mert vétkeztünk. Az igaz hívő bűnössége tudatában teljes valójával, szívével, lelkével és testével vágyik az isteni bocsánatra, mint egy új teremtésre, amely képes visszaadni neki az örömöt és a reményt.
A nagyböjt: küzdelem
A nagyböjt lelkületének egy másik vonása az, amelyet agonisztikusnak nevezhetnénk. Erre utal a szentmise könyörgése, amikor a bűnbánat fegyveréről és a gonosz szellemével szembeni küzdelemről beszél. A keresztény embernek minden nap, de különösképpen a nagyböjt idején harcot kell vívnia, hasonlóan ahhoz, amelyet Krisztus vívott Júdea pusztájában, ahol negyven napon keresztül kísértette az ördög, majd az Olajfák hegyén, amikor visszautasította a legerősebb kísértést, mindenestül elfogadva az Atya akaratát. Lelki küzdelemről van szó, amely a bűn, végső soron pedig a sátán – minden bűn forrása és oka – ellen irányul. Ez a harc a teljes embert bevonja, s szüntelen éberséget kíván. Szent Ágoston írja, hogy aki Isten szeretetében és irgalmában akar járni, az nem érheti be azzal, hogy súlyos és halálos bűneitől megszabadul, hanem az igazságot cselekszi, elismerve azokat is, amelyeket kevésbé tekintenek súlyosnak, s méltó tettekkel lép a világ elé. Ha elhanyagolják őket, a kisebb bűnök is elburjánzanak, s halált okoznak.
A nagyböjt ezért emlékeztet minket, hogy a keresztény élet szüntelen küzdelem, amelyben az imádság, a böjt és a vezeklés fegyvereit kell használnunk. Küzdeni a rossz, az önzés és a gyűlölet minden formája ellen, s meghalni önmagunknak, hogy Istenben éljünk: ez az aszkézis útja, Jézus minden tanítványa ezt az utat hivatott bejárni alázattal, türelemmel, nagylelkűséggel és kitartással. Az isteni Mester engedelmes követése a keresztényeket a béke tanúivá és apostolaivá avatja.
A válasz a rosszra
Ez a belső hozzáállás segít jobban megérteni azt is, hogy mi a keresztény válasz az erőszakra, amely a világ békéjét fenyegeti. Természetesen nem a bosszú, nem a gyűlölet, sem a hamis spiritualizmusba menekülés. Aki Krisztust követi, annak a válasza: végigmenni annak az útján, aki kora és minden idők minden gonoszsága láttán szilárdan magához ölelte a keresztet, a talán hosszabb, de hatásos ösvényt követve. Az ő nyomaiban járva, vele egyesülve nekünk is mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a gonosszal a jót állítsuk szembe, a hazugságra az igazsággal feleljünk, a gyűlöletre a szeretettel.
Deus caritas est kezdetű enciklikámban ezt a szeretetet kívántam bemutatni, mint személyes és közösségi megtérésünk titkát. Pál apostol korintusiakhoz írt levelének szavaira – Krisztus szeretete sürget minket – utalva kiemeltem: annak tudata, hogy Isten egészen a halálig odaadta magát nekünk, arra kell, hogy indítson, hogy már ne önmagunkért éljünk, hanem őérte, s vele együtt a többi emberért.
A konkrét tettekké váló szeretet
Mint ahogy Jézus a ma olvasott evangéliumban megerősíti, a szeretetnek konkrét gesztusokban kell megnyilvánulnia embertársaink, különösen a szegények és a rászorulók felé – a jótettek értékét mindig alárendelve a mennyei Atyával való kapcsolat őszinteségének, aki a rejtekben is lát, s megjutalmazza azokat, akik alázatosan, önzetlenül teszik a jót.
A szeretet konkrétsága jelenti a keresztények életének egyik lényegi elemét, akiket Jézus arra buzdít, hogy a világ világossága legyenek, hogy az emberek, jótetteiket látva, dicsőítsék Istent. Ez az ajánlás most, a nagyböjt kezdetén éppoly időszerű, mint valaha, mert egyre jobban felismerjük: a szolgáló szeretet, a karitász az egyház számára nem egyfajta szociális támogatási forma, hanem természetéhez tartozik, lényegének nélkülözhetetlen kifejezője.
Az igaz szeretet tettekben nyilatkozik meg, amelyek nem zárnak ki senkit, ahogy az irgalmas szamaritánus példája mutatja, aki nagy lelki nyitottsággal segített egy bajba jutott ismeretlenen, akivel véletlenül találkozott útja közben.
Ezekkel az érzésekkel lépjünk be az egyházi év e különleges időszakába, hagyjuk, hogy Isten szava megvilágosítson és vezessen minket! A nagyböjtben gyakran elhangzik majd a meghívás, hogy térjünk meg és higgyünk az evangéliumban. Állandóan arra kapunk ösztönzést, hogy nyissuk ki lelkünket az isteni kegyelem ereje előtt. Gazdagodjunk abból a tanításból, amelyet ezekben a hetekben bőven kínál majd az egyház. Az imádság elkötelezett lelkületétől áthatva, a bűnbánat, a böjt és a testvérek iránti odafigyelés nagyobb erőfeszítésének határozott szándékával induljunk el a húsvét felé. Elkísér minket Szűz Mária, az egyház édesanyja, Krisztus minden hiteles tanítványának példaképe. Ámen.
XVI. Benedek pápa 2006. hamvazószerdai homíliája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése