A rend egy már működő
egyházi intézményből bontakozott ki Jeruzsálemben. A Sancta Maria Latina
bencés monostor fenntartott egy ispotályt (azaz kórházat és menhelyet)
és benne az Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett kápolnát, az
alapítványt, amiből az ispotály működött, dél-itáliai kereskedők tették
zarándokok befogadására 1070 táján. Az alapító Provanci (vagy Amlafi) Gérard
Hippói Szent Ágoston reguláját szem előtt tartva szerkesztett
szabályzatot a közösségnek és ezt 1113-ban II. Paszkál jóváhagyta, az
Ispotályos Házat a Szentszék közvetlen oltalma alá helyezte.
Gérard 1120-ban bekövetkezett halála után a rend katonai feladatokat is ellátott. Sok keresztes vitéz csatlakozott hozzájuk.Ők védték a zarándokokat. – Egyébként az Ibér-félszigeten álltak csatasorba először a johanniták. Gérard egyszerű fekete köpeny viselését írta elő a rendtagoknak, amit a bal vállon fehér kereszt díszített. A „johannita” elnevezés Keresztelő Szent János tiszteletéből fakad, míg az itáliai johanniták Alamizsnás Szent Jánost tartották névadójuknak, aki 6. századi alexandriai pátriárka volt. A lovagrend számára II. Paszkál pápa 1113. február 15-én kelt bullája biztosította a függetlenséget. A johanniták vagy ispotályosok eleinte kizárólag az általuk fenntartott kórházak betegeinek ápolásával foglalkoztak. Ám hamarosan ők is bekapcsolódtak a zarándokok védelmébe és a muszlimok elleni harcokba. A század közepére alakult ki a rend kettős betegápoló és katonai jellege, valamint hierarchikus szervezete, amelyet az 1155 táján szerkesztett rendi regula rögzített. Jeruzsálem eleste (1187) után a rend Akkóba költözött. A kereszténység térhódítása a Közel-Keleten a keresztes lovagok 1291-es vereségével végleg kudarcot szenvedett, ezért a lovagrend előbb Ciprusra költözött át, majd 1310-ben Rodosz szigetén telepedett le. A lovagrend függetlenségét más államok is elismerték, és tiszteletben tartották azon jogát is, hogy saját fegyveres erőt tartson fenn. A lovagrendet a nagymester vezetésével a Tanács irányította, saját pénzt veretett (scudo), több állammal diplomáciai kapcsolatot tartott fenn.
Rodosz szigetét 1522-ben Szulejmán török szultán nyomására el kellett hagyniuk, így saját terület nélkül maradtak. V. Károly császár Málta szigeteit ajánlotta nekik, ám a lovagok követei a szigeteket alkalmatlannak találták a letelepedésre. Végül hat évi siracusai tartózkodás után 1530-ban mégis birtokba vették Máltát az észak-afrikai Tripolival együtt. A sziget erődítéseinek megerősítése után 1565-ben visszaverték a török ostromot. Mintegy kétszázötven éves függetlenség után 1798-ban előbb Napoléon, majd a franciák elleni küzdelembe beszállva a britek foglalták el a szigeteket. Mivel a lovagrend tagjai számára tiltott volt más keresztény állam ellen háborút vívni, ezért el kellett hagyniuk Málta szigetét, a rend Triesztbe tette át székhelyét. A lovagok egy csoportja ekkor a nagymesteri címet I. Pál orosz cárnak ajánlotta fel. I. Sándor cár viszont erre már nem tartott igényt. Az 1802-es amiens-i szerződés ugyan elismerte a Máltai Lovagrend fennhatóságát a sziget felett, ennek ellenére sohasem térhettek vissza oda. Giovanni Battista Tommasi nagymester a lovagokat először Messinába, majd Catániába telepítette át és 1834-ben a Máltai Lovagrend végleg Rómában telepedett le, a Via Condotti 68. szám alatti ún. Máltai Palotában, amely azóta is területenkívüliséget élvez. IV. Frigyes Vilmos porosz király 1852-ben felállította a rend protestáns ágát is. 1991-ben a rend lehetőséget kapott arra, hogy visszatérjen Máltára.
✍Harmat Árpád Péter✍
Forrás: http://tortenelemcikkek.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése