2017. január 11., szerda

Nem vagyok gyerekgyáros” – interjú az egyetlen 13 gyermekes bankvezérrel


Európának nem a pénzügyi válság, hanem az erkölcsi, etikai válság a legnagyobb gondja – mondja az első meglepő mondatot Lakatos Zsolt, a Széchenyi Bank üzleti vezérigazgató–helyettese. Aztán jön a következő: a gyermekvállalás cseppet sem anyagi kérdés, de a boldogság sem az.


Ismer más olyan bankárt, akinek hasonló méretű családja van?

Olyat éppen nem, akinek 13, de nagycsaládost többet is, nem olyan nagy ritkaság ez.

Eredetileg is így tervezték, vagy menet közben alakult így?

Soha nem terveztük. Katolikusok vagyunk, egy döntésünk volt mindössze: akit Isten ad, azt elfogadjuk. Nem vagyunk „gyerekgyárosok”.

Nagycsaládból jönnek?

Nekem egy húgon van, a nejemék viszont kilencen voltak testvérek, ő nyilván látta, mi a sok gyermek előnye illetve hátránya, de nem a gyermekszámon van a hangsúly, hanem az elven, hogy elfogadjuk a gyermekeket.

Kórházban szültek?

Persze. Ebben nagyon konzervatívak vagyunk, eszünkbe sem jutott, nem is fog az otthonszülés. Nekem az I. kerületből is stresszt jelent eljutni a János-kórházba, nemhogy otthon szüljünk.

Volt apás szülés?

Ha apásnak lehet tekinteni, hogy kint várakoztam, akkor igen.

Mennyire más az első és a tizenkettedik gyerek születése?
Huszonnégy évesen az ember még gyerek, fel sem nagyon fogtam akkor, később azt hiszem, sokkal jobban örültem annak, hogy van egy új élet, egy új teremtmény.

Ma finoman szólva sem divat a nagycsalád, sokan ezt a gazdasági válsággal, a kiszámíthatatlansággal magyarázzák. Ön mivel?

Nekünk az a tapasztalatunk, hogy minél több gyermekünk született, annál jobban éltünk. Fél panelben – egyik fele a miénk, a másik a húgomé volt – kezdtem a feleségemmel, ma egy szép, tágas lakásban élünk az I. kerületben. Mindig volt, ami tovább lendített.Folyamatosan tapasztaltuk az Isten gondoskodását.

Bankárként talán furcsa ezt mondani, de azt gondolom, óriási baj, hogy minden az anyagiakon mérünk le. Van egy gazdasági válság Európában, de ez a válság valójában erkölcsi. Ebből fakad a gazdasági válság. Pénz, pénz, pénz, ennyit hallani, de nagyon kevesen boldogok, mert a pénz miatt mindenki magának él, holott az embert az Isten arra teremtette, hogy szeresse a másikat és ebben a szeretetben valósul meg az ember. ezt nagyon tapasztalom saját magamon is, de ebben is segít a nagycsalád, hogy kizökkentsen ebből a magam körül forgok és csak az üzlet a fontos mentalitásból. Amire egyébként könnyen hajlamos vagyok.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, milyen nehéz nekünk most, nem tudjuk felnevelni a gyerekeket, de gondoljunk már bele: a világháborúk alatt például sokkal több gyerek született, pedig akkor nem a bankok vették el a lakásokat, hanem egyszerűen lebombázták őket. Nem volt kecmec, akár 13 évesen dolgozni kellett.

A gyerekei egyetértenek ezzel, amikor például nem kapják meg a legújabb focicipőt?

Persze, ha a gyerekeimet megkérdezi, feltehetően azt mondják majd, nem lesz sok gyerekük, de ez teljesen normális. Természetes, hogy egy tizenhat éves gyerek nem arra készül, hogy tizenkét gyereke lesz, nem is kell neki ilyeneken gondolkodnia. Egész nap azt hallja, hogy valaki sír, valakit be kell pelenkázni, de a hit átadásával megkapja a fontos értékeket. Ezek nem most, kamaszkorban fognak „meglátszani” rajta, hanem később.

Soha nem fordult meg a fejében, mi lesz, ha nem tud enni adni a gyerekeinek?

Nem. Ezen agyalni kár. Megpróbálunk a mában élni, ma ez van és kész. Ha nem lenne jó munkám, akkor is ennyi gyerekünk lenne, mert ez korántsem anyagi kérdés. Aki pénzben méri a lehetőségeit, az sohasem válhat boldoggá, az arra vágyik, hogy több és több legyen, mert majd akkor lesz jó. Ez nem így működik: most, a jelenben kell jónak lennie.

Mi a munkamegosztás a családban?

A nejem végzi a nehéz munkát. Otthon lenni a gyerekekkel sokszor nagyon monoton, embert próbáló feladat: etetni, pelenkázni, szervezni mindenkinek az életét, az ovit, a sulit, a különórát stb.

Megtörténik, hogy mindenki egyszerre otthon van?

Most még viszonylag gyakori, általában kora reggel és késő este, illetve a hétvégéken. Ez nyilván ritkulni fog, ahogy egyre nagyobbak lesznek, de ez normális.

Jut elég idő minden gyermekükre?

Nem tudom, mi az elég. Ma hajlamos mindenki agyonfoglalkozni és agyonfoglalkoztatni a gyerekét, de ez nem jó. Foglalkoznak egymással is eleget, szociálisan érzékenyek, nagyon nyitottak lesznek. Egy gyerek, aki azt látja, minden az övé, mindenki vele foglalkozik, nagyon meg fog lepődni, amikor rájön, a világ nem ilyen. Amit mi nem tudunk időben rájuk fordítani, azt egymástól megkapják. Van harc rendesen, de szükségben összezárnak. Így volt ez, amikor Barnabás fiunk leukémiás volt, mindenki izgult érte.

Ha reklámoznia kellene a nagycsaládot, mit mondana?

Nem nagyon tudnék mást mondani, mint hogy a legnagyobb boldogság élni az Isten akaratában, tapasztalni, hogy van Valaki, az Isten, aki úgy szeret, ahogy vagyok és ezt a szeretetet tovább kell adni. Nem a sok, és nem a kevés gyerektől lesz valaki boldog. A férjnek és a feleségnek kell boldognak lennie, ha ez egy gyerekkel megy, akkor úgy, ha tucatnyival, akkor úgy.

Maguk párként is boldogok?

Igen. Az biztos, hogy össze kellett csiszolódnunk. Mindketten elég impulzív személyiségek vagyunk, a nejem sem egy „igen-igen”–típusú nő, hanem kőkemény, meg kellett értenünk egymást. Meg kellett tanulnunk megbocsátani, azaz tapasztalni, hogy Krisztus jelen van a házasságunkban és mindegyikünknek megbocsát. Mert e nélkül képtelenek vagyunk a másiknak megbocsátani, ha nem tapasztalod, hogy neked is, mint bűnösnek megbocsátottak, akkor te sem leszel képes megbocsátani.

Mert a házasság csak megbocsátással működik. Nem úgy, hogy nagylelkűen azt mondom, hogy igazad van, de közben tartom magam a véleményemhez, hanem úgy, hogy valóban belátom, hogy nem vagyok jobb a másiknál, sőt nagyon sokszor rosszabb vagyok. De ez egy nagy harc, ami életünk végéig tart.

2016. december 20., kedd

Az elveszett karácsony nyomában – Enzo Bianchi gondolatai napjaink karácsonyvárásáról

Enzo Bianchi elmélkedése napjaink karácsonyvárásáról, melyet a Pécsi Egyházmegye Vadfüge rovata tett közzé. A szerző laikus szerzetes, a bencés regulát követő, Bose-i Monasztikus Közösség alapító perjele.
A karácsony visszatér. Fényt hoz ezekben a napokban, amikor egész évben a leghosszabbak az éjszakák. Visszatérését a házainkat és városainkat díszítő millió kis fény hirdeti. A leghidegebb napokon jön el újra, de ez az ismétlődés zavaró és unalmas is lehet, ha abból, ami ismétlődik, hiányzik a lényeg, nem nyűgöz le, nem nyit ablakot a reményre.

Néhány éve eddig ismeretlen kérdések kerülnek felszínre a karácsonnyal és az ünneplés módjával kapcsolatban. Egyrészt egyre hangsúlyosabbak az „év végi ünnepek” kereskedelmi szempontjai. Nem véletlen, hogy már a szóhasználat sem kötődik Jézus születéséhez: mostanra a keresztények közül is csak kevesen emlékeznek és emlékeztetnek cselekedeteikkel másokat arra, hogy a karácsonyt megelőző hónap az advent időszaka, tehát várakozás az Úr visszatérésére. Kevesen teszik fel maguknak a kérdést, hogy bizonyos szokásaik valóban összeegyeztethetők-e az ünnep keresztény üzenetével. Másrészt érdekes és sokszor elkeserítő vitáknak vagyunk tanúi azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán szükséges-e a karácsonyt nyilvános és laikus helyeken ünnepelni. Elsősorban az óvodákban és az általános iskolákban hagynak fel hirtelen a karácsonyi ünnepségek, megemlékezések, dalok, rajzkiállítások hagyományával az eltérő vallási hagyományok rosszul értelmezett tiszteletének jegyében. De láthatunk példát ennek szélsőséges ellenkezőjére is: van, ahol ezeket az alkalmakat arra használja fel egy közösség, hogy meghatározza magát másokkal szemben.

