Könyvajánló

Martin Mosebach: A formabontás eretneksége
A római liturgia és annak ellensége

A Bába és Társa Kiadó által Szegeden 2009-ben megjelentetett kötet első kiadása 2002-ben jelent meg Münchenben, jelentős visszhangot kiváltva Németországban. A miértre részben választ ad az ajánlóként alább közölt bevezetés. A fordítás a második, bővített kiadás alapján készült, a kötet ára 1890 Ft. Kapható a kiadó könyvesboltjában Szegeden a Pulcz u. 14. sz alatt.

A könyv terjesztéséhez és propagálásához a Szent György Vértanú Kulturális Közhasznú Alapítványnak semmilyen anyagi érdeke nem fűződik.

Bevezetés

A II. Vatikáni Zsinat atyái VI. Pál pápa pontifikációja alatt a katolikus egyház egyik legradikálisabb reformmozgalmát indították újra. Ezen, eredetileg jószándékú reformokat, melyeket gyakorlati megvalósításuk folyamán részben félreértették, részben tudatosan elferdítették, néhány évtized elteltével szemügyre véve feltűnik, hogy a létrejött következmények sok esetben megsemmisítő hatásúnak bizonyultak. Az eredeti feltevés szerint a katolikus hitigazságokat és a rituális gyakorlatot a reformáció, a felvilágosodás és a szekularizáció által létrehozott változások figyelembe vételével népszerűbbé és érthetőbbé kellene tenni, mert különben az egyház visszakényszerül a katakombák elszigeteltségébe. A kijózanító felismerés csak évtizedek múltával következett be? Végre nyilvánvalóvá vált, hogy az elüldözött helyére lépő, felhígított liturgia és kikasztrált Katekizmus nem képes a hívőket, főleg a fiatalokat becsalogatni a templomba. De lehet ezen csodálkozni?

Ebben a kötetben, melyet az érdeklődő olvasó kezében tart a Bücher díjas német író, Martin Mosebach, a maga kétségkívül polarizáló és polémikus módján felteszi a kérdést: még mindig nem eszméltünk rá arra, hogy a szekularizált világa magasztos eszmékkel foglalkozó és identifikációt teremtő esztétikát szisztematikusan elferdítette, eltorzította és nagyrészt kiírtotta? Az egyházon belül lejátszódó, zsinat-utáni rombolás a szekuláris elbutulással párhuzamosan halad a maga útján. A mindennapi életben és a profán művészetek terén a valótlanság, a visszataszító tartalom mindenkor a bombasztikus színfalak és talmi csillogású álarcok mögé rejtőzik. Úgy tűnik, hogy Nyugat-Európa népessége, sőt, megdöbbentő módon még a katolikus Egyház klérusa nagy részének ítélőképessége is oly nagy mértékben erejét vesztette, hogy már nem képes, vagy nem hajlandó felismerni , hogy a szentmise minden egyes alkalommal Krisztus megtestesülését, önfeláldozó halálát és feltámadását valósítja meg, minek következtében egy „felülről jövő mennyei eredetű” liturgiára van szüksége, funkcióját tekintve ezért nem válhat laikus színészi attrakcióvá, óvodai születésnapi ünnepséggé, vagy idősek otthonába illő délutáni társalgássá. Az első Nagycsütörtök estéjén maga Krisztus által alapított, majd az Ő felhatalmazott apostolaira és ezeknek utódaira átszármaztatott isteni Eucharisztia nem egy úrvacsora, emlékünnepség, nem puszta kenyérszaporítás, hanem egy szentségi cselekvés. Milyen szerencse, hogy az orthodox Egyház az 1054-ben végbement első egyházszakadás óta mindmáig tévedhetetlenül szem előtt tartja, hogy a forma nem választható el a tartalomtól. A kereszténység központi gondolatának, Krisztus megtestesülésének legmagasabb fokon megformált, maradandó, személytelen és szubjektivitás nélküli liturgiára van szüksége. Az egyház rítusai, melynek ősi formáit az apostolok és vértanúk alakították ki, magukba szívták a zsidóság és pogányság vallási tudásának egészét. Az Egyház nyelve, a hit kincseinek megőrzésére született latin, egyedülállóan alkalmas a hitigazságok defínícióinak egyértelmű megfogalmazására. A latin, mint a kereszténység „hivatalos” és szent nyelve, az Ótestamentum és az Újszövetség közti átmenetet és az univerzalitás kifejezési eszközét képezi. Figyelemre méltó módon minden más világvallásnak is megvan a saját és mindmáig ápolt kultikus nyelve. A szentségi nyelv mellett a gregorián korálok is hozzájárulnak a forma és tartalom egységének kialakításához, mivel bennük az ének szigorúan a szöveg értelméhez igazodik.

Időközben a nyelvi, zenei, képzőművészeti és építészeti giccs teljesen hatalmába kerítette az Egyház nyilvános tevékenységének aktusait. Ezen folyamat tragikuma nem is annyira a jelenség külsőségeiben rejlik, hanem abban a tényben, hogy az ujjongó hívők seregének elvárt áramlása nem következett be, hanem a korábban hűségesek közül is sokan eltávolodtak, az ismeretek alámerültek. Mindenki abban hisz, ami neki tetszik, és akkor imádkozik, ha bajba került. A kifejező erő nélküli templomépületek már nem azért üresek, mert a klasszikus liturgia elavult, vagy érthetetlen lett volna, hanem azért, mert a hívők a jelenkori hízelkedő teológiát, a bohóckodást és tetszőlegességet ösztönösen elutasítják.

A tanácstalanság évei után jelenleg úgy tűnik, hogy a Szentlélek mégsem hagyta magára Krisztus egyházát. A szentmise a II. Vatikáni Zsinat óta háttérbe szorított, de XVI. Benedek pápa Motu proprio „Summorum Pontificuma” által 2007 július 7-én ismét érvénybe helyezett klasszikus tridenti, vagy helyesebben ősi római rítusa világszerte ismét újraéled. Mosebach ezen régi, latin tradíció mellett tör lándzsát. A kötet összesen tizenhárom előadás, sajtóközlemény és egy regényrészlet szövegeit tartalmazza, így műfaját tekintve „csak” egy válogatás, azonban „a szentmise és a mai Egyház” alapgondolata a látszólag különböző témákat egy szerves egységgé fűzi össze.

A könyv mondanivalójával feltehetőleg nem fognak sokan egyet érteni, egy valamiben azonban megegyezhetünk: ne elegendő a legmagasabbrendű emberi kultúra hamvait megőriznünk, hanem fényesen világító lángjait kell ápolnunk.