Felmerül a kérdés, hogy ezeket a feszültségeket és ellentmondásokat nem tekinthetjük-e egy jó lehetőségnek saját hitünk átgondolására és ennek kinyilvánítására egy kulturálisan sokszínű társadalomban. A tény, hogy néhány, a karácsonyhoz kapcsolódó hagyományt nem tud mindenki átélni és a sajátjaként elfogadni, jó alkalom lehetne arra, hogy a keresztények felülvizsgálják hitük megélésének módját és tanúságtételét az emberek között. Egészen biztosak vagyunk abban, hogy az általunk egyértelműnek és meghatározónak tartott elemek a karácsony ünneplésében valóban kapcsolódnak a Jézusba vetett hitünkhöz, aki Máriától született és azért jött a földre, hogy mindenki számára elhozza Isten irgalmát? Valóban úgy gondoljuk, hogy a merő jó szándékból jelmezbe öltöztetett gyerekek előadása a bevásárlóközpontokban elhozza a betlehemi éjszaka misztériumát? Vagy, hogy a vicces figurák, amelyek éppen teraszainkra kapaszkodnak fel, vagy a kéményekből szállnak alá seprűn lovagló boszorkányokkal versenyezve, tényleg „az egész emberiség nagy örömét” hirdetik, vagy elhozzák a békességet „a földön a jóakaratú embereknek”? Mennyire következetes az, aki elkeseredetten védi az iskolai karácsonyi ünnepségek létjogosultságát, ahonnan nem hiányozhat a gyereke, miközben eszébe sem jut, hogy részt vegyen a karácsonyi szentmisén?


Az ünnepek által kínált időszakban elgondolkodhatunk azon, hogy milyen sokféle hagyomány keletkezett a történelem során a hit és a kultúra termékeny találkozásából. Ahogy például az első keresztényeknek sikerült összeegyeztetni a Jézusba, a világ világosságába vetett hitüket a téli napfordulón az „újjászülető nap” ünnepével; ahogy Szent Ferencnek sikerült becsempészni a középkori vidéki Itália mindennapjaiba a jászol hangulatát úgy, ahogy ezerkétszáz évvel azelőtt történhetett Betlehemben. Ahogy – időben hozzánk kicsit közelebb – Szent Miklós alakja Mürából az észak-európai országok közvetítésével újra eljutott a Földközi-tenger partvidékére, hogy a „Kisjézus” mellett az ajándék örömével színesítse a karácsonyi ünnepeket. Vagy mit mondhatnánk a fényekkel, gömbökkel díszített fáról, amely a római katolikus gyökerekkel rendelkező országokban teljesen ismeretlen volt a régebbi időkben. Ezekből az időkből ered viszont a közös ünnepi étkezések hagyománya, hogy legyen egy alkalom, amikor az egymást szerető emberek az együttélés mindennapiságát egy örömteli, kiterjesztett dimenzióban élhessék át.

Mire gondolunk valójában, amikor azt mondjuk, karácsony? Újra felfedezni és megerősíteni az ünnep leginkább keresztény ismertetőjeleit – hogy Isten annyira szeret bennünket, hogy emberré lett értünk – nem azt jelenti, hogy el kell szigetelődnünk másoktól. Eddig ismeretlen képességeinket kell mozgósítanunk ahhoz, hogy állandóan változó kultúránk nyelvén tudjuk átadni az örök jó hírt, amely az egész emberiséget érinti: Jézus születése az igazságosság és a valóság egyesülése, ég és föld termékeny találkozása, remény és ígéret a békére és a teljes életre.


Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír



2016. december 4., vasárnap

† Adventi köszöntő †

Tisztelt Krisztusban kedves testvérek!

Ezzel a saját készítésű koszorúval kívánunk minden kedves olvasónknak Áldott Adventi Készülődést és Ünnepeket!

2016. szeptember 28., szerda

Az ÚR veled van, erős vitéz! (Bírák 6:12)


Ez a mondat a félénk, kétségekkel, kérdésekkel, miértekkel küzdő Gedeonnak szól. Isten üzeni ezt neki egy angyal által. A közelmúltban, amikor életem az átlagostól jobban tele volt feladatokkal, gyengének, erőtlennek éreztem magam mind fizikálisan, mind lelkileg, Isten nekem is üzent ezzel a mondattal.
Erős vitéz. Ki? Én? – gondolhatta Gedeon. S én személy szerint ugyanezt gondoltam magamról. Bennem is ezek a kérdések fogalmazódtak meg. Mitől lennék én erős vitéz? De rossz irányú a gondolat és helytelen a kérdés. Mert nem mitől, hanem kitől. Istentől, aki megerősít. Igen, általa erős vitézek vagyunk. Olyan katonái Krisztusnak, akik Urukra, vezetőjükre néznek, és Benne bíznak. Akik engedik, hogy Ő vezessen, és mellettünk legyen napi küzdelmeinkben. Erőnk nem önmagunkban van, hanem az Úrban és az Ő jelenlétében, hatalmában.
Testvér! Ha elborít a sok munka, vagy sokallod az élet terheit, engedd, hogy az Úr megerősítsen. Ő veled van, általa van erőd mindenre. Kérd el ezt az erőt naponként Tőle!
-
Jóváhagyva: B. Juhász Levente MVD ÖPV Tábori Püspök
-                                               
               







                                                                                                              

                                                                                       

2016. szeptember 24., szombat

Gloria in excelsis Deo

                                                       Forrás: www.youtube.com